- Nos remélem mindenki számára hasznosak lesznek ezek a szavak! Igyekezzenek elgondolkozni rajta! Viszontlátásra!
A diákok között sok arcot fel lehetett fedezni. Voltak, akik hitetlenkedve lépcsőztek vissza az osztálytermeikbe mondván, hogy ilyen baromságot még nem hallottak. Akadtak köztük, akiket valamennyire meghatottak a hallottak, de nagy törést nem okozott az életükben, mégsem voltak összehasonlíthatók az első csoporttal. Végül akadtak olyanok, akik bár némák maradtak, mégis látszódott az arcukon, a szemükben vagy a gesztusaikban, hogy mélyen érintette őket. Talán tényleg együtt tudtak érezni a sorokkal vagy azért, mert ők már találkoztak ilyen emberrel vagy ők maguk voltak ezek az emberek.
A nap az ünnepség után ugyanúgy folytatódott, ahogy az minden nap lenni szokott. Persze itt-ott már lehetett hallani a pusmogásokat az egész ügyről, de nagy vizet még nem igazán kavart az iskolában.
12:00
12 óra. A szerencsésebbek már ilyenkor elfoglalhatták helyüket az ebédlőben és elfogyaszthatták az ebédüket. Páran voltak ugyan, de mégis alig akadt hely. Ez okozta a legnagyobb bajt.
Egy 16 év körüli fiú csendben eszegette a már elhozott ételét, amikor egy csapat fiú odaérkezett az asztalához.
- Ülj arrébb!- hangzott a jóindulattal sem nevezhető kérés a banda egyik tagjától. A fiú rezzenéstelen arccal folytatta az evést, amikor a banda másik tagja szólalt fel.
- Takarodj már innen te féreg, nem hallod!? A füleden ülsz!? Kidugítom neked!- azzal egy hatalmas csattanás visszhangzott a teremben. Hatalmas csend, és egy vélhetően ájult fiú a földön. De senki nem tett semmit.
A csapat, mint aki jól végezte dolgát helyet foglalt az asztalnál még egy kicsit arrébb is rugdosva az eszméletlen fiút a földön. A cuccait mellé vágták a földre, az ebédjét ráborították és nekikezdtek az evésnek.
Pár perccel később a magához tért gyerek néma csendben összeszedte a cuccait és távozott az ebédlőből. Ő már hozzászokott ehhez. Senki nem mentette meg. Harcolni pedig már nem volt ereje. Így úgy döntött végleg feladja...
Az órák végeztével aztán mindenki elhagyta még az iskola területét is. Fáradt és meggyötört arcok haladtak csoportban vagy egyedül. Senki sem sejtette, hogy holnap rettenetes dologgal kell szembesülniük.
Másnap reggel
Már javában mentek az órák, amikor a hangosbemondók recsegve megszólaltak.
Minden osztály haladéktalanul fáradjon le az aulába!
A tanárok sóhajtva ugyan, de eleget tettek és összeszedve az osztályokat lefáradtak az említett helyre. A diákok nagy örömére. Sűrű pusmogások zaja ütötte meg a füleket, amikben mindenki azt találgatta vajon mi történhetett megint, hogy össze kell gyűlni. Hiszen a leveleket, amiket a MSZAV miatt gyűjtöttek össze csak hétfőnként olvassák fel. Akkor vajon mi történhetett?
Lassan ugyan, de mindenki megérkezett és pár perccel később az igazgató is befutott. Csapzott volt az arca, a szemeiben pedig a rémület, a csalódottság és a szomorúság keveredett. A mindig vidám igazgató most lebiggyesztett fejjel, kipirosodott arccal, mint aki kilométereket futott, és meglátva a tömeget egy szomorú mosollyal közeledett a számára felállított ,,színpad" felé. Amint fellépett már nyitotta is a száját, hogy mondjon valamit, de mintha elszorult volna a torka. Mint, aki sírni akar, de visszatartja.
Pár másodperc néma csend után végül csak pár mondatot mondott, de ha lehet, még ennél is nagyobb csend lett.
Bejelenteni valóm van egy diákunkról! Pontosabban egy volt diákunkról! Németh Balázsról!
YOU ARE READING
Más szemmel a világ 《BEFEJEZETT》
Teen Fiction,,Más szemmel látni a világot. A színek helyett csak feketét és fehéret látni. Nincs cél, nincs miért küzdeni és egyszerűbb lenne feladni. Elbújni a gondok, a kételyek elől és nem bízni másokban. Hagyni, hogy a szomorúságnak nevezett szörny először...
