Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

15. fejezet

/JungKook/

Sejthettem volna, hogy így fog reagálni, de hogy mellé még meg is sértődik, ez már igazán abszurd. Csak néztem, ahogyan becsapja maga mögött az ajtót, és az a csalódottság, melyet abban a pillanatban éreztem, szinte teljes mértékben felemésztett. Talán az esett rosszul, hogy még nem is telt le az alkunk ideje, sőt eddig én akartam, hogy mellőzzön, de olyan szinten kezdek belebolondulni, hogy lassan már olyan lesz számomra, mint valami drog, csak ne tudja meg soha sem, mi is a bajom valójában. Mégis kissé önzőnek éreztem magam... Arról nem is beszélve, hogy igaza volt HaeRa-nak abban, hogy nem bízom benne, bármennyire is próbálkozom, félek attól, hogy fájdalmat fogok okozni neki, vagy épp magamnak. Jobb, ha sosem tudja meg, hogy hamarosan feldobom a talpam. Legalább addig mentesülök a sajnálkozás és a szenvedés alól, még akkor is ha ezzel neki többet fogok ártani... Meglehetősen önzőnek hangzik ez a gondolat...
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amint visszafelé siettem a konyhába, úgy tűnt, hogy a vacsora ennek ellenére is elkészül, bár nem igazán volt étvágyam. Az agyam folyton azon kattogott, hogy vajon lesz még lehetőségem jóvátennem azt, amit most tettem, vagy végképp kifutok az időből, hiszen életem homokszemcséi egyre jobban rohannak lefelé abban, a bizonyos homokórában.
– Hát ez nem ment valami fényesen – jegyezte meg apám, amint beléptem a konyhába.
– Időnként nem ártana, ha befognád a szádat! – keltem ki magamból azonnal. – Minden jól ment volna, ha nem erősködsz, hogy valljak be neki mindent a betegségemről.
– Ne játszd el ugyanazt, amit édesanyád – szólt rám szigorúan. – Őt is megmenthették volna, ha előlünk se titkolja, hogy baj van.
– Anyámat senki és semmi nem menthette volna, pont mint engem. Ezen felesleges agyalni.
– Talán jobb is, ha nem mondasz annak a lánynak semmit – állapította meg, miközben heves mozdulatokkal elkezdett egy borospoharat törölgetni.
– Hogy mondod? – néztem rá hitetlenkedve. – Két pillanattal ezelőtt még azon voltál, hogy valljak színt...
– Mivel látszik rajta, hogy nem vagy közömbös számára, ha meg tudná, hogy igen hamar mellőznie kell a társaságodat, a szíve nem bírná el ezt a terhet. Ha hagyná, hogy megmentsem, akkor hosszú élete lehetne, ám így talán ha egy, maximum két hónapig, ha bírja. De az is lehet, hogyha minden kiderülne, akkor ez az idő meglehetősen lecsökkenne – fejtette ki a véleményét, én viszont egyszerűen nem hittem a fülemnek.
– Azt akarod mondani, hogy az a lány épp annyira halálra van ítélve, mint én?
– Azt hiszem, éppen annyira makacs és önfejű, mint te.
– Az, hogy nem akarom folytatni ezt a kínlódás, és nem akarom újra azt a szenvedést átélni, mint gyerekként, azt hiszem, megérthető – vélekedtem. – Ez az én döntésem, és nyilvánvalóan HaeRa-nak is megvan az oka, hogy ekképpen döntött.
– Talán – vonta meg a vállát. – Mondjuk, nem kellett volna hazudnod a munkámról, illetve úgy önmagában a kilétemről.
– Másra sem vágyom, mintsem, hogy magyarázkodjak anyám miatt.
– Figyelj, JungKook! – tette a vállamra a kezét. – Édesanyád büszke lenne rád, amiért ennyire jó ember vagy. Ha úgy érzed, éppen arra a lányra van szükséged, az életed hátralévő részében, akkor tedd.
– Már, ha valaha is hajlandó lesz velem szóba állni – mondtam egy lemondó sóhaj keretében, majd hátat fordítottam a fojtogató légkörnek, hogy minél hamarabb kiszabadulhassak onnan.

/HaeRa/

Megsértve éreztem magam... Nem is tudom, hogy egyáltalán, miért nem jöttem rá hamarabb, hogy minden, amit mond, csak tökéletesen felépített hazugság. Talán az bántott a legjobban, hogy annak ellenére, hogy mennyi mindenre rávett, hogy néha olyan érzéseket kelt bennem, amikre még önmagamnak is homályosak, még sem bízik bennem, hogy a féltett titkait rám bízza. Talán csak én képzeltem ebbe az egészbe többet, ő pedig csak kihasználta, hogy éppen ott voltam. Egy biztos, egy darabig nem állok vele szóba, sőt az a fogadás sem érdekel. Nem érdekel vele kapcsolatban semmi... Vagyis bizakodom abban, hogy tudom magam tartani ehhez a tervhez...
Mire hazaértem, a szüleim már aludtak, ami persze igen érdekesnek véltem, vagy az is elképzelhető, hogy egyáltalán nincsenek is otthon. Ürültem is ennek, mert legalább megúszom a kínos kérdéseket. Haragudtam JungKookra, de az orvosomra is, hogy ilyen jól titokban tudta tartani, hogy éppen a fia iránt táplálok gyengéd érzéseket, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Annyira össze vagyok zavarodva, jelen esetben fogalmam sem volt arról, hogy mi tévő legyek.

