Más szemmel a világ 《BEFEJEZETT》

Visszatértek

- Miért mit jelent?
- Halált!

●○●○●○●○●○●

Egy borús nap volt. Jól emlékszem, hogy még mintha az ég is sírt volna. Talán az örömtől talán a szomorúságtól, de mégsem éreztem nyomást. Ahogy senki sem. A diákok aznap nyugodtak voltak. Az órák közben csak az esőcseppek nyugtató cseppjeit lehetett hallani. Egy csendes és nyugodt nap volt. Jól sejtettem, hogy ez egy nagy háborúnak a kezdete. Az azelőtti csend senkinek sem volt furcsa. Csak nekem. Mert én tudtam, hogy valami szörnyű fog történni. De sajnos már nem az én kezemben volt az irányítás. Átadtam neki, remélve, hogy jól boldogul majd.

Kérlek ments meg minket!

○●○●○●○●○●○●○

Egy újabb kellemes vagy kellemetlen hétvége telt el. A diákok lassan szivárogtak be az ajtón és az arcukon a hétfő iránti utálat valamint a fáradtság tükröződött. Egy cseppnyi öröm azonban mégis volt bennük hiszen az igazgató hétvégén újból bejegyzést tett közé a csoportban miszerint folytatódni fognak a hétfői felolvasások és elnézést kér, amiért ezidáig elhanyagolta őket. Valaki hatalmas mosollyal fogadta hírt valakit pedig épp olyan hidegen hagyott, mint eddig. De messze a távolban állt egy alak, akinek bár arcába volt tűrve a haja mégis levakarhatatlan vigyor ült rajta. Mert tudta, hogy elérte a célját.
Már mindenki az aulában tornyosult és csak az igazgatóra vártak. Az említett személy pont abban a pillanatban lépett be az ajtón. Megdöbbenten figyelte mindenki. Megváltozott. A haját rövidebbre vágatta, világosabb ruhák voltak láthatók rajta és az arca már nem volt olyan beesett, mint az elmúlt hetekben. Mintha újjáéledt volna. Fellépett a színpadra és meglepően csak egy levelet tartott a kezében.

- Üdvözlök minden kedves diákot és tanárt. Először is szeretnék elnézést kérni a viselkedésemért, amit az elmúlt hetekben láthattak. Bevallom kissé megváltozott az életem és mint láthatták nem igazán tudtam kezelni. De egy kedves barátom segítségével végül túl tudtam lépni azokon a dolgokon, amik eddig az utamban álltak. Gyászoltam és a gyász teljesen elvette az eszemet. Amint tudják egy diákunk hosszú hónapok óta eltávozott közülünk. Ő nem csupán egy diák volt számomra. Németh Balázs a fiam volt- hajtotta le a fejét, amikor egy könnycsepp utat tört magának. A tömeg zúgolódni kezdett. -Úgy gondolom- folytatta-, hogy sokak számára unalmas és monoton lenne, ha csak felolvasnám ezt a levelet, ami a gondolataimat tükrözi. Ezért készítettem egy rövid videót azokról a gondolatokról, amik hónapokig marcangoltak engem belülről. Biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezen keresztül ment vagy még most is küzd vele. Szeretnék ezzel a videóval segíteni ezeknek az embereknek és remélem, hogy akik ezt okozták nekik, azok is látják majd maguk előtt, hogy mit tesznek velük. Velünk.

A tömegben csend uralkodott. Szinte a lény zümmögését is meg lehetett volna hallani. Sokaknak könny szökött a szemébe, de voltak, akik tartották magukat. Mintha a saját szájukból hallották volna ezeket a szavakat. Mintha a lelkük beszélt volna abban a videóban, miközben ők maguk hallgattak. Mindannyian összetörtek és hiába keresték a szívüknek a darabkáit, azok sosem illettek össze teljesen pontosan. Valami mindig hiányzott, hogy újra a régi lehessen. Mert már semmi sem lehetett olyan, mint régen volt. Ők is tudták, de remélték, hogy valami mégis változni fog és szabadulnak abból az ördögi folyamatból, amiben most vannak. Az igazgató utolsó szavait és elköszönését csak tompán hallották és bár a lábuk felvitte őket a lépcsőn az agyuk mintha mégsem lett volna ott. Teljesen máshol jártak. Mintha a lelküktől akartak volna válaszokat kapni, hogy azt érzi-e, amit hallottak az előbb és azokat a szavakat akarja-e mondani, amiket ők a képernyőn láttak. Mintha a gyógyulás útját keresték volna.

Miközben a tömeg haladt felfelé egy kis csapat a lépcsőn várt rájuk, hogy elhaladjanak és csak mereven néztek az immáron mosolygó igazgatóra. Ők is vigyorogtak, de egy teljesen más okból.

Visszaemlékezés

,,Ezúton is szeretném megköszönni a figyelmet. Úgy vélem ez a videó elég megrengető volt ahhoz, hogy mindannyian elgondolkozzunk miért is vagyunk itt egymásnak ezért úgy gondolom a szigorú megfigyelésre sem lesz már szükség. Minden osztály távozhat a termébe- lépett le a színpadról a tapsviharban és a diákok pedig elindultak a termeikbe."

Visszaemlékezés vége

Így mostmár teljes hatalmuk volt újra. Nem kellett tartaniuk, hogy bárki rájuk szól vagy megakadályozza azt, amit tenni akarnak. Szabad kezet kaptak újra, mert az igazgató megvakult a boldogságtól. Azt hiszi változott bármi is, de ők tudták, hogy csak most jön a java.

Folytatják ott, ahol 9 hónappal ezelőtt abbahagyták.