Hybrid in Love

28. Fejezet - Többet akarni

Fájó szívvel, de végül leszálltam a vonatról. Hiába, kissé sem vágytam haza, de úgy igazándiból sehova. Csak ültem volna a vonaton és mentem volna vele amíg csak visz. Nem érdekel se a család, se a barátok csak menjünk a végtelenbe, s tovább.

Furcsának találtam, hogy anya aznap még nem is keresett, ezért felhívtam, hogy megérkeztünk. Mégiscsak jó lenne valahogy hazajutni. Vártam, ahogy kicsöng a hívás, de egyből kinyomott.
— Ez fura. — néztem a képernyőt. — Soha nem nyomja ki a telefont.
Még két tanácstalan várakozó perc után, pittyent a telefonom, jött egy SMS:
"Szia, Kicsim! Ne haragudj, de nem megyünk ma haza, apád barátainál alszunk. Connor autóját a vonatállomás parkolójában hagytunk, érezzétek jól magatokat. Puszi!"
— Jó dolgok a láthatáron! — intettem Connornek, hogy jöjjön közelebb. — A szüleim másnál töltik az estét, a kocsid a parkolóban van.
— Akkor szabadok vagyunk ma este? — mosolygott ravaszul Connor.
— Azok bizony! — haraptam alsó ajkamba.
Bepakoltunk a kocsi csomagtartójába és már indultunk is haza. Mint egy videóklippben. Lehúzott tető, késő tavaszi időjárás. Az utolsó napsugarak melege, mielőtt lemenne a nap.
Hazaérve gyanútlanul sétáltunk a bejárati ajtó felé. Éppen a kulcsomat kerestem elő, amikor csörtető dobogás ütötte meg a fülem, de mire megfordultam, már egy hatalmas szőrmók rám vetette magát.
— Áú! Hiányoztál! — borított fel Szikra.
Ahogy a hátamra zuhantam a táskám tartalma szanaszét hevert a fűben.
— Rágó, pénztárca, hajgumi, rúzs. Á, itt a kulcs! — sorolta a dolgokat Connor. — Segítsek?
Nehezen, de kiküzdöttem magamat a kutyám alól.
— Köszi! — kapaszkodtam bele Connor kezébe.
Gyorsan összekapkodtam a holmimat, Connor mindaddig türelmesen várt rám. Még egyszer körbevizslattam a füvet, nem e bújt meg benne valahol egy apróbb tárgyam. Connor megpörgette mutatóujján a lakáskulcsom és az ajtó felé vette az irányt.
— Kissé már a bunkóság határait feszegeti, hogy ennyire itthon érzem magam. — mondta cinikusan, ahogy belépett a lakásba.
— Ma maison est ta maison. — feleltem franciául. — Az én házam a te házad.
— Hopp, egy pillanatra meglepődtem. — húzta fel a szemöldökét Connor.
— Ahhoz képest, hogy Kanadában vagyunk, kevesen beszélnek errefelé franciául. — húztam el a számat. — De én nagyon szeretem, olyan mintha kettő anyanyelvem lenne.
— És gondolkodott már az esti programunkon, ma cherié? — ugratott Connor.
— Természetesen, mon amour. — nevettem. — Mivel nagyon fog hiányozni, hogy nem melletted alszom, arra gondoltam ma megnézhetnénk valami nyálas filmet. Rendelnénk kaját és még egy utolsó estét együtt töltenénk.
— Mintha búcsúzkodnál. — húzott közelebb magához.
— Én, tőled? Nem tenném. — karoltam át a nyakát. — Együtt, 'míg a halál el nem választ.
— Vagy akár még az sem. — húzott bele egy csókba.
Kezeit a derekamról lassan a farzsebembe csúsztatta. Ettől még erősebben kapaszkodtam a nyakába, de muszály volt elválnom édes ajkaitól.
— Bárcsak ne lenne szükségem levegőre, akár csak neked. — sóhajtottam.
Nem szólt semmit, csak némán és fojtogató lassúsággal végignézett rajtam. De a tekintete nem tért vissza a szemeimbe, hanem ott ragadt, lehajtott fejjel és egy széles mosollyal kísérve.
— Hahó, baj van? — lengettem meg előtte a kezem, de nem mozdult.
— Nem semmi, csak, — rázta gyengén a fejét. — csak egyszerűen gyönyörű vagy és annyira emberi.
— Félig még az vagyok. — húztam fel a vállaim.
— De neked így soha nem lehet normális életed, családod, gyermekeid. — hangja elveszett volt. — Mellettem soha nem lehetsz teljes. Miért nem akarsz olyat, akit érdemelsz?
— Hiszen én sem vagyok normális, hogy lehetne normális életem? — mosolyogtam keserédesen. — Nekem csakis veled lehet normális életem. Senkinek nem kellene egy rokkant fél-robot, aki hiába igyekezne bármennyire, nem tudna egyszerű, átlagos életet élni.
— Biztosan nem vágysz ennél többre? — jelent meg egy reménysugár Connor szemében. — Lehetne saját gyereked, nyilvános kapcsolatod. Bármid, ami egy embernek átlagosan megadatik.
— Senki, semmiféle emberi dologgal sem tudna többet adni. — túrtam a hajamba. — Honnan jutott ez most eszedbe?
— Tudod, az a legfontosabb, hogy te legyél a legeslegboldogabb. — húzta félmosolyra a száját. — De ha ezt mással tudod csak megélni, akkor én elengedlek, bármikor.
— Jól jegyezd meg, hogy képtelen lennék találni egy okot is, amiért elhagynálak. — szorítottam meg a kezét. — Utánad nem lennék képes érezni bármit is.
— Én nélküled nem érzek semmit, előtted nem tudtam mit jelent szeretni vagy szeretve lenni. — mosolya csalfának tűnt. — Először éreztem azt, hogy nem csak egy cafatka műanyag vagyok. Nem csak egy nyűg az embereknek, nem egy jelentéktelen porszem, akinek az eltűnése senki lelkét nem mozdítaná meg.
— Te is tudod, hogy ez nem így van. — bátorítottam. — Hank, Nines, fogadok hogy még Gavinnek is hiányoznál.
Nem szólt semmit, csak bambult maga elé. Üres tekintettel, vörösen cikázó LED-del.
— Most meg kell nyugodnod és minden ilyesfajta gondolatot el kell engedned. — ültettem le.
— Igazad van, lenyugszom és elhagyom ezeket a gondolatfoszlányokat. — bólogatott.
— Megrendelem a vacsorát, jó? — kaptam elő a telefonom.
— Persze, csináld csak. — mosolygott természetesen.
Rendeltem egy salátát, amit pikk-pakk ki is hoztak. Bevackoltuk magunkat a szobámba és elkezdtük nézni a kiválasztott filmet, miközben én jóízűen ropogtattam a salátámat. Amikor végeztem, mint aki jól végezte dolgát odabújtam Connorhoz. Éreztem a bőrén a forróságot, akárcsak egy emberén.
— Ezt, hogy csinálod? — néztem fel szemeibe.
— A CyberLife mindenre gondolt. — mosolya elégedett volt. — Képes vagyok felhevíteni a külső rétegem, ha szükségem van rá.
Megragadtam a kezét, amit úgyszint átjárt a melegség, fejemet a mellkasába fúrtam és néztem tovább a képernyőt. Lassacskán elnyomott az álom és engedtem, hogy átrepítsen egy másik valóságba, a képzeletembe.

