Más szemmel a világ 《BEFEJEZETT》

Színjáték (Epilógus 1/2)

...indult el a folyosón a csapat pedig nem tehetett mást, mint követte.

1 évvel később

Kellemes szellő lengedezett. A nap sugarai gyengéden simogatták a diákok arcát, akik éppen igyekeztek az iskolába. Nyugodt volt minden. Ugyan sokáig tartott, de talán még sosem ilyen csodálatos hangulat az iskolában. Elveszett lelkek bolyongtak, de mára jócskán csökkent a számuk és akik maradtak, azok is gyógyulásnak indultak. Mintha a fény szép lassan feloszlatta volna azt a sűrű sötétséget, ami az épületben egykor uralkodott. Kiirtotta az iskolából a férgeket, a gyávákat, akik az erejükkel és mások bántásával próbáltak tiszteletet kivívni maguknak. Mindenki hatalmas sóhajt hallatott, amikor egy évvel több, mint 50 diákot vittek el szoros bilincsben egy kényelmes kis cellába. Senki sem tudta mennyit kaphatnak, de a sok bátor embernek hála, akik vallomást tettek ellenük életük végéig bámulhatták a börtön koszos és firkákkal teli falait.
A ládát továbbra sem szedték le, hiszen az új pszichológus az iskolában nem engedte. Úgy gondolta továbbra is szükség van rá, attól függetlenül is, hogy a diákok minden szavukat őszintén osztották meg a nővel. Mindenki felé nyitott volt és kedves, valamint az ő őszintesége sem volt rest a gyerekek felé. Nagy tiszteletnek örvendett az iskolában és sokszor zavarba hozták a fiatalok, akik valamilyen ajándékkal akarták meghálálni a segítségét a jelenben vagy a múltban. Az igazgató szerint ő volt a nap, ami bár nagy sokára, de felragyogott a sötét felhők mögött és örökre elűzte onnan azokat. A férfi maga is végtelenül hálás volt neki, így amikor egy nap beállított az irodájába mondván túl fontos és emlékezetes számára ez a hely, hogy itt hagyja a, munkát ajánlott neki. Bár még évekbe telt volna, de a lányt nem a papírom igazolták és a diploma, hanem az az empátia, amit a kis szobájába belépve érzett az ember. Valakinek csak az segítség volt, hogy ülhetett ott és írhatta a háziját. A nő sosem erőltetett semmit, amit nem akartak megtenni épp ezért is szerették őt annyira. Logikus lépéseket használt mégis az iránytű benne mindig abba az irányba sodorta, ami tudta, hogy a legjobb.
Amennyire szerette annyira és félt is ettől a munkától. Nagy teher ült a vállán, amit egy mosollyal rejtett el. Ha egyedül volt mindig azon gondolkozott, hogy vajon csinálhatta volna-e jobban? Mondhatott-e volna valamit másképp és talán akkor más lett volna minden? Nagy bizonytalanság körzött körülötte, amikor egy gyerek előtte ült és százszor is áttekerte agytekervényeit, hogy a lehető legjobb választ adhassa. Bár sokaknak segített és ők őszintén mondtak köszönetet, valamint látta a szemükben a lángot fellobbanni, mégis sokszor érezte, hogy talán nem a legjobb tanácsot adta.
Másoknak kiváló orvos, barát és lelkitárs volt, de magában mégis dúlt a háború és nem volt képes ezt megszüntetni. Néha azon gondolkozott hogyan lehet az, hogy másoknak segítséget tud nyújtani és kihúzni őket a gödörből, de magának mégsem tudott segíteni.
Halk kopogás hallattszódott az ajtón, amire felkapta a fejét és pár pislogással megszüntette az addigi bambulását. Egy ,,Igen"-t kiabálva máris nyílt a rajzokkal, versekkel és egyéb alkotásokkal teli ajtó.
Egy fekete hajú lépett be az ajtón. A nő fejben egy jókora gyomrost adott magának, amiért elfeledkezett, hogy ma is jönnek hozzá. Bár fogadta azokat is, akik hirtelen toppantak be mégis sokan rendszeres járási alkalmat kértek, ezért voltak időpontok, amikben csak azokat fogadta, akik be voltak írva naplójába.
Nagy mosollyal követte a lány lépéseit felé és hagyta, hogy asztala mögé lépve a lány megölelje. Közvetlen volt mindenkivel, hiszen tudta, hogy valakinek csupán egy ölelés kell, hogy megint minden simán menjen.

