Kimentünk a divatból

Ezt szeretnéd?

《Boldizsár szemszöge》

-  Nem szenvedek veled.- mondtam halkan.
- De szenvedsz. Most mondtad. Most mondtad hogy szenvedsz. Hogy szenvedünk. Boldizsár kérlek hagyj. Én nem hagyhatom hogy emészd magad miattam.  Nem lehet. Nem tehetem.
- Te szenvedsz? Te szenvedsz....értem? – Anasztázia hallgatott. Már megint beletúrt a hajába és a tökéletes kontyát tette tönkre ezzel. Csak nézett.
- Őszintén? Rosszkor voltál rossz helyen, és most is. – kerülte meg a választ és a zárat babrálta.
- Ne tereld a szót! Szeretsz egyáltalán? Azt mondják miattam szenvedsz hát itt vagyok! Én sajnálom ha ezt okoztam. Közel a negyvenhez még most sem tudom kifejezni az érzéseimet. Talán nem is találkoztam ezzel az érzéssel igazán. Féltelek, féltékeny vagyok, szenvedek, óvni akarlak, mit mondjak? Szeretlek. Azzal a hülye kis fejeddel együtt amivel gátolod a szíved, de rendben. Te döntésed, elfogadom ha nem szeretsz és akkor itt helyben bocsánatot kérve elballagok. A sajtónak nem fogok panaszkodni hogy milyen vagy. Nem sírom ki a szemem nekik és téged sem ócsárollak csak mondd meg!- megint hallgatott. Az ajkait rágcsálta és a ház falához lépve a hátát neki vetette a falnak.
- Van cigid esetleg?
- Van.
- Kérhetek?
- Hogyne. – mondtam és adtam neki egy szálat. Nem tudtam hogy cigizik. Hatalmas slukkot szívott a kapott szálból miután meggyújtottam. A füstöt nézte ahogy beleolvad a levegő egyszerű rétegébe.
- 3 évig esetleg 2-ig voltam tiszta de ez kell most.- hangja keserű volt. – Elmentem jó sok időre, elmenekültem ismét. Tudtam hogy kerestél, hogy vársz itt de nem voltam kész. Semmivel. Magammal és a művekkel sem.  Zsolti pedig óckodott attól hogy találkozzunk. Azt mondta felboríthatsz bennem mindent amit felépítettem. És lám tényleg. Nem ismersz, nem tudod milyen vagyok, hogy ki voltam. Horvát Anasztázia a kis kortárs festő jaj de szuper, jaj de jó. De nem ismered az 5 évig depressziós, cigarettázó, kávéfüggő, kissé pánik beteg Annát. Aki meghalt volna ha Bana azt mondja...- nagy füst felhőt fújt ki. – Még mindig pszichológusom van. Nincsenek barátaim, régen ezt arra fogtam hogy utálnak és népszerűtlen vagyok de most sincsenek. Andi hát...többszáz kilométerre élő netes barátnőm normális élettel rendelkezik és nincs ideje annyi mint nekem. Nekem csak a család van most is náluk voltam. A 80 éves nagyszüleimnél és anyáméknál mert nincs senki másom. Apám sincsen, vagyis van de inkább ne lenne és elképzelném milyen rendes lett volna velem. Az életem káosz, a sajtó a nyakamban, Bana is megjelent. Ezt szeretnéd? Ezt így.- mutatott végig magán. – Mert lehetek a te Annád, de Horvát Anasztázia vagyok és úgy kell viselkednem. És te is ebbe csöppensz bele. Neked is majd úgy kell viselkedned.
Ezt szeretném? Kérdeztem magamtól is, igaza van. Ő az akit nekem mutat de az is aki valójában. Az az Anasztázia. Nekem meg kell jelennem vele. Velem is lehetnek riportok pedig egy szaros tanár vagyok és majdnem negyven. Rám fognak szállni és bírálni. De ő talán segítene nekem, talán még Zsolti is.
- Figyelj, én minden leszek érted. Leszek a díszmajmod, a kísérőd, a testőröd, a szeretőd, a szerelmed. Bármid. Ha segítesz. Tény, egyedül nem tudok átalakulni hogy megfelelő legyek mindenkinek de ha segítesz megoldom. Meg tudom oldani.
- De tudod mi a legfontosabb?
- Hm?
- Hogy nekem megfelelő légy. A sajtót leszarom úgy ahogy van. Mondjanak ami akarnak ha én szeretek valakit akkor szeretem.
- Megfelelek neked?- kihúztam magam mire elnevette magát.
- Hát....egynek elmész.- mondta és megcsókolt.
- Héhé! Azért had maradjak férfi jó? – mondtam és én kezdeményeztem a csókot. Anasztázia megállás nélkül nevetett ezután.
- A kis férfi becsületed. Hiányoztál.-mondta lágyan.- Gyere fel mert megfagytam!
- Felmelegítselek?
- Akartam javasolni.