Hayley & Bonnie

8. Fejezet: Együtt

6. Fejezet: Együtt
- Halló! – vettem fel idegesen, vigyorogva a telefont.
- Ugye igaz, és nem viccelsz azzal, amit írtál? – kérdezte hadarva Lottie, vidám hangon.
- Hallod sok mindennel viccelek, de ezzel soha nem viccelnék… - feleltem enyhén a múltban élve
mikor még itt volt.
- Akkor, ti most együtt vagytok? Jaj, olyan boldog vagyok! – hallottam, hogy mosolyog…
- Nem kértem más karácsonyi ajándékot, csak őt… előKarácsonyi csoda. – nevettem.
- Istenem, már alig várom, hogy holnap lássalak titeket együtt… De most mennem kell. Szia és
Gratulálok! – aranyosan letette a telefont, mint mindig.
Következő telefonálónk nem más volt, mint Cory:
- Én megmondtam. – nevetett fel.
- Bár mondtad volna előbb… - mosolyodtam el magamban.
- Meg se tudom számolni, hányszor mondtam… És ő csókolt meg vagy te őt? – kérdezte viccesen,
mégis komolyan.
- Hát először ő… - mondtam visszamerengve..(ilyen szó létezik?)
- Hát Gratula! És akkor marad a suliban is gondolom…
- Nem tudom… azt nem kérdeztem, de valószínűleg igen. – meredtem hirtelen fel az ábrándozásból. –
Szia, mennem kell!
- Szia!
Gyorsan feltárcsáztam a számot… Reménykedve, hogy még nem alszik:
- Hát még egy éjszakát sem bírsz ki nélkülem? – Bonnie nevetését hallani a vonal túlsóvégén volt a
legjobb, legfelemelőbb dolog, ami jelenleg történhetett.
- Többet is kibírtam már. – mosolyodva elpirultam.
- És azért hívtál, hogy ezt közöld? … Vagy van egy újabb titkod? – kérdezgetett aranyosan.
- Nem és nem. Csak azt akartam kérdezni, hogy… ez volt-e a titok, ami miatt el akartál menni a
suliból. – és ahogy kimondtam, a vonal túlsóvégén is néma csönd lett.
- Igen. – mondta teljesen egyszerűen, a szívbajt hozva rám.
- De miért? Mármint ilyen idézőjelben apróság miatt…
- Hát nem tudom, hogy neked az álmatlan éjszakák, és az, hogy nem igazán tudtam kontrollálni a
tetteimet, mikor a közelemben voltál, mennyire apróságok… - láttam magam előtt, hogy mosolyog,
csak próbálta tettetni, hogy durcizik.
- Hát, ezt tudom, hogy most nem jópofizásnak szántad, de ugyanez volt a helyzet itt is… Én mégsem
gondoltam arra, hogy emiatt elmegyek a suliból… - mondtam kesernyésen.
- Oké, hadd tegyek fel egy kérdést. Én most teljesen boldog vagyok, és abból, ahogy viselkedtél a
kertben te is. Akkor most minek akarsz felhúzni Drágám? – ezzel a „Drágám”-mal engem kínozni
lehetne… (Jó értelemben)
- Fogalmam sincs. Lehet egy utolsó kérdésem?
- Mi lenne az?
- Akkor, most ugye nem mész el a suliból?
- Akkor most elmondom utoljára. Szeretlek, és nem. Nem megyek el a suliból. Mellesleg, látom,
ahhoz még hozzá kell szoknom, hogy milyen értetlen vagy esténként… - vicces kedvében volt a
barátnőm.
- Én is Szeretlek!
- Hát, örülök, hogy ezt megbeszéltük, de ráért volna ez holnap a suliban is… Nem kellett volna emiatt
a telefonodról költeni a pénzt. De akkor megyek, és holnap tali. Szia. – a hangjában éreztem azt a boldogságot, ami bennem volt.
- Szia. – vágtam rá rögtön én is, és letettem a kagylót.
Ez teljesen hihetetlen. Van egy barátnőm, egy igazi barátnőm… De mi van, ha nem vagyok elég jó
neki? Mi van, ha ő nem szeret annyira engem, mint én őt?.. Mi van, ha elkezd visszakozni, és szakítani
akar majd… vagy megfenyegetik. Vagy bántják…? Nem bánthatja senki… Nem engedem.
El kéne menni, lefeküdni… Mert holnap karikás szemekkel fogok talizni Bonnieval… Azt pedig nem
akarom. Hiszen, na. Azért egy ilyen angyal mellett nem nézhetek ki, élőhullaként.
Na akkor hol is kezdjem a mai napot?!... Hozzáteszem, egy nagyon jó nap volt ez az életemből..
