Hayley & Bonnie

18. Fejezet : Szerelmed megrészegített Hannah!

Felébredtem... És ott feküdt mellettem... Pontosan ugyanúgy, mint 5 évvel ezelőtt...Csak öt éve boldog voltam emiatt, most pedig összezavarodott... Furcsa, hogy az életem milyen fordulatot vesz... Amikor először megjelent a tónál, Ronannel, akkor, már akkor éreztem, hogy ő fel fogja forgatni az egész addigi világomat... És most, megint megtette. Csak tudnám, milyen varázserővel rendelkezik. És ezek után mi lesz?.. Visszamegy Chicagoba és elhagy. Újra... De álljunk meg egy pillanatra... Nem is vagyunk együtt... Miért izgulok emiatt?...
Egész idő alatt tudtam a választ. A helyzet az, hogy.. soha nem voltam képes teljesen elengedni... Mindig ott motoszkált a fejemben, mint egy buta dal, amit nem lehet elfelejteni. Túlságosan szeretem. Jobban, mint kellene.. Megőrjít és életet önt belém egyszerre... De vajon, miért kaptam vissza?...

Kisétáltam a konyhába, ahol megláttam Lottiet és Coryt.. még a tegnapi ruhájukban...(mi a franc?!)...
- Öhm.. Reggelt. – nevettem el magam hirtelen, miközben megvakartam a szemem.
- Reggelt. – mosolygott Cory.
- Már ennyi az idő? – pillantott hirtelen az órára Lottie.
- Nem gondolod, hogy mesélned kéne valamit? – váltott hirtelen kíváncsi hangra Cory.
- És nektek?.. Mit csináltatok egész éjszaka? – mosolyogtam.
- Nos, ha tudnád mik történtek... - nevetett ki Cory. – De előbb halljunk téged.
- Hát öhhm, itt nem volt semmi... - túrtam bele a hajamba, majd elvörösödve elnevettem magam.
- Hm.. úgy érzem szeretnél mesélni a semmiről. – vigyorgott Cory.
- Jó... hát... feljöttünk... és, és csak úgy megtörtént... - vörösebb voltam, mint egy rák, habár úgy tűnt, nem igazán leptem meg őket.
- Nos, ezt sejtettük. És ezután, mi lesz? – kérdezte komolyra fordítva a szót.
- Nem tudom... – ültem le végül az egyik székre. – Ez túl váratlan volt...
- Habár úgy látszik a kellő hatást váltotta ki... - mosolygott Cory.
- Ezt most, hogy érted?
- Úgy, hogy régóta nem láttalak ilyen felszabadultnak, és boldognak.. – veregette meg a vállam.
- De hát, csak 5 perce vagyok kinn!
- Az mindegy.. Ismerlek eléggé ahhoz, hogy most tagadod, hogy boldog lennél, de belül meg felrobbansz az örömtől... - mondta frappánsan, de annyira igaza volt..
- Nem tudom.. de annyira... annyira természetesnek tűnik, hogy itt van velem.... Illetve velünk... - pillantottam a szoba felé. – Még úgy is, hogy 5 éve nem láttam...
- Mert ott kezdtétek újra, ahol abbahagytátok... - szólt Lottie okosan.
- Na jó.. Akkor én most visszamegyek a szobába hozzá... Veled pedig még elszámolok, amiért nem szóltál! – pirítottam Lottiera mosolyogva...
Cory legyintett, én pedig már hátat fordítva vissza is lépkedtem a szobába halkan. Még bőven aludt... Visszafeküdtem mellé az ágyba... Minden egyes rezzenésénél megijedtem... De folyamatosan mosolygott... Aztán hirtelen megragadta a karomat, és maga köré fonta... Fenn volt. Tudhattam volna, a kis rosszcsont...
- Szia.. – suttogtam a fülébe, majd megpusziltam a fülcimpáját..
- Szia. – szólt vissza halkan, majd megfordult.. Álmosan a szemét dörzsölve rám mosolygott...
- Jól aludtál? – kérdeztem, miközben adtam neki egy jó reggelt csókot.
- Még soha nem álmodtam ilyen szépeeheeet... - ásította el a mondat végét, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Mert mit álmodtál? – figyeltem a szemét.
- Veled álmodtam. – mondta halkan, miközben próbált kevésbé fáradtnak tűnni...
- És szabad tudnom, hogy mit?
- Nem. – válaszolta. – De majd talán egyszer elmondom, mi volt az.
- Rendben.
- Ne legyél morcos... Sajnálom az esti pofont.... – nézett a szemembe, majd hirtelen az arcomra kapta a tekintetét.
- Áhh... Nem fájt...
- Még itt van ez a heg? – simított végig a kezével az arcomon.
- Már nem is fog eltűnni.. – mosolyogtam. – De már nem fáj.
- Hayley... én nem.. nem akarlak mégegyszer elveszíteni... - váltotta komolyra a szót, amikor megláttam, hogy a szemében megjelenik egy könnycsepp. – Te vagy az egyetlen ezen a világon, akit képes vagy szeretni. És mielőtt előhozakodnál azzal, hogy akkor régen miért mentem el, elmondom, hogy az sem az én hibám volt... Az viszont az enyém volt, hogy a gimi után nem mentem vissza hozzád... Csak féltem attól, hogy valaki mással vagy, így inkább megpróbáltalak elfelejteni... - csendben hallgattam, amit mond, annyira más most. Igazi nő lett belőle... Erős és független, de még mindig meg vannak azok a tulajdonságai is, amikbe anno beleszerettem...
- Már nem tudok haragudni rád... - és nagyon őszínte voltam, ugyanis belenézett azokkal a kiskutya szemeivel a szemembe és meghaltam...
- Mit szólnál ahhoz, hogyha újrakezdenénk?... A legelejéről. – fogta meg a kezével a nyakam, miközben megcsókolt.
- Jajj, de hideg a kezed... - borzongtam fel.
- Bocsi.. – pirult el.
- De nem kérhetem tőled, hogy feladd az életed Chicagoban értem... - vettem le róla a tekintetem hirtelen.
- Milyen életemet? – nevetett ki. – Arra gondolsz, hogy az öcsémmel készülök a vizsgáira, vagy, hogy egésznap ülök egy titkárnői székben Mrs. Lopez mellett, vagy a pókerpartikra apámékkal? Igen, ezek mind szép és nagyon jó dolgok.. Csak egy baj van velük..
- És pedig? – már nagyon vártam a választ.
- Hogy te mindig fontosabb voltál nekem ezeknél...Ha pedig időt kérsz gondolkodni, akkor én még tudok várni..
- Idejössz New Yorkba, hogy közöld velem, hogy mindig is engem szerettél, és már ide is költöznél... Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hülyeség?
- Miért? A szerelem nem egy nagy hülyeség?
- De. De ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen, aki egy mondatával képes felforgatni az egész világomat? – csókoltam meg újra, de ez most hosszú csók volt.
- Akkor ezt most vehetem egy ,, Gyere, ha akarsz!"-nak? – mosolygott elpirulva rám.
- Nem. Ezt vedd egy ,, Szükségem van rád, többet ne menj el!"-nek. – simogattam meg az arcát.
- Akkor, eljönnél velem valamikor az első randinkra? – vigyorgott.
- Igen.