Kimentünk a divatból

Keress

Hazaballagtam szépen átöltözve persze. Iszonyat sötét volt, fellegek takarták a holdat és már a köd is majdnem leszállt. Egy sötét alak várakozott a lakás előtt. Nem is éltem bele magam semmibe nem siettem. Lehet Daniella, bár ahhoz túl magas ahogyan Zsolthoz is. Odaértem nagy nehezen mire az ember lépteimet meghallva megfordult. Boldizsár...
- Szia...
- Szia. – egyszerűen az ajtóhoz léptem. Ki akartam nyitni az ajtót halkan. Nem akartam Boldizsártól semmit. Nem lehet. Zsolt is megmondta, le kell mindennek csillapodnia bennem és a sajtóban. Úgyis rám röppenek most a kollekcióval és Banával is hogy megjelent. Nem tehetem ki ennek de magamat sem. Nem akarok visszazuhanni ugyanúgy Bana miatt sem.
- Ennyi idő után csak egy szia? – nagyot sóhajtottam.
- Legyek bunkó és ne köszönjek? Boldizsár, fáradt vagyok. Pihenni szeretnék.
- Beszéltem Szilveszterrel.- mondta hirtelen és a kulcs is kiesett a kezemből. Ezt mondják a hatalmas fordulatnak? Ketten találkoztak, nem merem elképzelni sem. Amikor eszembe jutott hogy részegen szerelmet vallottam Szilveszternek elpirultam. Elrejtettem az arcom a sálamban. – Mesélt rólatok. – még jobban meresztettem a szemeimet. Rólunk?
- Kíváncsivá tettél. Mit mesélt?
- Az érzéseidről...
- És? Milyen érzéseimről?- ó mondd ki kérlek...most....
- Arról...khm...arról hogy szeret. - lehajtottam a fejem hogy ne lássa a könnyes szemeimet.
- Hm...tényleg? Érdekes. Mennem kell....
- Arról is beszélt hogy te szeretsz engem.-jelentette ki és a szemébe néztem. Ugye nem most? Most nem jó....most nagyon nem.
- Részeg voltam. Mennem kell...
- És én is szeretlek téged.- jaj te milyen időzítésed van! Szemben álltam vele, mondani semmit nem tudtam. Csak néztem könnyes szemmel néha kicsorduló könnyekkel. Nem lehet most. Most nem.
- Nem tudok mit mondani....
- Nem is kell. Nekem csak annyi kell. Egy szó.- visszadobta a labdám.
- Nem... Boldizsár...én....nem...- Boldizsár lehajtotta a fejét.
- Értem. Akkor nem is szeretsz. Élvezted hogy megkínoztál ugye? Loholtam utánnad mint egy idióta tini.  Egy voltam a sokból. De tudod én szerettelek. A faszt! Szeretlek! Szeretem a terpentin szagú kezed, a mosolyod, az anyajegyeid amiket takargatsz, a hegeidet, a személyiséged. Mindened. Érted? De én voltam a hülye. Azt hittem hogy engem tényleg szeretsz, te a nagy Horvát Anasztázia. Banát tudtad szeretni...fura...de lehet úgy voltatok egy pár...- mondta és elindult. Én néztem utána és feltört belőlem a zokogás. Lehet hangos volt. Éjfél van enyém az utca és nem érdekelt.
- Nem ismersz. Nem tudod mi volt Banával. Nem szereted mindenem.
- Jó! Horvát Anasztázia szeretsz te engem?!- kérdezte visszafordulva. Én csak a hajamba túrtam.
- Nem lehet...
- Mit nem lehet? Mi vagy te óvodás?
- Nem érted úgysem. Megyek...jobb ez így. Hidd el.
- Sosem lesz ez jó...hogy mi ketten egymásért szenvedünk és egyikünk sem enged. Engedj közel kérlek.
- Nem lehet. Boldizsár. Nem lehet. Keress valakit kérlek.
- Kit? Kit keressek?
- Valakit akivel nem kell ennyit szenvedned.