Hazug banda & Bloodshot - |Jungkook ff.|

29.

Jungkook:

Baromira nem voltam arra rákészülve, hogy szembe nézzek Dom haragjával és hülye sem vagyok, így egy kifejezetten hihető indokkal kellett előrukkolnom. Igyekeztem nem tudomást venni a két buzeráns figyelő jelenlétéről, pedig rohadtul semmi közük nem volt a magánéletünkhöz. Kutattam egy hihető hazugság után és egy kissé szégyelltem is magam, mennyire könnyedén ejtettem ki számon a hamis magyarázatot.
- Munka után beültünk Willel egy kocsmába. Volt ott pár helyi csávó, akik már eléggé ittasak voltak és szívózni kezdtek. Tudod, milyen vagyok, nem bírtam megállni, visszaszóltam nekik és a vége az lett, összeverekedtünk – vontam vállat hanyagul.
- Miért nem hívtál? – fonta karjait össze mellkasa előtt bosszúsan – Elintéztem volna.
- Felnőtt férfi vagyok Dom, lerendezem a saját dolgaimat.
- Nem korlátozni akarlak, de szeretném, hogy tisztában legyél azzal, partnerek vagyunk, legyen szó bármiről is – mondta enyhe sértettséggel.
- Partnerek Dom, nem pedig az anyám, vagy a testőröm – csattantam fel.
Dominique bűntudatosan pislogott, ami miatt hirtelen veszett szarul éreztem magam. Túlreagáltam az egészet, jogtalanul, hisz’ én hazudtam neki hetek óta és nem fordítva. Jobban szerettem ezt a nőt, mint a világon bármit, mégis mindig megbántottam, még ha akaratlanul is. Felsóhajtottam, majd keze után nyúlva finoman kitereltem az irodából. Nem volt szükségem közönségre, kettesben akartam ezt tisztázni.
- Kicsim sajnálom – sóhajtottam – Nem szerettelek volna megbántani, de sokszor még mindig úgy kezelsz, mintha gyerek lennék.
- Csak féltelek – mondta halkan.
- Kaktuszmalac, strapabíró vagyok, mint Chuck Norris, nem esik bajom – pusziltam meg homlokát – Menj, egyél és munka után visszajövök érted. Az ingatlanos küldött egy emailt, házakkal. Megnézhetnénk – mosolyodtam el.
- Ahogy szeretnéd – bólintott beleegyezően – Vigyázz az úton, vegyél maszkot és amint hazaértél, moss alaposan kezet.
- Dom... bébi... – nyögtem.
- Oké, túltoltam, megint. Bocsi – sóhajtott ezúttal ő.
Fenekébe markolva vontam közelebb, hogy ajkaira tapadva követelhessem a nekem dukáló búcsú csókomat. Hirtelenjében minden fáradtságom elmúlt, és úgy éreztem, nincs is szükségem alvásra. Dominique általában ilyen hatást gyakorolt rám. Felpörgetett. Vagy a csókjaival, érintéseivel, vagy a hülye dumájával. Popsiját megpaskolva noszogattam vissza a melóba, aztán indultam haza.
A buszon sikeresen felkúrták az agyamat és majdnem lerúgtam pár gyökér parasztot. Egy kismama szállt fel a tömött járműre, nagy pocakkal és egy tippjeim szerint, öt éves kislánnyal. Egyik seggfejnek sem jutott volna eszébe, ülőhellyel kínálni őket, ezért cselekedtem. Oldalra lestem, kiszúrva egy unott képpel mobilozgató fiatal srácot, majd megszólítottam.
- Hé! Kényelmesen ülsz?
- Aha – vágta rá.
- Na, akkor keljél szépen fel gyerekem és engedd át a hölgynek a székedet – parancsoltam.
A fiú a várandósra nézve húzta grimaszra száját látványosan, azonnali hatállyal feljebb cseszve amúgy is ingatag nyugalmi állapotomat.
- Adja a franc! – horkantott – Ha baszni tudott, állni is tud.
Fogaimat csikorgatva haragomban fogtam meg a grabancát és rángattam fel, odébb lökve. Hirtelenjében cseszettül utáltam a nagyvárosi életet és ezeket a seggfej embereket. Silvertonban ez másképp működött. Odahaza még a régimódi elveket vallották és óvták a várandós nőket. Én is gyakorta kísértem haza Annet, amikor babát várt, vagy vigyáztam a gyerekeire, ha vacsorázni, moziba mentek Dylannel, a haverommal. Ezt persze bárki másnak megtettem volna, mert így neveltek és mert ez teljesen természetes volt számomra.
