Kimentünk a divatból

Menj

《B. szemszöge》

Az eltelt hónapokban nem igazán hallottam felőle de beültem az estre. Halkan a háttérben meghúzódtam és csak egymagam ültem az utolsó asztalnál. A képek már ki voltak aggatva, de senkisem érkezett még meg a pódiumra. Pedig én voltam az utolsó vendég aki megérkezett utánam már be is csukták az ajtókat. Leültem és kopogtam az ujjaimmal az asztalon. Vártam tűkön ülve Anasztáziát. Rágyújtottam egy cigire ha már többen is cigarettáztak és hagytam időt hogy szépen letüdőzzem majd az orromon át kifújtam. A füst egyre jobban gomolygott felettem és én már majdnem el is vesztem az elemzésében amikor megszólalt a hangfal.
- Kedves hölgyeim és uraim a nagy dugó miatt csak mist érkezett meg a művésznő de már itt is van és bemutatja új kollekcióját, Horvát Anasztázia!- a közönség hangos ovációban tört ki és én is megtapsoltam őt lelkesen.
- Köszönöm emberek! Köszönöm mindenkinek hogy eljött.- ragyogott az arca és tündökölt. A közönség csüngött minden szaván. Irányítani tudta a közönséget leplezett. - A kollekcióm most is egyedi mint amennyire az összes. De ez más. Ez nagyon más! Az eddigi műveim rólam szóltak, tapasztalatok, érzelmek. De ez más!- egy fekete kis estélyiben volt és egy ámulatba ejtő kesztyűt húzott fel még amire csillogóbbnál csillogóbb ékkövek voltak felvarrva. - Ez a kollekció a verseké, láhatnak itt klasszikus versek és kortárs versek illusztrációját is. Itt megfér egymás mellett ez a két vállfaj. Nem értek azokkal egyet akik azt mondják, a nagy költőknél nincs jobb. Ezt mondták Ady előtt is, és József Attila előtt is mégis kell hinni az újdonságokban. Kell hinni hogy akik ma kortársak pár év múlva nagyok lehetnek. Ezért a kollekcióm címe NAGGYÁ. Naggyá kell nőni, naggyá kell fejlődni, naggyá kell válni és nem hagyni hogy lehúzzanak. A kollekció plakátja is el van helyezve a teremben, ahol láthatják hová vándorol majd a kollekció és én is. Remélem elnyeri tetszésüket! A képek megtekintése után nyugodtan fogyasszanak a kis mini svéd asztalunkról. Köszönöm a figyelmet!- Anasztázia letette a mikrofont és levonult. A tömeg egy emberként indult el. Én is elsodródtam velük. A képek csodálatosan egyszerűek mint megszokhattuk. Modern valami új de mégis tökéletesek. Szemeimmel kutattam hol lehet ő, de mikorra kiszúrtam gratulálok rebbentek rá. Csendben megvártam míg mindenki elvonul. Anasztázia nem vett észre egészen addig amíg közelíteni nem kezdtem felé. Akkor idegesen körbe tekintett. Sem a menedzserét nem láttam, sem a testőreit. Tördelni kezdte a kezét és a kesztyűt igazgatta. Nem akart rám nézni de elé álltam.
- Nem szabadna itt lenned.
- Te mondd meg. Legyek itt? - kérdeztem és ő az ajkait rágta. Nem nézett még most sem a szemembe. - Szeretsz még azert vagy ilyen kislányos zavarodban?
- Nem szeretlek már. Menj el kérlek.
- Nem hiszek neked. Bele sem nézel a szemembe és így mondod. Hm? Hogyan higyjek neked?
- Nem én hazudtam mindig.
- Szeretsz?
- És te? - kérdezte a szemembe nézve végre. - Mert sosem szerettél ezt tudod. És ha én most szeretlek mit csinálsz? Vissza taszítasz a gödörbe?
- Szerettelek.
- Szarul mutattad ki. Menj innen kérlek.
- Ne, baby...én megváltoztam...
- Menj el!
- De...
- Takarodj innen, Bana!- mondta hangosan mire megérkeztek a testőrei is.