Nagyon jó? Mintha nem tudnám eléggé jellemezni. Nem találhatok ehhez a lányhoz foghatót. Milyen
jó is a szerelem.. ☺ *feeling hiperloved*
Akkor kezdjük a legeslegelejéről. Reggel felkeltem, a szokásos hulla módomban, és kinéztem az
ablakon, tiszta hó volt minden. A fákat lepelszerűen borította, és a fehér táj, csak úgy csillogott. Olyan
gyönyörű volt, és a hó is a tegnap estével kezdődött. ☺ Kikászálódtam az ágyból. Felhúztam a
bakancsomat,(mert az még most is menő), a Dalmationos hosszú-ujjú felsőmet, egy cicanaci
társaságában, a kedven c sálammal és sapkámmal, és persze.. kitaláljátok mivel? Az ujjatlan
kesztyűmmel, mi mással? ☺
Az ajtó elé érve, valami furcsa dolgot észleltem. Lehet, hogy az volt, hogy Bonnie ott állt a kapun
túl… Igen, most hogy visszagondolok, tényleg ez volt furcsa! Ránéztem, és rám mosolygott:
- Hát te mit keresel itt? – kérdeztem hangosan.
- Havat lapátolok. Nem látszik? – vigyorgott rám vissza. – Csak rád vártam egyébként.
- Milyen szerencsés vagyok. – mentem hozzá egyre közelebb.
- Én szerencsésebb. – kaptam egy puszit, meg egy ölelést. Ez is olyan odabújós ölelés volt, amit
Bonnie nagyon jól tud adni.
- Nem hiszem…
- Miért?
- Mert én egy földre szállt angyallal gazdagodtam. – suttogtam a fülébe, és pusziltam meg a nyakát.
Amikor hirtelen elhúzódott kicsit, és mosolygott és elpirult.
- Háát… - mosolygott rám.
- Miért húzódtál el? – kérdeztem csodálkozva. Valami baj van?
- Nem, dehogy.. – mondta kicsit félénkebben. – Csak meg kéne beszélnünk, hogy a suliban mennyire
vállaljuk fel… - hajtotta le a fejét hirtelen, és váltott szomorúbb hangnembe.
- Hé. – állítottam meg.. – Nézz rám! Megoldjuk jó. Nem fog nekik feltűnni semmi. – mondtam neki,
és magamhoz öleltem, mire ő eltűrte az egyik kósza hajtincsemet.
- Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, miért dobog ennyire a szíved megint? – mosolygott rám.
- Két okból. Mert én is félek, és mert örülök…
- Minek?
- Hogy itt vagy velem… - pirultam el teljesen, amikor szerintem akarva-akaratlanul megkaptam,
hmmm. ha jól számolom, eddig a 6. csókomat tőle. Mondtam, hogy jól indult a reggelem.
- Miért nem mondtad el előbb? – nézett rám, tehetetlen arccal.
- Mert az ember csak úgy nem vágja oda egy lánynak, akit teljesen heteronak gondolt, hogy belé
szeretett… Ez olyan, nem is tudom.. Fura? – mosolyogtam rá.
- Jogos, de… gondolhattad volna, valamilyen szinten…
- Egyet tegnap este elfelejtettem mondani…
- Igen? Félnem kell?
- Nem csak akkor, ha újra felvagdosod a kezeidet… Nem tudod elképzelni, hogy én mennyire
aggódtam… Pláne az után, hogy elrohantál.. – mondtam, sírással küszködve, lehajtott fejjel.
Közelebb húzódott kicsit, persze, ezelőtt körbe nézett, de a havas utcán nem volt mellettünk senki sem.
Megfogta a kezem, és a szemembe nézve ennyit mondott, miközben a másik kezével a szememből
lecsorduló könnycseppet törölte le:
- Tudod, akkor olyan helyzetben voltam, hogy lehetetlennek tűnt számomra, hogy szeresselek…
Egyszerűen nem mertem, de nem tudtalak nem szeretni, és ezt fájt… Nagyon. Annyira, hogy végső
elkeseredésemben csak ez maradt… De ne sírj. Ha te velem vagy, akkor nem leszek többet szomorú.
Hát körülbelül így telt a reggelem. Ekkora szerelem mellett még az a hülye, kémia tézé sem tűnt
valami nagykunsztnak. Azt hiszem rájöttem mi az, hogy álomban élni… Amikor nem tudsz
elmenekülni a vágyaidba matek órán, és teljesen lemaradni az anyagról, mert az, amiről álmodsz a
tiéd… Ameddig nem vagy teljesen boldog, nem fogod ezt az érzést megismerni. Hiszen az álomban
élő embernek is vannak vágyai, de, annak, aki nem él bennük, sokkal nehezebb az élet. Így fiatalon
még könnyebb észrevenni. Felnőttként könnyű a magánélet elől menekülni a munkába, de ilyen
korban még nem. Ebből a gondolatmenetből is csak az tudott kizökkenteni, hogy találkoztam
Bonnieval a következő szünetben. De most, a többiek is ott voltak.
