A gyerekkori barátság mindig is egy érdekes kérdés volt. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolat alatt teljes mértékben megismerik egymást a felek: kívülről, belülről. MiYoung és Jimin is így gondolták. Még azután is, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"When I feel alone, I reach for you And you bring me home"
───※ ·❆· ※───
Fehér csoda kapott szárnyra a szélben, ami végig szántott a dombon. Az apró pelyhek összeálltak, egyként mozogtak, mintha a tél szelleme öltött volna formát bennük. Körbejárta a helyet, fel–felreppent és szakadatlanul nézelődött. Elveszett a fák között, de hamar visszatért, újra felmászott a két fiatalhoz és megunva a várakozást, átszaladt a lányon.
MiYoung összébb húzta magán kabátját, kábulata aligha múlt el tőle.
Percek óta csendben figyelték egymást, Jimin szemei kezdtek aggodalmat sugározni, amit a lány még ennyi idő után is ki tudott olvasni belőlük.
Ez az ismerős nézés, a felismerés, hogy megértette egy szó nélkül elég volt rá, hogy feldolgozza a történteket. MiYoung szaporán kezdte venni a levegőt, gombóc gyűlt a torkába és kellemes szorongás költözött gyomrába.
–Jimin! –mondta hangosabban és a fiú nyaka köré kulcsolta karjait.
–Örülök, hogy még tudod a nevem.
A lány felnevetett, nem engedte ki könnyeit, de minden érzelmét lehetett hallani hangjában.
Jimin szorosan viszonozta az ölelést a lány derekán. Megkönnyebbülés szabadította meg szívét az aggodalom terhétől, mellkasát ellepte egy ismerős érzés. Teste lassan felmelegedett a másiktól, komfortosan belesimult a két karba, ami körbe ölelte. MiYoung ismerős illata bekúszott orrába, hosszú, holló fekete haja cirógatta, csikizte arcát. Fülében csengett a lány édes hangja és ekkor érezte igazán otthon magát.
Végre hazatért.
Az idill pedig akkor sem szűnt meg, mikor a lány megtörte a csendet.
–Mit keresel itt? –kérdezte mosolyogva. Lassan eleresztette a fiút, hogy a szemébe tudjon nézni.
–Betartom az ígéretem.
Fejével a lány mögé biccentett, így MiYoung odafordította tekintetét. A vakító fehérség fedte fák között egy napsugár kandikált ki. Lassan, félénken ébredezett, először rózsaszínre festve az égboltot. Nem telt bele sok időbe, mire csatlakoztak hozzá többen is és lassanként terjeszkedtek a horizonton.
A lány széles mosollyal ajkain nézett Jiminre, látni lehetett, hogy szemeiben megcsillan a napfénye.
MiYoung újra karjai közé vonta a fiút, aki nevetve temette arcát nyakába.
–Utálom beismerni, de most majdnem megsirattál.
–Nem kell a duma –mondta a fiú vidáman –, kimondhatod nyíltan, ha belém estél, Szépség. Nem hibáztatlak.
