A gyerekkori barátság mindig is egy érdekes kérdés volt. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolat alatt teljes mértékben megismerik egymást a felek: kívülről, belülről. MiYoung és Jimin is így gondolták. Még azután is, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"Hold me close don't ever let me go More than words is all I ever needed you to show"
───※ ·❆· ※───
Csend honolt az apró szobában, egyedül Hayan és a nyár szelleméről éneklő madarak neszeltek. Jimin a combján támasztotta mindkét könyökét, szemeivel mereven a lenémított televíziót kémlelte. Lassan összefonta ujjait és megszorította őket, hogy csillapítson egy kissé érzésein. A képernyőn éppen egy romantikus jelenet játszódott, a színészek szenvedélyesen egymás ajkaira tapadtak.
A híresség sóhajtott.
– Sajnálom –szólalt fel MiYoung.
Ahogy Jimin maga mellé pillantott, szíve azonnal reagált a lányra. Már hosszú ideje ültek így, apró hely választotta el őket, de mégis megtette. Nem értek egymáshoz mióta találkoztak.
Jimin ereiben feltorlódott a bűntudat, igyekezett kiszorítani a féltékenység minden egyes jelét. Gondolatai és érzései véres csatát vívtak, tudta, hogy MiYoung mindennél jobban imád színészkedni és hogy ez mekkora lehetőség neki. De a gondolat, hogy valaki más ér hozzá, olyan ködöt varázsolt Jimin elméjére, amilyet régen tapasztalt.
– Miért csak az utolsó pillanatban mondtad?
A kérdés elgondolkodtatta mindkettőjüket. Hiába Jimin tette fel, nem gondolt bele igazán. Tán úgy érezte tőrbe csalták? Esélye sem volt arra, hogy jobban megbeszélje MiYounggal. A lány nem adott rá lehetőséget, azzal, hogy későn szólt.
Érdeklődő szemekkel nézett kedvesére most, hogy megértette saját magát.
MiYoung elmerengett, szinte lehetett hallani, ahogy elméje zakatol. Izmai kissé megfeszültek, ujjai folyamatosan jártak, összefonódtak, szétszakadtak. Ajkaival ajka belsejét harapdálta. Szinte tökéletes tükörképe volt a televízióban igyekvő színésznőnek.
Végül halkan megszólalt, akár a hűvös fuvallat, ami megzargatta az ágakat kint.
– Azt akartam, hogy megengedd. Minden áron –mondta bűntudattól csöpögő szavakkal. –Azt hiszem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen önző voltam, én... nem akartalak megbántani. Úgy tűnik jobban akartam a szerepet, mint hittem. Vagy legalábbis megpróbálni.
MiYoung szemei szigorúan kezeit kémelelték, követték játszadozó ujjait, ahogy néha lecsippentenek egy-egy darabot körme mellől a bőrből, vagy ahogyan egymásba gabalyodnak, majd ügyesen szétszakadnak.
Jimin szokatlanul könnyűnek érezte mellkasát, miután MiYoung befejezte mondandóját. Háborgó bensője csitulni látszott és ha nem is lelt békére teljesen, a furcsa büszkeség segített benne.
Visszafojtott egy sóhajt, majd szó nélkül megfogta MiYoung kezét, ezzel megzavarva az enyhén önpusztító cselekedetet. Telt ajkaival puha csókot lehet a lány kézfejére és bezárta maguk között az apró távolságot. Ahogy MiYoung enyhén meglepett szemeibe nézett, egy halvány mosoly festette meg ajkait.