Békés álmomból mocorgás rázott fel. Connor síri csendben lopózott ki a szobámból, de az egyik karját még épp, hogy elértem.
— Hová mész? — kérdtem hunyorogva.
— Átgondoltam a dolgokat. — fordult vissza és leguggolt az ágyam mellé. — Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, ha itt maradok éjszakára. Nem hinném, hogy a szüleid örülnének, ha így találnának minket.
— De csak reggel jönnek haza. — győzködtem.
— Nem akarok kockáztatni. — rázta a fejét Connor. — Miattad, miattunk.
Apró csókot nyomott homlokomra, majd kiment a szobából.

Ott maradtam egyedül a szobámban, körülöttem a végtelen tág vaksötét. Csak ültem ott és azon gondolkodtam, hogy most vajon csak álmodok vagy ténylegesen éber vagyok. Nagyot sóhajtva visszafeküdtem és lehunytam a szemeimet. Túl fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy most alvás helyett filozofáljak.

•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Sziasztok!
Hát Jézusom, mennyi ideig nem hoztam új fejezetet!🤦‍♀️ De már hivatalosan is, számomra vége a sulinak és a zenei vizsgáimat is letettem. Szóval ünneplem magam és azt, hogy mostmár sokkal több időm lesz írni!🥳
Köszi, ha elolvastad! Legyen szép napod!💗