My life with you //Befejezett//

1. Rész

 1 rész

Beka szemszöge

Délután 4 óra van és én most végeztem az egyetemen. Minden napom egy vagy két előadással kezdődik és csak ez után következnek a gyakorlati óráim. Az, aki minden félévben sikeresen veszi az akadályokat és egyetlen félévben sem csúszik a tárgyaival, egész szerencsésen megússza, mert minden nap mondhatni időben végez. Nekem azonban van két olyan órám, amit sajnos nem sikerült elsőre teljesítenem, így ebből az egyiket az előző, a másikat pedig ebben, azaz a 6. félévben vettem fel.

Mivel ma kedd van, az egyik csúsztatom tárgyam az utolsó órám, így délután 4 után fáradtan lépek ki az egyetem ajtaján és a táskámat a hátamra kapva szállok fel a metróra, hogy a pályára is időben odaérjek. Nincsen messze egymástól az iskola és az edzés helyszíne, de ilyenkor az a fél óra utazás is necces, hiszen az edzés 5-kor kezdődik én pedig, mint már előbb említettem kicsivel 4 után végzek. Arról nem is beszélve, hogy a 2 gyakorlati órám szó szerint gyakorlati és tud fárasztó lenni. Pihenni pedig semmi esélyem sincsen edzés előtt.

A stadion folyosójára belépve már hallom az öltözőben uralkodó jó hangulatot, hiszen a csapattársaim éppen a zenei toplistákat vezető számot üvöltik. Amint kinyitom az öltöző ajtaját egy műanyag flakon repül el a fejem fölött Fanni jóvoltából.

- Ohh helló Sergio!- köszönt szokásosan üvöltözve.

- Sziasztok!- válaszolom normális hangerőn bár ki tudja, ki mit hallott meg belőle.

Nem volt jellemző a csapatra az, hogy csendben várja az edzést vagy akár az, hogy csendben utazik a buszon, de amikor tényleg kellett, akkor mi is tudtunk koncentráltan és fegyelmezetten figyelni arra, aki beszélt hozzánk. Az öltözőben uralkodó káosznál edzésen is sokkal komolyabb a hangulat, de azért néha ott is előfordul, hogy egy-egy játékosabb napon belecsúszik a baromkodás is. Ettől függetlenül nem azt kell hinni, hogy nagyrészt komolyság van és egész végig egy szó sem hallatszik. A feladat közben arra figyelünk, amit csinálunk, azonban két feladat között, nem egyszer fordul elő, hogy szegény Imre bá-nak fegyelmeznie kell vagy elismételnie a feladatot. Hogy félreértés ne essék én is szoktam azok közé tartozni, akik a lecseszést hallgatják, de vannak nálam rosszabbak is.

Ezen a hétvégén rangadót játszunk a Ferencváros csapatával. Már most lehet tudni, hogy ez a meccs nem csak testileg, hanem fejben is fárasztó lesz. Így kedd révén a mai edzés még halál lesz, aztán ahogy közeledünk a hétvége felé úgy tűnik el az edzésből a futás és a helyét technikázás és kapura rúgás veszi át. Fontos, hogy a legjobb formánkban érkezzünk a meccs helyszínére és, hogy ezt hogyan lehet elérni, azt Imre bá pontosan tudja.

Az eddig látottak alapján a hétvégi meccsen inkább védekeznünk kell és ahhoz, hogy legyen esélyünk nyerni minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hiszen egy jól összeszokott, ügyes csapat ellen játszunk.

Mivel Lillával ketten vagyunk belső védők nem csak az én feladatom a védősor és a középpályások védekezésének irányítása, hanem ketten küzdünk meg ezzel. Mire az edzés véget ér mindannyian kellemesen elfáradunk és egy gyors tusolás után haza indulnánk, azonban Imre bá a védőket és a középpálya közepén játszó játékosakat maradásra kéri. Még egyszer átismételjük a tolódásos védekezést, majd újra elmondja, hogy mennyire számít a koncentrált és fegyelmezett játékunkra.

- Jössz holnap este Beka? - kérdezi Lilla, hiszen a szokásos szerdai csapatépítőt szervezi.

- Persze, ki nem hagynék egyetlen csapatprogramot sem. - válaszolom mosolyogva és belegondolok, ahogy legalább 15-en kuporgunk valakinek a kanapéján.