Kimentünk a divatból

Szerény hajlék

Megcsörrent a telefonom és nagyon reméltem hogy Boldizsár az aki megtudakolta a számom:
- Hello? – szóltam a telefonba kicsit bizonytalanul.
- Anasztázia! Örülök hogy hallak. – mondta és mellette motoszkálást is hallottam.
- Ezzel én is így vagyok és annak is örülök hogy tegnap nem ijesztettelek  el!- nevettem fel de csend honolt. Beállt a kínos csend, basszus és a hülye poénom miatt…
- Nem lehet engem olyan könnyedén elijeszteni. – felelte nevetve. Mély levegőt vettem hogy lenyugtassam az őrülten kalapáló szívemet. – Főleg hogy csodálatos vagy csak nem hiszed el magadról.
- Csodálatos? Hm, köszönöm! Kedves vagy! – válaszoltam kínosan félve hogy megint beáll a csend.
- Ostromozhatlak még egy találkozóval az elkövetkezendő időben?
- Oh hogy mennyire örülnék neki el sem hiszed! Melyik napra gondoltál?
- Holnap?
- Holnap csak este felé érek rá…
- Remek akkor vendégem leszel egy vacsorára!
- Örülök neki!- nevettem fel.- Hol találkozzunk?
- Öhm…meglepetés majd eléd megyek, ha nem baj.
- Dehogy baj!
- Akkor hatra érted mehetek?
- Igen, persze.
- Hatra ott leszel, szia!
- Szia!
Az aznapi alvást hanyagoltam izgalmamban. Délelőtt vidékre kellett vonatoznom egy kortárs festő rendezvényre ami kissé elhúzódott tegyük hozzá hogy a drága vonat is rengeteget késett szóval háromnegyed hatra estem haza és már az ajtóban állt Boldizsár.
- Hát te? – kérdezte kissé meglepve.
- Most estem haza hála a vasútnak. Ajh sehol sem tartok még át sem öltöztem még el sem készültem és te már itt!
- Hová készülnél? Tökéletes vagy így is!
- Öhm…így? – mutattam magamon végig. Egy szürke nagy pulcsi volt rajtam és egy farmer, a cipőm is saras volt a hajam pedig kissé kócos, nem éreztem magam szalonképesnek egyáltalán.
- Persze hogy így, csak hozzám megyünk! – az állam majd leesett, CSAK hozzá!
- Hát ha neked megfelelek akkor vezess hű lovag! – mondtam és már nyújtotta a jobbját nekem. Belékaroltam mintha mi sem lenne természetesebb. – Akkor mi lesz a vacsival? Nem akarok paraszt lenni de kissé éhes vagyok…
- Főztem neked. – mondta és elmosolyodott.
- Öhm…nem akarsz véletlen feleségül venni? Úgy most?- böktem ki mire észbe kaptam.
- Hát…elvehetlek. – nevetett. Mit is mondhatott volna? Én barom, nem csünghetek rajta! Közben csend lett az eszem miatt, ugye, de odaértünk a lakására. Kicsit kisebb volt mint az enyém, sok festménnyel és könyvvel. – Üdvözöllek hajlékomban! Nem hiszem hogy olyan mint a tiéd vagyis ne haragudj meg a kis kupi miatt.
- Semmi baj ha ez kupi akkor az enyém háborús övezet!
- Nem hinném. – nevetett terítés közben.Odasettenkedtem a könyvespolchoz, hisz bízok abban hogy egy könyvespolc jobban bemutatja a tulaját mint bármi más. Krimik, thrillerek, művészettörténészeti könyvek néhol elvétve fantasy és történelmi regények. Szótlanul húzogattam ki egyes könyveket a helyükről amik megkapták a szemem és azon kaptam magam hogy Boldizsár ott áll mellettem egy pohár borral. Nem ijedtem meg ami fura mert eléggé ijedős vagyok. Felé fordultam és elvettem az egyik poharat.
- Gyönyörűek. Maguk a csodák, kár hogy nincs időm nagyon olvasni.
- Szerintem a csoda a könyvespolc előtt áll. – mondta felém nyújtva a másik poharat hogy koccintsunk. Kissé félve ütöttem össze a kétpoharat ne hogy eltörjem véletlen. Mindig kis bókokkal árasztott el és ez tagadhatatlanul is tetszett.
- Oh hogy az az asztal? Tényleg csodálatos!- vágtam rá hátra fordulva hisz az asztal mögöttünk kapott helyet.
- Balga vagy! – nevetett.- Te vagy a csodálatos. De te benne vagy egy burokban, azt hiszed csak a pénzedért és a hírnevedért szerethetnek. Pedig nem, oh ha tudnád mennyire nem!- magyarázta lelkesen és én csak ámultam.
- T...tényleg?
- Tényleg! Jaj bárcsak más szemmel láthatnád magad. De gyere, éhes vagy és kihűlik!
- Jó illata van. Spagetti?
- Aha, tudom nem egy mesterszakácshoz illő feladat de...
- De nekem teljesen megfelel.- válaszoltam és lehuppantam vele szemben. Már ki volt szedve egy-egy kis adag gusztusosan tálalva.  Próbáltam nem behabzsolni ahogyan legszívesebben tettem volna de kulturáltam.
- Végre egy nőszemély aki normálisan eszik egy randin. – mosolygott rám.
- Éhes vagyok na! És isteni, csókoltatom a szakácsot!
- Majd a szakács behajtja rajtad figyelj csak!
- Reméltem is. Gyönyörű festmények. Antik darabok de csodálatosak.
- Igen zsibvásárokról mentettem őket.
- Dicséretes! Megnézhetem őket közelebbről?
- Persze. – felpattantam és odasétáltam a falhoz amit borítottak a gyönyörű képek.  A legtöbb tájkép volt valami gyönyörűséges hátérrel. Mindegyikben volt valami apró különlegesség, biztosan ezért mentette meg őket. Realisztikusak voltak.
- Inkább a realisztikus vonalat kedveled?
- Mondhatni. – megint mellőlem szólalt meg, ez a pasi hogy tud igy settenkedni?
- Érdekes. Reál beállítottságúnak tűnsz mégis tanár vagy. A művészet már eleve sem reál.
- Nem vagyok reálos. Inkább a kettő közti éterben lavírozgatok.
- Te szoktál festeni? Bocsi de eh... munkai berögződés!
- Nem szoktam inkább meghagyom a profikra mint te.
- Ez annyira izé, rávágnám hogy nem vagyok profi akkor te azt mondanád hogy hisz festő vagy és ördögi kör. De nekem a profi szó annyira öntelt.
- Ha te nem vagy profi akkor ki?
- Senki?
- Pontosan. Lehetek pofátlan? – mondta kaján vigyorral. Meglepődtem a kérdésen de oké játszuk ezt.
- Hogy a viharba ne!
- Behajtósat nem játszunk?
- Azt hogy kell? – hirtelen le sem esett.
- Beszedem a behajtani valót...- mikorra leesett már megcsókolt. Úristen, pillangók csillapodjatok! – Basszus bocsi! Idióta vagyok.
- Dehogy vagy az, még van behajtani való.- vágtam rá és a nyakkendőjénél fogva húztam újra a számhoz. Miket ne mondjak este nem mentem haza aludni.