A gyerekkori barátság mindig is egy érdekes kérdés volt. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó kapcsolat alatt teljes mértékben megismerik egymást a felek: kívülről, belülről. MiYoung és Jimin is így gondolták. Még azután is, hogy...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
"I thought my demons were almost defeated But you took their side and you pulled them to freedom They know my secrets and won't let me go, won't let me go"
───※ ·❆· ※───
Üvöltve rázta a földet a fehérség kétségbeesett szelleme, agresszívan körözött és dörömbölt az ablakokon, kérlelve az embereket, hogy engedjék be. Mindenki bezárkózott az otthon melegébe, ám nyugodtságnak nem maradt helye a dühöngő hóvihar mellett. Volt, aki elhúzta a függönyöket és beburkolózott a legmelegebb pokrócába, hogy annak melengető karjai között várja ki a tombolás végét. Mások kíváncsian kémlelték a fehér örjöngést, követték szemükkel, ahogyan forgó viharával végigszánt az utcán, majd játszi könnyedséggel el is tűnik.
Emellett pedig ott volt MiYoung.
A lány, kinek arcán egyetlen egy vonás sem rezzent meg a rázkódó ablak üvegtől, ki nem ugrott meg, mikor a szél feltámadt és minden pontja fütyült a háznak. A lány, aki egyik kezén támasztotta arcát, míg szemeivel tanulmányozta a fal hajszálvékony repedéseit.
– Mi –szólította meg egy lágy hang. MiYoung ránézett HaRinra, kinek ajkain egy szívet melengető mosoly csücsült. –Nagyon csendben vagy.
– És ez olyan furcsa?
HaRing felkuncogott és felhúzta térdeit, majd megigazította magára tekert pokrócát. Válasza előtt belekortyolt gőzölgő italába és egyik kezével letörölte az ajkain maradt olvadt csokoládét.
– Több, mint furcsa. Min jár az agyad?
MiYoung leejtette fejét kezéről és sóhajtott egyet. Beletúrt szélfútta hajába, mielőtt újra pozíciót váltott volna. Nekidőlt a kényelmes karfának és kinyújtóztatta lábait, úgy, hogy félig HaRin ölében feküdjön el végül.
– Jól mondod, Min. Jiminen. –kezdte –Már egy hónapja elment. Tudom, hogy eddig sem beszéltünk sokkal többet, mert nehéz volt megtalálni rá az időt, de akkor is. Szokatlan és zavaró.
– Akkor hívd fel.
MiYoung felemelte egyik szemöldökét, de arcának egyik másik izmát sem mozdította meg. HaRin védekezően felrakta egyik kezét és halványan elmosolyodott.
– Hogy hívhatnám? Vallot, Rin. Fogalmam sincs hogy viselkedjek vele. Mikor elmondta, minden annyira egyszerűnek tűnt, még mikor elbúcsúztunk is. Mintha tényleg nem lenne okunk aggódni miatta. Aztán felszállt arra a hülye buszra és az agyam azonnal felrobbant. Érted, minden egyes emléket felhozott, minden esetet, amikor rájöhettem volna, mit érez. Ráadásul amiatt is csak akkor jöttem zavarba, ahogyan bevallotta, mikor elment. Én! Zavarba jöttem! Attól, hogy azt hittem Jimin meg fog csókolni! Ez nem egy olyan dolog, amin könnyen túl tudnék lendülni.
