Illegal * Luke Hemmings *[Magyar fordítás] JAVÍTÁS ALATT!

21. fejezet - Gyere vissza velem

Azt hittem megállnak. Az emlékek.A rémálmok. De csak vissza jönnek. Kísértenek engem. Mintha soha nem tudnám elfelejteni mi történt. És nincs rá mód, hogy el engedjem. 

Hetek teltek el. Azóta.... ami történt. De minden alkalommal amikor rájuk gondolok, túl valóságosnak tűnnek. Hetek óta úgy döntöttem, hogy könnyebb lesz ha teljesen elkerülöm őt. De nem volt az. Viszont azt tapasztaltam, hogy visszatérek. Ahelyett, hogy továbbmennék. 

Mint most is. Ugyan azon a helyen vagyok ahol kezdtem, magamban görnyedve. Magzatpózban feküdtem egy hideg matracon a sötét alagsorban. 

Hazudnék ha azt mondanám, hogy akaratlanul jöttem ide. Vagy ez volt, vagy az, hogy mellette feküdjek. Korábban nagyon magabiztos voltam a választásomban, de most talán megbántam. Tehát az elmúlt hetekben kisírtam magam a szoba csendjében ahol a sötétség elfogyasztott. Nincs benne más csak a gondolataim és a megdöbbent légzésem hangja. 

És most az agyam szakadt. 

Noha tudom, mit tett, úgy érzem mellette akarok lenni. Veszélyt jelentett, de még soha nem éreztem magam ilyen biztonságban. És ez furcsa. Az a személy akitől félnék, az az ember akivel szeretnék lenni. Egy újabb céltalan gondolat és egy újabb érzelmi labirintus. 

Sok vágyam ellenére sem hagyott békén. 

Tehát minden este lejön ide, kínál valamit enni, amire csak hanyatlóan megrázom a fejem mert már étvágyam sincs. Megcsókolja a fejem oldalát és felteszi nekem ugyan azt a kérdést: 'Gyere vissza velem.' És lassan távozik mintha minden nap találna új reményt, hogy követni fogom. 

És pontosan ugyan ezt tette ma este is, amikor figyeltem, hogy az óra miként üt a megfelelő időben majd meghallottam lépteit, mintha figyelmeztetés lenne. A kezében egy tányért tartott valamivel amire a gyomrom korogni kezdett amikor az arcom elé nyomta. 

- Gyerünk, enned kell valamit. - Mindazonáltal letette mellém, amíg a gyomromban remegő hang el nem árult. Egy pillantást vetett rá majd a villát a számhoz tartotta előttem guggolva. Elfordítottam a fejem, becsuktam a számat és úgy éreztem magam mint egy kétéves, mielőtt egy sóhajt hallottam. Megfeszültem. Remegések futottak át rajtam amikor megéreztem kezének szellemét rajtam. Érintéseit idegennek éreztem, de ennek ellenére ellazítottam az erőfeszítéseimet, hogy a falaimat magasra építsem. Arcomat felé fordította így a szemem megint a szemébe nézett. Előrehajolt és megpuszilta arcomat veszélyesen közel ajkaimhoz. Suttogott valamit oly csendesen, hogy alig tudtam kivenni. Azt hiszem úgy hangzott, hogy 'Szeretlek'. 

De akkor ismét elképzelhetek dolgokat. 

Egy pillanatra ajkaimra meredt mielőtt visszatért szememre. 

Kérlek ne. 

Kérlek tedd meg. 

Nem, nem tudok újra hozzácsatolódni. 

Mi van, ha ugyan az a helyzet megismétlődik? 

Hüvelykujja átsuhant ajkamon kissé megrántva. 

Üveg.

Vér.

Fájdalom. 

Az emlékek róla amikor megérintett könnyeket csaltak a szemembe amik szivárogni kezdtek. 

- Állj meg. - suttogtam elhajolva a sarokba és úgy éreztem, hogy a könnyeim átfolynak szemhéjaim gátján. Gyengébbnek és sokkal sebezhetőbbnek éreztem magam mint eddig valaha is éreztem. 

- A picsába. Sajnálom. Kibaszottul sajnálom. - mormogott újra és újra egy levegővétel alatt. - Kérlek, mindent annyira megbántam. Csak hallgass meg. Kérlek. - könyörgött "fojtogatóan". - Úgy tűnt mintha sírna, mintha fájna neki. De nem fizikailag, hanem mintha mentális fájdalommal beszélt volna.

Letöröltem a szemem kissé szipogva, miközben éreztem, hogy a matrac besüpped alattam amikor leült mellém. Azt hittem el fog menni, de tévedtem. A homályos látásomon keresztül néztem rá, amikor láttam, hogy az orrát törölgette miközben ő is szipogott. 

Még soha nem láttam sírni ezelőtt. 

- Hinned kell nekem. - folytatta. - Annyira kibaszottul sajnálom. Esküszöm ha vissza tudnám fordítani az időt mindent visszaszívnék. Annyira nagyon sajnálom, Ava. Tudom, hogy sok minden rosszat tettem az életedben és annyi hülye szarságot csináltam amiért valószínűleg most utálsz élni, de nagyon sajnálom. 

Nem mondtam semmit, csak hallgattam, nem igazán tudtam, hogy hogyan kéne válaszolnom. 

Hogyan válaszolnál erre?

- Kérlek mondj valamit. Bármit. Még ha kibaszott dühös is vagy, csak mondj valamit. Már nem bírom el a csendes bánásmódot. Kérlek, csak.... bármit. Megbocsájthatsz nekem, vagy utálhatsz. Nem hibáztatnálak téged ha meg akarsz ölni, de tudnod kell, hogy nagyon sajnálom. - elindult. Olyan töröttnek hangzott, hogy gyakorlatilag én is éreztem. 

Tényleg megbocsájtsak neki? 

És kész vagyok erre? 

Ha egyszer megtette, mi akadályozza meg abban, hogy újra megtegye? 

Felnéztem rá, látva, hogy kezei dühösen végigfutnak rendetlen haján, majd letörölték a vörös, foltos szemeit amelyet néhány új fekete körvonal díszített a kimerültségtől. 

- Megbocsájtok. 

- Mi? - felnézett, megállította kezei mozgását amik az ölébe estek miközben arra várt, hogy megismételjem magam mintha ez nyugtató eszköz lenne arra, hogy készen állok vissza menni hozzá. 

- Azt mondtam, megbocsájtok neked. - mondtam ismét, ezúttal hangosabban. Kinyújtotta karját felém amibe belehajoltam, karjai közé szorított, meleg ölelésbe amit annyira hiányoltam. 

- Hiányoztál kislány. - mondta őszintén, hangja elfojtott volt amikor belepuszilt a hajamba. 

- Te is hiányoztál apuci. - válaszoltam őszintén. A fejem a nyakába fúrtam amikor éreztem, hogy a szemem félig becsukódik. 

- Tényleg szeretlek.