Kimentünk a divatból

Más élete

Nem annyira szokatlan dolog hogy csörgött a mobilom de az igen hogy a privát. Gyorsan felkaptam amint csak lehetett:
- Helló?
- Szia! Daniella vagyok, úgy örülök hogy felvetted a....a....legutóbbi után hogy elsiettél. Már azt hittem megbántottalak valamivel!
- Nem...nem semmi baj. Miért hívtál?
- Nagy hírem van! Egy kiadó felkarolta a könyvem! Pontosan a Libri! És kaptam határidőt...félévem van a könyvre ezt is nehezen harcoltam ki. És meg akartam kérdezni hogy így...hogy biztos a megjelenés benne vagy-e még?
- kérdezte és csak bámultam magam elé. Mindig az volt az alapelvem hogy titkolnom és takargatnom kell magam hogy ne bánthassanak, erre most teregessek ki mindent? Hülyén éreztem magam és zavart hogy döntenem kell.- Öhm...itt vagy még?
- Igen itt. Csak gondolkoztam... erről... Őszintén? Félek.
- De nem teszünk bele olyan témákat amik téged úgy érintenek ha gondolod.  - egyre csak Boldizsár szavai jártak a fejemben és émelyegtem.
- Rendben. De ha úgy érzem bármikor kiszállhatok?
- Persze ha gondolod.
- Akkor rendben. Mikor érsz rá?
- Én? Ne nevettess én mindig! Te?
- Ma egy kis időm van csak festek. Kicsit hézagosítottam a beosztásom.
- A mai tökéletes lenne! Hozzám átjössz? Diktálom a címet!- hát válaszomat meg sem várva leírtam a címet és megbeszéltük az időt. Letettem a telefonom. A tükör előtt elhaladva csak nevettem magam, konttyal szanaszét álló hajjal mackó együttesben álltam tiszta festékesen. Nem baj amíg Boldizsár nem lát így, gyorsan befejeztem a képet és írtam neki egy sms-t hogy ma még sem érek rá annyira. Átöltöztem felvettem egy pólót és bőrkabátot de húztam egy sapkát a fejemre a nagy szél miatt. Siettem a címre mert úgy éreztem magam mint Mary Poppins ebben az időben.  Felcsengettem és pár pillanat alatt bent is ültem egy meleg teával várva hogy Daniella készen álljon.
- Itt vagyok! Kezdhetjük?
- Aha.
- Gyerekkor?
- Mehet.
- Rendben. Milyen volt a családi helyzeted?
- Hát jó...nem éheztem, talán néhány dolgot nélkülöztem de nem bántam. Akkor csapódott bennem a felismerés amikor csomagokat kaptunk az önkormányzattól hogy nem vagyunk a legjobb helyzetben. Apám csak otthon dolgozgatott de munkája nem volt míg anyám több műszakban dolgozott.
- Apád hogy hogy otthon volt?
- Csak. Senki nem tudja miért.  Aztán elváltak.
- Kijöttél nevelőapáddal?
- Igen. Nagyon jó viszonyunk van a mai napig, segít, támogat.
- És édesapád?
- Ha nem lennék benne az újságokban azt sem tudná mivel foglalkozom.
- Anyukáddal milyen a viszonyod?
- A legjobb ami csak lehet. Mint anya, mint barátnő, mint társ, mint bizalmasom. Szeretem de nagyon.
- Testvéred nincsen?
- Nincs, mindig is egyedül voltam. Akartam kistestvért de nem jött össze.
- Milyen tesót akartál?
- Kisöccsöt. De nagyon. Nem tudom miért.
- Mi akartál lenni kiskorodban?
- Hehe...- halott...de ezt nem mondhattam ki. Depressziós voltam. - Nyomozó. De elvetettem.
- Úgy tudom kiskorodban depresszióval küzdöttél....
- Igen. Tinédzser koromban meg amikor bekerültem a médiába. Aztán jó kezekbe kerültem és megoldottuk.
- Mennyi idő volt ez?
-  A betegség 5 év. A gyógyulás 2 év. - Daniella rám nézett és kikapcsolta a diktafont. Könny nem volt a szememben, szenvtelenül meséltem el az egészet mintha valakinek a múltját mondtam volna el. Daniella megfogta a kezem.
- Ha nehéz ez akkor kivesszük.
- Nem...nem baj. Tedd csak bele nyugodtan.