Más szemmel a világ 《BEFEJEZETT》

Mondja el!

- Kinek az ötlete volt ez az egész?

Az igazgató meglepve nézett rá. Látszott a szemében, hogy nem igazán érti mire is akar kilyukadni a fiú.

- Hogy érted fiam?- kérdezte, de érezhető volt, hogy a hangja az utolsó szónál egy cseppet elcsuklott.

- A MSZAV. Ki találta ki ezt és ki jött ide magához?

- Nos fiúk.- állt fel az asztaltól az igazgató nagyot sóhajtva. Látszott rajta, hogy nem igazán szeretne erről a témáról beszélni, pont nekik, de nyilván ezt az előtte állók nem vették észre. Lassan az asztala elé lépkedett, hogy szemben legyen velük, majd lassan felemelte a fejét. Ha nem is akarták volna, akkor is látták, hogy a férfi szeme véraláfutásosak és még mindig könnyesek. Túl észrevehető volt. De persze, ők nem látták. Nem foglalkoztak vele, mert ők nem ezért jöttek. Csupán az igazságért. De az titok volt mindenki előtt, hogy mit is akarnak kezdeni ezzel az igazsággal.

- Való igaz, hogy a beszédben nem említettem személyt. Nos ez egyszerre véletlen is és nem is. Jó magam sem tudom ki volt az, mert maszkban és csukjában jött. Az illető nyilván titokban akarta tartani a kilétét. Én pedig tiszteletben tartom ezt.

- De igazgató úr-

- Van még valami, fiúk?- vágott közbe a férfi tudván, hogy győzködni akarják majd.

- Nem, semmi. Köszönjük! Viszlát!- mondták kórusban, majd elhagyták az irodát. Az ajtót távozáskor enyhén becsapták jelezve, hogy nem voltak elégedettek a válasszal.

Amint elhagyták a helyiséget a férfi ismét a székére telepedett és keservesen sírni kezdett. Nem tudta, hogy órák óta csak ezt csinálta. Kizárta a világot és csak a gondolataira koncentrált. A gondolataira, amiket most gyász borított. Bárki megmondhatta, hogy magába roskadt. Órákkal később, amikor már úgy érezte elfogytak a könnyei csak kifelé nézett az ablakon. A szeme és a mozdulatai üresek voltak. Ha tehette volna, levegőt sem vesz. Eltűnt minden cél és minden érzelem. Valahogy távozott a könnyekkel együtt és a férfi csak ült mereven előre bámulva. Próbálta megérteni mi folyik benne, mit érez. De kis idő múlva rájött, hogy semmit. Nem érzett már semmit. Nem volt már szomorú sem csalódott, de tudta, ha most beszélnie kellett volna egy hang sem jött volna ki a torkán. Nem mondhatta azt sem, hogy boldog vagy felszabadult lett volna. Mert a súly még ott ült a vállán és egyben a szívén is. A szíve. Ott kereste, hogy mégis mi ez az új érzés. De csak egy választ talált. Üresség. Egyszerűen üres volt. Nem érzett semmit. Nem akart semmit. Nem érezte szükségét már, hogy éljen. A szörny benne is felébredt. De még nem vette át a hatalmat. Ez csak a kezdet volt, amit még legyőzhetett. De most ő is úgy érzett, mint sok százan abban az épületben. Hogy egyedül van... Először nem akarta bevallani magának, de aztán rájött, hogy segítségre van szüksége.
Lassúak voltak a mozdulatai és erőtlenek, de mégis a kezébe fogott egy tollat és írt. Percekig aztán már órákig csak írt. Amikor felpillantott az órára látta, hogy hazamehet. A cuccait megfogva kilépett a helyiségből, bezárta az ajtót és a kijárat felé vette az irányt. De aztán másfelé indult. Megállt az egyik osztályterem ajtajában és egy ideig csak nézte a falra felszerelt ládát, de aztán beledobta a papírt.

Úgy érezte hatalmas súlytól szabadult meg. Egy apró sóhaj kíséretében kilépett az iskola kapuján és hazaindult.