Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

16. fejezet

– Mi ez a hirtelen jött nagy őszinteség? – faggattam, amint sikeresen útnak indultunk a virágüzletből.
A nagynéném ugyan összezavarodva állt az eset előtt, de megígértettem velem, hogy mindent el kell majd mesélnem a jóképű udvarlómról. Mondanom sem kell, JungKook nagyra volt magával, büszkén illegett és billegett mellettem. Rosszabb volt, mint a szépségverseny résztvevői. Már hosszú percek óta róttuk a várost, ám szerencsére a külterületnek, elég csendes volt a környék. Az persze jobban zavart, hogy vagy tíz perce meg sem szólalt, az, hogy meg arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon kimondottan bosszantott.
– Fogsz még válaszolni a nap folyamán? – emeltem meg a hangom, és álltam meg, szinte lecövekelve, nem is mozdulva, dühösen karba téve a kezeimet.
– Mi volt a kérdés? – fordult vissza a fiú elgondolkodva, mire kis híján leesett az állam.
– Ha te ennyire figyelsz rám, nem leszünk jóba.
– Néha nem jutnak el a kérdések az agyamig – sóhajtott lemondóan, majd közelebb somfordált hozzám. – Kérlek, ismételd meg még egyszer.
– Azt kérdeztem, hogy mi ez a nagy őszinteségi hullám? – ismételtem meg a kérdésem.
– Az a helyzet, hogy kedvellek, Choi HaeRa, nagyon is – vigyorodott el, amint meg látta, hogy kezdek egy cékla színéhez hasonlítani. Amikor kimondta a teljes nevem, egyszerűen a szívem is hevesebb ütemre kapcsolt, és abban a szent másodpercben irtózatosan szerettem volna megölelni őt. – És határozottan nem jó, ha haragszol rám...
– Nem haragszom, csak bánt az a dolog, hogy nem voltál velem őszinte már a legelején.
– Úgy vélem, hogy sosem késő jóvátenni mindezt – bölcselkedett, majd a szabad kezével megragadt az enyémet, így igyekeztünk a célunk felé, amiről természetesen fogalmam sem volt, hogy mi lehet az.

Újabb hosszadalmas percek teltek el, ismét csak szótlanságban, de valahogy most nem zavart. Az, hogy kitartóan fogta a kezemet, a forró érintése miatt talán, úgy éreztem, hogy ennél nagyobb biztonság még soha életemben nem vett körbe. Olyan volt számomra, mint valami horgony, ami a földön tartott, valaki olyan, akiért még érdemes felkelni. Azon kezdtem agyalni, hogy vajon az a különös érzése, ami körbe vesz, amikor vele vagyok, esetleg a szerelem rózsaszín felhője lenne? Meglehet, hogy csak én szeretném szeretni őt... Fogalmam sincs arról, hogy mit is érzek valójában...
Aztán rövidesen a környék forgalma is megváltozott, autók jöttek mentek, hatalmas csokrokkal, pont mint amilyen JungKook kezében is volt, olyannal sétálgattak, és valami különlegesen sötét érzés fészkelte be magát a zsigereimbe. S amikor megérkeztünk a külváros legszebb temetőjébe, egyenesen futkosott a hátamon a hideg.
– Tudod, Kook – szólítottam meg félősen. – Ez nem éppen kellemes randi helyszín.
– Tulajdonképpen, nem randizunk, és nem lesz semmi bajod – válaszolta megvonva a vállát, és őszintém megmondva rosszul érintettek a szavai közömbössége.
– Nem randizunk? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem – vágta rá. – Ha randizni vinnélek, akkor nem egy temetőbe vinnélek. Mindenesetre nekem éppen itt van dolgom, és sajnos, ez a legjobb helyszín arra, hogy a családomról meséljek, mármint ami maradt belőle. – Egy pillanatra elkomorodott, majd erősebben fogott rá a kezemre, hogy magával cipelhessen az egyre növekvő tömegben.

Amit meg tudtam állapítani a temetőről, hogy a sírok és az egész környezet igazán úriasan volt berendezve, mindenfelé friss virágok, égő gyertyák, és mindenfelé mesésen faragott márványtáblák. Mintha nem is valami sötét helyen, hanem múzeumban lettem volna. Egészen messze mentünk a bejárattól, a zöld övezet szívébe, ahol csupán elszórtan találtam egy-két sírhelyet. Az, ahová mi siettünk, egy sötétszürke márványsírhely volt, a kereszt helyén egy fekete-fehér kép, amit oldalról nem igazán láttam, csupán a síron lévő jellegzetes kék-fekete rózsacsokrok utaltak arra, hogy hol is járhatok. Nem messze ácsorogtam a helyszíntől, miközben JungKook művészi pontossággal elhelyezte a csokrot, melyet magam készítettem, majd lassan letérdelt a sírhely elé.