Újra és újra átsuhan az agyamon az a megválaszolhatatlan kérdés, hogyan lett két és fél év barátságából, ilyen szintű mély gyűlölet mindösszesen egy év alatt. Miért nem hisz nekem, és miért utál ennyire, hiszen semmi különöset nem tettem ellene. Ennek egyáltalán nem így kellett volna alakulnia, az értelmes emberek nem így reagálnak. Végül ugyan csupa koszosan másztam végig a fél városon, egész úton szánakozó pillantásokat kapva a velem szembejövő járókelőktől, mivel úgy néztem ki, mint valami hajléktalan. Hiába volt otthonom, hiába volt családom, a tökéletes külső hajszolása miatt, én nem feleltem meg a társadalom elvárásának. Gyorsan meg nem mehettem, nem rohanhattam el, mert azonnali ájulás lett volna vége, így a környezetem elutasítását választottam a rosszullét helyett. Talán húsz percbe tellett, mire kiértem a külváros nyugodt részébe, s örültem annak, hogy a szomszédok legalább nem néznek meg, és nem is gyűlölködnek.
Hangos ricsajjal léptem át a bejárati ajtót, vagyis majdnem sikerült átesni rajta. Gyorsan megállapítottam, hogy ennyire szerencsétlen is csak én lehetek, halk szitkozódás is elhagyta a számat, ami speciel nem igazán volt jellemező rám. Enyhén szólva is kezdek megőrülni.
– HaeRa! – hallottam meg anyu hangját a nappali irányából. – Te vagy az?
– Igen! – válaszoltam. – Mert szerinted a betörőknek lenne kulcsa a zárhoz?
– A nővéred szokása ilyen hangosan bejönni, azt gondoltam, hogy ő az – mentegetőzött az édesanyám reflexszerűen, mire csak lemondóan sóhajtottam. Vagyis egyáltalán nem számított rám...Amint a cipőmet sikerült a bejáratni ajtó mellett hagynom, a kabátommal karöltve vágtattam volna át azon a bizonyos nappalin, ahol anyám éppenséggel a tévé előtt ücsörgött, de amint meglátta a kócos fürtjeimet, a meglepően mocskos cuccaimat, elsápadt, letette a bögréjét, melybe véleményem szerint tea lehetett, azon kívül nem nagyon iszik mást, és felpattant, hogy megvizsgálhassa, milyen állapotban vagyok.
– Omona! – szörnyülködött. – Veled meg mi történt?
– Csak megcsúsztam – hazudtam azonnal, nem hiányzott, hogy még emiatt is belém kössön.
– De ugye, jól vagy, és nem fáj semmid? – aggodalmaskodott tovább.
– Persze, jól vagyok, csak sikerült egy pocsolyában landolnom – indultam meg mellette, nehogy véletlenül eszébe jusson faggatózni a körülményekről. – Megyek, veszek egy fürdőt, és lefekszem.
– Rendben van, kicsim! – simogatta meg az arcomat. – Holnap apáddal elutazunk, vagyis mire felébredsz, már nem leszünk itthon.
– És? – kérdeztem vissza kicsit illetlenebbül, mint azt kellett volna. – Megvagyok én egyedül is, menjetek csak! – vontam meg a vállam, és mielőtt belekezdhetett volna a mesébe, hogy most milyen álnok célzattal is lépnek le, inkább az emeletre indultam.
A gyógyszereimnek volt egy elég, pontosabban volt pár kellemetlen mellékhatása. Egyik, amit kimondottan nem szerettem, az az aluszékonyság volt. Gyakran rettentően sokáig alszom, főleg ha fáradékony vagyok, ami még egy mellékhatás. Tehát sok mindenből kimaradok, amit a szüleim terveznek, így nem igazán vagyok képes rendes családi életet élni velük, HaeYoung-ot pedig nem is érdekli. A másik amint nagyon utálok a gyógyszereim miatt az az, hogy ha megvágom magam épp egy kicsit, annyi vért vesztek el, mintha valami igen csak mély sebről lenne szó, hiszen sokkalta lassabban alvad a vérem, mert szükséges, hogy némi véralvadásgátlót is szedjek. Biztos, hogy megvan a maga haszna, de egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi az. Az izomfájdalom, a fejfájás, a szédülés, és egyéb ilyen alapvető mellékhatásokra már nem is reagálok, hiszen olyan szinten hozzájuk szoktam, hogy nem is zavarnak az életvitelemben. Már ha ezt egyáltalán megéri életnek nevezni...
Másnap reggel csak délután voltam képes kimászni az ágyból. A ház üres volt és csendes, én pedig amint áttanulmányoztam a holnapra szükséges iskolai dolgokat, hogy megfelelő felkészültséggel mehessek iskolába, egy újabb zuhany után, meg némi evés után, vissza is feküdtem aludni... Mi mást is csinálhatnék unalmamban...
YOU ARE READING
Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)
Romance„Néha elgondolkodom az emberi lét múlandóságán, hiszen az életem másodpercei úgy rohannak el, ahogyan a homokórában lévő ragyogó homokszemek lehullnak, egyre jobban ijesztgetve a halál sötét árnyával... Vajon mennyi időm lehet hátra? Choi HaeRa egés...