- Szia, Sophie!- köszönt a lánynak, aki nyakába bújva kuncogott egyet. Nem ez volt a neve a nőnek mégis megengedte, hogy magától becenevén hívja. A haját a legtöbb alkalommal két oldalt befonva hordta, ezért a nő elkezdte így nevezni, amit a lány eleinte nyelv nyújtva fogadott, de mára mintha már a részévé vált volna. Egy idő után mindenki így kezdte el szólítani, ezért vicceskedve, ha a nevét kérdezték ő ezt felelte:

,,Szabó Laura alias Sophie."

- Szia, Kara!- üdvözölte ő is nagy mosollyal az arcán. A lány minden alkalommal így hívta, de az okát eddig sosem mondta el neki csak egyszerűen így alakult. Nem mintha bánta volna, hiszen látta mekkora örömöt okoz neki az, hogy az önállóan kreált nevén hívhatta a nőt és látta rajta, hogy egyáltalán nem zavarja.

- Mit ma szeretnél csinálni?- kérdezte miután Sophie helyet foglalt előtte az egyik kihelyezett fotelbe.

- Beszélgetni- vigyorodott el.

- Rendben. Milyen napod volt?

- Nem. Nem- rázta a fejét a lány, mire Lora értetlenül nézett rá. - Nem rólam- mutatott magára- hanem rólad- bökött ezúttal a nő irányába.

- Ho...hogy érted?- dadogott zavarában, amire a lány halkan kuncogott. De a mosoly helyét pillanatok alatt átvette egy komoly arc.

- Tudom mi játszódik le benned. Próbálod takarni, miattam, miattunk, az igazgató és a családod miatt, de én látom rajtad és a szemeidben, hogy küzdesz magadban. Nem te szoktad mondani, hogy egyedül harcot nyerhetünk, de ketten már háborút is? Miért a harcot választod Lora?- felkapta a fejét. A lány sosem szólította az igazi nevén csupán egy alkalommal, amikor komoly dologról akart vele beszélni. Jól esett neki, de egyben megijesztette az, hogy már ennyire kiismerte.

- Ez nem ilyen egyszerű mint gondolod, Sophie- hajtotta le ismét a fejét egy szomorú mosollyal és nagyot kellett nyelnie, hogy le tudja küzdeni a gombócot a torkában, ahogy minden erejével próbálta leküzdeni a könnyeit. Mindig az lebegett a szemei előtt, hogy kizárólag ő tudja mi kavarog benne és a legerősebb énjét lássák mindenhol. De ez a lány, akit már szinte saját lányaként szeretett kimondta azokat a szavakat, amiket ő félt. Rettegett tőle, hogy újra gyenge legyen, hiszen ő volt a folyton erős és segítőkész Kovács Lora, aki semmi elől sem futott el. Most mégis minden percben rohant maga elől oly annyira, hogy kis híjján már megfulladt. Mégis ijesztő volt bevallani és szembesülni vele.

- Csak akkor lehet bonyolult és nehéz, ha te azzá akarod tenni- idézett fel a lány egy újabb gyakori mondatot, amit a diákoknak szokott mondani. Ő is jól tudta, de mintha magának akarta volna nehézzé tenni ezt az egészet, hogy büntethesse magát.

Hirtelen egy kéz simult a vállára, amire felnézett könnyel áztatott arcával.

- Mindig azt mondtad nekem, hogy legyek őszinte hozzád és magamhoz is. Ha nem vagy őszinte magadhoz hozzám sem lehetsz az. - ölelte magához a síró nőt és simogatta a hátát ezzel próbálva megnyugtatni. Csak halk szipogást lehetett hallani a szobában, de egy idő után alább hagyott a keserves zokogás és mintha megszabadult volna minden akkori határtól és gáttól, ami nem engedte, hogy kiöntse a lelkét.

- Ne küzdj ellene, Kara. - suttogta halkan a lány.

A földön ültek és a nő a lány kezét szorongatta.

- Gondolom mindig is kiváncsi voltál miért éppen Kara, igaz? - a nő aprót bólintott, mire Sophie ajkai egy apró görbületbe emelkedtek.
- Emlékszel a bátyámra, Tom-ra? - egy újabb bólintást kapott. - Folyton a játéka előtt ült, amíg nekem kellett végeznem mindent körülötte. Egy nagy egy furcsa játékkal játszott, ami felkeltette az érdeklődésem és feltűnés mentesen néztem. Egy robot szerepelt benne, aki az életét is áldozta volna a kislányért, aki ember volt. Akárhányszor ránéztem arra a robotra mindig te jutottál eszembe. Feláldoznál értem vagy bárki másért, akit szeretsz akármit és eldobtál mindent azért, hogy ezreket segíts ki a gödörből. Jó ember vagy Lora és te is megérdemled azt, hogy valaki meghallgasson. Így most ne tekints rám az egyik diákként, hanem tekints rám a barátodként.

Szabadítsd meg magad a kínoktól és hozz a vihar helyére napfényt.