Hybrid in Love

11. Fejezet - Védő érme

2041. 04. 27.

Ma volt az utolsó nap a suliban. Már a buszon ültünk és hazafelé tartottunk Annával. Igaz, hogy a tavaszi szünet hivatalosan csak Május 4.-én kezdődik, de a tanárok egy hetes továbbképzésre mentek.
— Mit csinálsz szünetben? — kérdezte Anna.
— Jajj, neked még nem is meséltem! — csaptam a homlokomra. — Connorrel megyek Detroitba a szünetben.
— Mi? Ne! Hogyan? Mikor? — záporoztak Anna kérdései.
— De! 2.-án indulunk.

A busz megállt. Leszálltunk és ballagtunk haza.
— De hol fogtok lakni? Mennyi időre mentek? — nézett rám.
— Connornél, vagyis a partnerénél, aki elmondása szerint olyan mintha az apja lenne. Nála leszünk. — bólintottam. — Egy-másfél hétig maradunk.
— Ó, bemutatnak apucinak! — veregette meg a vállam. — Egyre komolyabb "hugi" vagy.
Az ujjaival macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
— Anna, ne már! — elkapott a röhögőgörcs. — Tényleg nincs és nem is lesz, köztünk semmi.
— Oké-oké, abba hagyom! — bólintott. — De azért jó vicc volt!
Az útelágazáshoz értünk, ahol reggelente találkozni, délutánonként pedig elválni szoktunk.
— Mindenképp fotózz sokat! — szorította meg a kezem Anna. — És mindent el kell majd mesélned!
— Természetes.
— Jó szórakozást! Majd beszélünk! — intett.
— Neked is, szia!

2041.05.02.

Ma utazunk, már nagyon izgulok! Reggel az ébresztőm előtt keltem. Nagyon gyorsan összekaptam magam.
A vonat 15:00-kor indul, a város másik feléből, úgyhogy egy órával hamarabb indulunk, hogy biztos mindenre legyen időnk.
A pályaudvaron minden sikerült. Rövid volt a sor, nem késett a vonat és egyedül voltunk a kabinban.
— Connor. — szólítottam meg. — Ugye ez nem egy csapda?
— Mi? — nézett rám értetlenül.
— Most szépen elcsalsz Detroitba. Utána feladsz a kapitánynak és az ügy lezárva.
— Miért gondolsz erre?
Láttam rajta, hogy megbántottam.
— Mert nem tudom, hogy biztosan deviáns vagy-e. — lett könnyes a szemem.
— Az vagyok! — a kezemet megragadta és a "szívéhez" szorította. — Érzed? Ez csak neked szól! Minden egyes dobbanás érted van!
Elengedte a kezem és térdeire támasztotta a karjait, a tenyerébe pedig az arcát temette.
— És ha feladnálak, azzal magamat is veszélybe sodornám! — nézett a szemembe értetlenül. — Ha elmondanád nekik, hogy deviáns vagyok, akkor átvizsgálnának és rájönnének mindenre, engem pedig deaktiválnának! — dőltek belőle a szavak. — Ráadásul halálosan szerelmes vagyok beléd!
— Én is! — vágtam rá. — Ezért nem akarok benned is csalódni!
Egy pillanatra megakadt. Vörös LED-je sárgára váltott.
— Benned IS? — hangsúlyozta ki az "is" szót.
— Jajj ne! — túrtam a tincseim közé. — Nem úgy értettem! volt egy barátom, Marcnak hívták. Megcsalt.
— Miért nem mondtad eddig? — ült át mellém és átölelt.
— Mert én sem akarok rá emlékezni. — fakadtam ki. — Csak rád akarok gondolni!
— Shhh. Semmi baj. Én itt vagyok.
A mellkasába fúrtam az arcom. Ő a hajamat simogatta. A thirium pumpájának pulzálása lenyugtatott. Lassan engedtem a szorításából.
— Ne haragudj, csak nehéz valakiben ezek után megbízni. — néztem a szemébe.
— Persze, bocsánat, nem akartalak felzaklatni. — túrt bele a hajába.
— Ha nem baj, most elmennék a mosdóba. — álltam fel, és kisétáltam a kabinunkból.

Megmostam az arcom és kicsit összeszedtem magam. Hozzáértem a halántékomhoz.
Minden alkatrész és testrész sérületlen, vírus nem található. Szapora szívverés.
Hívtam elő a diagnosztikai programom.
Visszamentem és leültem, Connorrel szembe.
Valamin nagyon gondolkodott. Nem zavartam meg benne, inkább néztem ki az ablakon.
— Figyelj, Kiki! — fogta meg a kezem. — Tudom, megígértem, hogy mellettem teljesen biztonságban leszel Detroitban is. De soha nem lennék már teljes, ha mégsem így lenne.
Belenyúlt az egyik zsebébe, és egy negyed dolláros érmét húzott elő. Legalább is először azt hittem, hogy az.
— Ez mindig legyen nálad. Ha akármilyen bajba kerülsz, főleg ha a rendőrséghez köthető, csak mutasd meg nekik az érmét. Tudni fogják, hogy hozzám tartozol, nem fognak bántani. — a kezembe nyomta az érmét.
Megforgattam. Az írás oldala teljesen átlagos volt. Viszont a fej helyén egy Android arca volt szemből, a homlokára pedig az RK800 felirat vésve, és nem az 1967-es évszám szerepelt rajta, hanem 2038.
— De mi ez?
— Ez csak egy különleges pénzérme, nagyon kevés embernek és Androidnak van ilyenje. Akinél van ilyen, azt a lázadást kirobbantó Androidok védik és bármit megtennének érte. Az emberek félnek tőlünk, a lázadás indítóitól. Nem fognak kikezdeni egyikünkkel sem, mert tudják, hogy mindig elérjük a célunkat. — sorolta lelkesen és elővette a saját érméjét. — És mostmár te is hozzánk tartozol.
Megfogta az állam és a szemembe nézett.
— Téged sem bánthat már senki, ameddig én élek. — megcsókolt.
Elraktam a érmét és megígértem Connornek, hogy mindig nálam lesz.

A vonaton másfél órát töltöttünk. A határon még hamarabb átjutottunk, semmi probléma nem akadt. A metrón borzalmasan sokan voltak, kicsit szorongtam, nem szeretem ha sok ember kis helyen van összetömörülve.
Leszálltunk a metróról, végre vettem egy mély levegőt.
— Ahh oxigén! — hunytam le a szemem.
— Ilyenkor örülök, hogy nekem nincs erre szükségem. — nevetve nekidőlt az egyik tartóoszlopnak. — Gyere, pár perc és már Hanknél is vagyunk.
Kinyújtotta felém a kezét. Én megfogtam és összekulcsoltam az ujjainkat. A másik kezemmel húztam a bőröndöm.

Így sétáltunk végig a délutáni vagy már inkább esti utcán, 18:47 volt. Közben beszélgettünk. Éppen valamin nagyon nevettem, amikor egy hang szólított meg az utca másik feléről.
— Kiki, te vagy az?

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Sziasztok! Tudom, ez a rész rövidebb, és tartalmatlanabb is lett, mint szokott lenni. Azért remélem nem volt túl elkedvetelenítő.
A videó pedig egy kis bónusz, egy aranyos animációról!👏
Köszi ha elolvastad! Legyen szép napod!😇