A gyerekkori barátság mindig is egy érdekes kérdés volt. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolat alatt teljes mértékben megismerik egymást a felek: kívülről, belülről. MiYoung és Jimin is így gondolták. Még azután is, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
───※ ·❆· ※───
Csend honolt a hófödte domboldalon, semmi nem zavarta az éteri nyugalmat. A szél valahol máshol játszott, így a hideg töményen, masszívan szakadt arra, aki kimozdult.
Ám ez nem zavarta a két apróságot, kik némán indultak neki a lapos dombtetőnek. Minden pirkadatkor ide szöktek ki és a térdig érő fehérség sem akadályozta meg őket rutinjuk elvégzésében. Szakadatlanul léptek hatalmasakat, hogy haladjanak, egészen addig, amíg fel nem értek végre a tetejére.
Leheletük gomolyogva szállt fel az ég felé, lassan, ráérősen. A tisztás csendjét megtörte a hó ropogása a csizmák alatt, de a nyugalom még így is ott pihent a horizonton.
Megálltak a szokásos helyüknél, majd összenéztek és csintalan mosollyal tarkították arcukat. Nem telt bele sok időbe, mire mind a ketten összekotortak annyi fagyott vidámságot, hogy meg tudtak belőle formálni egy fotelt. Ügyesen tapogatták, simították a havat, hogy összeálljon, mégha nem is volt rá igazán szükség. A dermesztő hideg miatt esélytelen volt, hogy szétessen az építmény.
Mikor készen lettek, büszkén megcsodálták alkotásukat, majd használatba is vették. Tökéletesen elfértek benne mind a ketten, szorosan összebújva. A fiú átvetette karját a kislány vállán, hogy még több teret és meleget adjon neki, aki ezt mosolygó szemeivel köszönte meg.
Éppen időben voltak.
A nap lassanként nyújtóztatta ki sugarait, álmatagon. Már az első szégyenlős fényár életet lehelt az alvó természetbe, megcsillant a hótakarón és egy pillanatra elvakította a két gyermeket. Egymás szeme elé rakták a kezüket, hogy ujjaik takarásából csodálják tovább a naplementét. Kis játékuk kuncogást váltott ki belőlük.
A horizont lassanként világosodott ki, a fényességet nem sürgette semmi, ráérősen vette át az uralmat a sötét csillagos égen és fedte fel a hívogató tisztást.
Mikor a nap megtalálta helyét a látóhatáron, a két kicsi sóhajtott egyet. Imádták a napfelkeltét és a csontig hatoló hideg évszakját. Két olyan dolog volt ez, ami minden esetben összehozta az embereket.
A hatalmas lángoló óriás nem kúszott feljebb, mint az aprócska domb, sőt a lábánál maradt, így a gyerekek úgy látták, mintha egyenesen bele tudnának rohanni.
Elvették kezüket a másik arca elől és összemosolyogtak.
—Verseny a napig? – kérdezte a kisfiú vékonyka hangján.
A kislány szemeiben pajkos láng csillant, ajkai szinte fültől—fülig értek. Válasz helyett hirtelen meglökte a fiút, aki nekidőlt a hókarfának, ami nem bizonyult elég masszívnak. A hó felvette a kicsiny alakot a súly alatt, ami rázuhant.
Mire a fiú felfogta a merényletet, a lány már neki is indult szaporán a leejtőnek, de még visszapillantott rá válla felett.
—Verseny a napig!
───※ ·❆· ※───
☟
[Üdvözlök mindenkit a Seasons trilógia második köteténél!
A helyzet az, hogy ezzel a publikálással szilveszterig várni akartam, de nem megy. A mai nap túlságosan jó időzítés. Leesett az első hó idén és én elmondhatatlanul örülök ennek.
Egyébként, ha nem olvastátok az "első részt" az sem baj, mert a történetek magukban is megállják a helyüket. Csak a világ ugyanaz.
Ez leginkább egy kis ízelítő, a fejezetek feltöltésével lehet ünnepek alatt kezdek valamit vagy utána, ahogy eredetileg is terveztem. Meglátjuk.
Nem ígérem, hogy rászokok az ehhez hasonló kommentárokra a részek végén, de lehet néha beköszönök. Mindenesetre imádnivalóak vagytok, ha elolvastátok és nagyon köszönöm!
