A gyerekkori barátság mindig is egy érdekes kérdés volt. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolat alatt teljes mértékben megismerik egymást a felek: kívülről, belülről. MiYoung és Jimin is így gondolták. Még azután is, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"Lights will guide you home And ignite your bones And I will try to fix you"
───※ ·❆· ※───
– Jimin, hol van a zakóm? –kérdezte egy frusztrált hang, míg fejjel belemerült a gardróbba.
– Jeongguknál.
Hoseok hitetlenül nézett a fiatalabbra, majd beletúrt tincseibe és sóhajtott egy nagyot. Folytatta a keresést, hogy valamivel helyettesíthesse az ellopott darabot.
– Mit csinálsz egyébként? Mindjárt indulunk és te még mindig alsónadrágban vagy.
Miután nem kapott választ, hátranézett ismert és látta, ahogyan Jimin mereven bámulja a kezében tartott telefont. Ujja folyamatosan a feloldó gombon csücsült, néha megnyomta, feloldotta, lezárta. Így folytatódott ez pár percig, míg az idősebb oda nem ment hozzá.
– Hívd fel, Chim. Attól nem lesz jobb, hogyha lyukat bámulsz a telefonodba. –mondta Hoseok erélyesen és kikereste MiYoung számát. Ám Jimin lazán visszavette a készüléket, lezárta, majd felállt, hogy a gardróbhoz induljon.
– Nem lehetek ilyen tapadós. Ráadásul idő sincs rá, majd egy kicsit később.
Az idősebb felsóhajtott, tudta, hogy Jimin addig akarja halogatni, amíg csak tudja, még úgyis, ha ég a vágytól, hogy újra beszéljen MiYounggal. Mérhetetlenül elfoglaltak lettek, mióta hazajött, viszont ez nem volt újdonság. Hoseok végiggondolta és rájött, hogy eddig sem volt sokkal több szabadidejük, ám Jimin mindig tudott időt szakítani egy telefonra. Segíteni akart, de fogalma sem volt róla hogyan, így csak leült az ágyra megkötni nyakkendőjét és közben kritizált minden darabot, amit Jimin kivett a szekrényéből. Egy mosolyt sikerült kicsikarnia a fiatalabból.
Ahogyan folyt a készülődés, a mérsékelt jó kedvet Jimin telefonjának csörgése törte meg. Egy pillanatra megfagyott ereiben a vér.
– Mire vársz? –kérdezte Hoseok. –Vedd fel gyorsan.
Kérdés nélkül kapta fel a készüléket, majd dobta Jimin felé. Nem volt választása, mint elkapni, mielőtt az találkozott volna a kemény padlóval. Szíve a torkában dobogott, ahogy rápillantott a képernyőre, de amikor meglátta ki keresi, furcsa érzések kezdtek kavarogni benne. Csalódottság, aggodalom, zavarodottság.
– Szia, Rin. Mi... –kezdte, de félbeszakította mondandóját a vonal másik végén lévő lány. Hoseok feszülten figyelte, ahogy minden vér kifut Jimin arcából, karjaiból, majd végül az egész testéből. Vonásai szokatlan grimaszt öltöttek magukra, egyszerre mondott sokat és semmit. Az idősebb nem hallotta a vonal másik felén lévő hangját, de meg tudta mondani, hogy valami sokkoló történhetett, így lassan odasétált Jiminhez és karjánál fogva elvezette az ágyig. Mikor sikerült leülniük, Jimin vett egy mély lélegzetet, szakadozottan. Hangja remegett mikor megszólalt. –Értem. Szia.
