Más szemmel a világ 《BEFEJEZETT》

Az első levél

A halálhoz vezető út.

Szépen lassan tele lett a reggel még üresen álló helyiség. Mindenki kiváncsi volt, de mégsem. Mindenkit érdekelt mit is tartalmazhattak azok a levelek, ha egyáltalán vannak a ládában, de mégis mindenki rettegett, hogy újabb szörnyűségeket fognak hallani. Nyilvánvalóan, mint minden dologban itt is voltak kivételek. A banda. Ők igyekezték elrejteni az összes érzelmüket, de a szemükben látni lehetett azt az undorító csillogást. Azt a csillogást, ami minden mocskos tervük előtt vészjóslóan mutatta az áldozataiknak, hogy kerüljék el őket. Sajnos ez nem mindig sikerült. Voltak, akik sajnálatos módon nem vették észre időben és megfizették az árát. A kis csoport fejében már készülőben volt egy ilyen terv. A központi eleme a MSZAV elindítója volt. Őt akarták eltenni láb alól, hogy újra az ő birodalmuk legyen az iskola. Tudták, hogy a levelekben akaratlanul is hagyhattak nyomot ezek az emberek mégha névtelenül is írták. Hiszen az esetek, amik a bántalmazással voltak összeköthetők, csakis hozzájuk kapcsolódtak. De ezt rajtuk kívül csak maguk az áldozatok tudták. 
Szépen lassan tömegnyomor keletkezett és szó szerint mozdulni sem lehetett. Az igazgató szokásától eltérően későn érkezett. Lassú, kimért léptekkel közelített a ,,színpad" felé. Kezében összehajtogatva álltak a papírok, amik feltehetőleg a levelek voltak. Nem vesztegette az időt unalmas bevezetéssel azonnal a dolgok közepébe vágott.

- Mindannyian tudjátok milyen alkalomból vagyunk most itt. Azt képzeltem, hogy egy levél sem érkezik majd a ládákba. Be kell valljam kicsit reméltem is. Szerettem volna egy megerősítést, hogy ebben az iskolában minden rendben folyik, azonban egy pillantást vetettem ezekre- emelte fel a lapokat- és azonnal megváltozott a véleményem. Nem azért reméltem, hogy semmit sem találok, mert nem akartam tudni ezekről csupán a szívem mélyén még reméltem és hittem. Reméltem a legjobbat és hittem a diákjaimban. De azért, hogy ne húzzam a szót nézzük is a leveleket.

Az első levél:

Sokáig merengtem magamban otthon, hogy érdemes-e ezeket a szavakat papírra vésnem, de úgy érzem így talán könnyebb lehet a szívemnek. Nem remélek semmit hiszen a reményt már kiölték belőlem, de mégis hiszem, hogy valami kis változás végbemehet, ha nem is az én levelem miatt, de másé miatt.
Először féltem. Többször álltam neki, mert nem is tudtam mivel kezdhetném. Mi az, ami talán ha nem is vihart, de egy hullámot képes lenne elindítani a diákokban. Azt hiszitek a mosoly minden. De mi, akik szenvedtünk már eleget, de mégis még mindig nem szabadultunk, mi látjuk egymás szemében azt a lassan kihunyó lángot, ami másnál élete végéig ég. Az élni akarás vágya.
Nincs bátorságom egy konkrét történetet elmesélni, hiszen tudom, hogy annak akár még következménye is lehet és úgy érzem már nem bírok el többet. De mindenesetre továbbra is örömmel használom ezt a módszert, hogy túléljek. Mert számotokra lehet, hogy ez csak egy hülye levél és, amibe beledobtam az csak egy hülye láda. De én mégis voltam olyan hülye, hogy megírtam és beledobtam, mert nekem ez maga a túlélés. Egy segítő kéz, amit az emberektől nem kaphatok meg.
Ebben az írásban szeretném megköszönni Vörös Bagolynak is hiszen nélküle valószínűleg már a föld alatt lennék. Valamint szeretném innen üzeni Blue-nak, aki sajnos már nem lehet köztünk, hogy köszönjük, amiért kiálltál mellettünk!
                                    
                                   Rózsaszín Párduc

Döbbent csend következett. A banda is lefagyott. Eddig csak levelekről volt szó, nem pedig összefogásról és kód nevekről. Tudták, hogy így nehezebb is és könnyebb is a dolguk.

Hiszen csak a gyenge láncszemet kell egy kicsit még jobban megpuhítani, hogy daloljon, mint az énekes madár.