- Szóval, meséljetek csak! – mondta hirtelen Connie.
- Mármint..? – kérdeztem vissza.
- Szerintem arra kíváncsi, hogy mikor jön a télapó… - hajtotta le szarkasztikus hang kíséretében a fejét
Cory.
- Szerintem a Mikulás ruhája jobban érdekli. – nevetett Lottie. Majd egy hirtelen mosolyt villantott
Coryra.
- Mondjátok már el! – siettetett minket Jamie.
- Hát az úgy volt, hogy… - vetett rám hirtelen pillantást Bonnie, miközben megfogta a kezem, és
elpirult.
- Hát jó… Szóval… - köszörültem meg a torkom. – Minden tegnap este történt. Rövid leszek. A
lényeg, hogy kiderült, hogy szeretjük egymást…- mire kimondtam a mondatot, láttam, ahogy Bonnie a
kezemre koncentrál, mert akaratlanul elkezdtem simogatni az övét a hüvelykujjammal. – És, hát most
együtt vagyunk… - mosolyogtam és próbáltam leküzdeni a késztetést, hogy megcsókoljam, bár láttam
rajta, hogy ő is alig bírja ki.
- Miért néztek úgy egymásra, mintha vécéznetek kéne? – vett szemügyre minket egy viccesebb
pillanatra Adam is.
- Bonyolult. Leginkább, mert megígértük, hogy a suliban tartani fogjuk a szánkat erről a dologról. –
mondtam kicsit feszülten. Szerintem látta rajtam ezt Bonnie, és megszorította a kezemet…
- Hát sok sikert! Ugyanis már most terjeng egy pletyka. – válaszolt teljesen higgadtan Connie.
- ?!!!!!!! – néztem <--- ilyen fejjel rá.
- Terjeng egy pletyka Lexitől, hogy ti nagyon… hogy is mondjam. Összemelegedtetek. Szó szerint… -
szerintem mondanom sem kell, hogy erre mi volt Bonnie reakciója, tehát én rohantam utána a wc-be…
Bementem, és csak őt találtam, összegombolyodva a földön, egyedül, az arca nem látszott. Látszott
rajta, hogy fázott. Csak összekuporodva ült, és nem sírt…
- Kelj fel a földről. – mondtam neki higgadtan.
- Miért? – nézett rám, úgy ahogy még soha. Tigris arccal.
- Mert megfázol… - néztem hirtelen a lábamra, majd odaültem mellé.
- Ne ülj ide, mert te is megfázol, és mert ennek nem így kéne lennie… - mondta elfordulva tőlem.
- Hogy kéne lennie szerinted, hmm? – és odafordítottam az arcát magam felé.
- Ennek nem is kéne lennie… - csapott rá hirtelen a kezemre.
- Miért ne kéne?
- Mert te nem fiú vagy.
És ezzel minden el van intézve… - mondtam neki idegesen.
- Nem nincs… A tegnap estének meg sem kellett volna történnie.
- Nem mondhatod nekem, hogy voltál már annál boldogabb, mint tegnap este.. – sírógörccsel
küszködtem.
- Nem. Azt nem mondhatom… - enyhült meg egy kicsit. Rám nézett és ezt mondta: Miért vagy
ennyire érzelmes?.. – miközben letörölte az arcomon lefolyó könnycseppeket…
- Csak azért vagyok érzelmes, mert nem akarom, hogy.. áh mindegy… - legyintettem. és felálltam.
- Mit nem akarsz? – kérdezte miközben ő is felállt.
- Hogy te is csak egy ilyen pici álom légy, ami egy pillanatra valósággá válik, csak aztán rájövök,
hogy álom volt az egész. – szomorúan bámultam a földet. – Te vagy az egyetlen ember, akit igazán
szeretek… És, most még te is elküldesz. – búcsúztam el, majd becsaptam magam után a wc ajtót.
Nem jött utánam. Vajon miért? Mert egy hisztis vagyok, azért. Meg azért, mert én nem vagyok az
álmainak a mesebeli hercege. Nem leszek képes soha úgy átölelni őt, mint ahogy egy fiú tenné.
Végülis igaza van, nem lehetne velem boldog… De akkor mi volt a tegnap este? Csak valami vicc?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben.
Hazasétáltam, és otthon csak úgy elmélyültem mindenféle gondolatomban. Kiadtam magamból
mindent, ami jelenleg csak annyit jelentett, hogy háton fekve bőgtem a földön. Végül is, mi mást
csinál az ember, ha a szerelme közli vele, hogy nem fiú. Váljon fiúvá? Nem fog. Nem tud.. De ettől
még szereti. Szereti mindennél jobban a világon…