- Ülj csak le – intettem az immáron szabad helyre.
A nő hálásan nézve rám foglalta el a széket, ölébe ültetve a kislányt. Haláli cukin festett a kiscsaj homokszőke hajával, melyeket két copfba fogtak és csillámos hajcsatjával. Kíváncsian pislogott felém, aztán kiszúrva a kézfejemen virító tetoválást megszólalt.
- A rágóban volt? – tudakolta kezemre bökve kicsiny ujjacskájával.
- Nem picúr, ez igazi – dicsekedtem széles mosollyal.
- Nekem is van – bólintott és feljebb húzva pulcsiját mutatta meg büszkén a karján díszelgő cicát – Látod? Van masnija is. A rágóban volt.
- Hűha, ez sokkal menőbb, mint az enyém – dicsértem.
- Tudom – sóhajtott komolyan, mire felnevettem.
- Miért nem vagy oviban királylány? – hajoltam előre a kapaszkodóra könyökölve.
- Nem vagyok királylány. Hannah vagyok és anyát kísértem el orvoshoz. Lenyelt egy babát és meg kellett nézni, jól van e a hasában – magyarázta.
Röhögtem a kis Hannah tudományos szövegén és a teóriáján, miként is került édesanyja pocakjába a tesó. Egy kicsit talán bántam is, amiért Dom terhességi tesztje negatív lett. Igaz, nem hoztuk többé szóba, nem is próbálkoztunk, de határozottan tett ez a rossz valami felülmúlhatatlan komolyságot a kapcsolatunkba. Tudtam, Dominique csodás anya lenne és mintha fiatal koromból fakadóan lemondott volna erről.
- És várod már, hogy megszülessen a kistesó? – kíváncsiskodtam.
- Russel az oviból azt mesélte, az ő babájuk sokat sír és ezért nem szereti, de Russel gonosz, mert mindig elveszi a zsírkrétáimat és nem hiszek neki. Szerintem jó, hogy lesz egy kisbabánk, mert akkor anya rá figyel és nem veszi észre, ha lopok a hűtőből – csivitelte.
Ismét felnevettem, az anyukájával együtt. Hannah valamiért baromira emlékeztetett Domra és ezzel akaratlanul is megkedveltem.
- Ugye tudod, hogy a babák tényleg szoktak sírni? – kérdeztem kedvesen.
- Tudom. – Bólogatott. – De én is szoktam sírni, ha éhes vagyok, vagy szomorú. Majd beszélgetek és játszok vele és akkor nem sír.
- Szuper nővérke leszel Hannah – állapítottam meg – Húgod lesz, vagy öcsikéd?
- Öcsi – húzta ki magát dicsekedve – De lehet űrlény, mert anyuci annyi furi dolgot eszik, nem biztos, hogy ember – fintorgott aranyosan.
- Például? – mosolyogtam kitartóan.
- Uborkát tesz a sajtos makarónira, Nutellát almával, fagyiba mártogatja a sültkrumplit – sorolta.
- Hát, a kismamák sok érdekes dolgot esznek – magyaráztam.
- Tudom. Mondjuk, a nuggets joghurttal tényleg finom.
- A barátnőm is úgy eszi. Majd megkóstolom, igazad van e – simogattam meg fejét.
- Szerelmesek vagytok? – csillantak fel szemei.
- Bizony ám – vigyorogtam bólogatva.
- És nektek is lesz kisbabátok? – tapsikolt izgatottan.
- Nem. Sajnos, nekünk nem lesz – ingattam fejem.
- Ilyen fiatalon családot szeretnél? – lepődött meg az anyuka.
- Anya ne szólj bele a kommunációmba – fogta be tenyerével Hannah a nő száját – Figyelj rágós bácsi, mondok neked valamit. Ha babát szeretnél, menj el egy kórházba, ott nagyon sok pici baba van és el lehet őket hozni. Avril néni is onnan hozta. De várni kell rá kicsit. Ő pénteken ment be és hétfőn már volt babája.
Hasamat fogva vihogtam Hannah ötletén, hogyan alapítsak családot. Érdekes és egyben igen okos elképzelése volt erről a „baba” témáról.
- Köszönöm a javaslatot – hálálkodtam.
- Nincs mit, igazán. Anya mindig azt mondja, segítsek másokon.
- Igazi hős vagy kiscsaj – tartottam fel tenyeremet, hogy belecsaphasson.