-

Másnap reggel nem mentem iskolába. A gyógyszereim olyan szinten hatásukat vesztették, hogy hiába szedtem be az összest a megfelelő időben és mennyiségben, állandóvá vált a szorító érzés, a bizonyos mértékű légszomj, és néha olyan sebesen vettem a levegőt is, mintha kilométereket futottam volna. Bíztam abban, hogy akad még ennél is erősebb méreg, ami segíthet, mert ezeken kívül nem vagyok hajlandó másra. Az az elektromos kezelés sem segíthet sokat, az egyetlen megoldás az a szerkezet lenne, amit beültethetnének, de ezt abszolút nem akarom, én nem fogok egy idegen testtel együtt élni. Bár ha így folytatom, még az érettségeim sem élem meg, főleg ha a nyugodt életkörülmények sem adódnak meg. Arra is gondoltam, hogy ha ennyire rossz a helyzet, és a szívizmok is feladják a küzdelmet, akkor akár új szívre is szükségem lehet. Ez még egy olyan dolog, amit inkább kihagynék. Azzal még több gyógyszert kellene szednem életem végéig, mindig meg kellene fontolnom, miképpen cselekszem, hogy miképpen élek... Én abszolút nem akarom ezt a kínlódást. Inkább legyen vége csendben, és ne szenvedjek... Belefáradtam az egész nyomorult életembe...

Unottan vánszorogtam végig a folyosókon, és amint megérkeztem ahhoz, ahol éppen az én orvosom is rendelt, már nem voltam egyedül. Elég sokan várakoztak, a többségük középkorú volt, csupán egyedül várakoztam ilyen fiatal páciensként. Kellemetlenül érzetem magam, hiszen mindenki megbámult, hogy mégis mit keresek itt, mert Dr. Jeon főként gyerekekkel foglalkozott. Még mindig nem hittem el, hogy éppen annak a fiúnak az apja, akiért a szívem is hevesebben kezd verni. Néha elgondolkodom azon, hogy ez a megmagyarázhatatlan érzés lenne a szerelem? Őszintén nem tudom, hiszen még nem voltam szerelmes soha, és azt sem tudtam, vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk. Azt a kemény tíz nap, amit JungKookkal töltöttem, vajon elegendő? A gondolataimba merültem, amikor valaki a nevemen szólított.
– HaeRa, te miért éppen itt várakozol? – csapta meg a fülemet éppenséggel Dr. Jeon JoonSeok kellemes hangját.
– Hát tulajdonképpen – gondolkodtam el egy pillanatra. – Nem tudom.
– Eddig a gyermekkardiológián voltál... Ugye, nem akartál lecserélni, mint orvost, a fiammal történt kellemetlen élményed után – gyanakodva kezdett el méregetni.
– Nem feltétlenül kellemetlennek mondanám – vontam meg a vállam. – Inkább csalódott vagyok, amiért nem mondott igazat.
– Gyere! – intett, hogy kövessem őt, hogy át tudjunk menni arra a részlegre, ahová hivatalosan mennem kellett, annak ellenére is, hogy a dokinak itt is volt egy rendelője. – Ha nem járok arra, akkor valószínűleg ma sem találkozunk.
– Nem tudom – feleltem halkan.
– Mennyire használnak az eddigi gyógyszereid? – váltott hivatalos hangnembe a férfi.
– Szinte semennyire.
– Az baj, hiszen ennél erősebbek nem igen vannak – mondta Dr. Jeon aggodalmasan. – Megcsinálok pár vizsgálatot, aztán eldöntjük, hogy mi legyen.
Némán bólintottam, majd követtem őt a rendelőbe. Végül az asszisztensnő csinálta meg a vizsgálatokat, a kis tappancsokat is ő szerelte fel, és nem igazán éreztem magam zavarba, amikor meztelen felsőtesttel kellett nagyon nyugodtan feküdnöm az ágyon. Ilyenkor mindig a tengerpartra gondoltam magam, de most akármennyire koncentráltam JungKook iránt érzett vegyes érzelmeim igencsak felkavartak. Legalább félórát feküdtem ott, és eközben a gép képeket nyomtatott a szívem ritmusáról, mely úgy nézett ki, mint valami csipkézett szélű hegygerinc. Amikor az orvos az eredményeket igyekezett kikövetkeztetni, gyakran elkomorodott, majd újabb vizsgálatra küldött. Ultrahang segítségével mérték fel a szívizmok állapotát, és amint ez is a kezében volt, ismét csak komoran méregetett.
– Ennyire rossz a helyzet? – puhatolóztam nagyon óvatosan.
– A szívizmok meglepően gyengék nem képesek elegendő vért továbbítani a szükséges helyekre, és ha az agyba sem jut ezáltal elég oxigén, akkor annak súlyos következményei lehetnek – fogott bele a magyarázkodásba. – Szoktál szédülni esetleg? Vagy nem érzed magad a szokásosnál gyengébbnek?
– De – bólintottam. – A szédülés gyakori, de a gyengeség csak időközönként talál meg.
– Az a helyzet, ha heteken belül nem kerül sor a műtétre, nagyon valószínű, hogy nem fogsz tudni leérettségizni sem. Jövő hét hétfőre ki tudlak írni műtétre, a pénz nem akadály, azt majd elintézem.
– És ha nem megyek bele?
– Akkor hamarosan új szívre lesz szükséged, és ha ilyen ütemben romlik a szívizom állapota, akkor egy hónapon belül, akár meg is halhatsz – közölte a tényeket igen zaklatottan.
– Omo! – sápadtam el. – Ez elég rosszul hangzik, de ennek ellenére sem igénylem a műtétet, és nem szeretnék erről többet beszélni sem – határoztam el magam, mire az orvosom elsötétülten nézett rám. – Azt is sejtem, hogy ez pokoli fájdalommal fog járni, de ez sem fogom megváltoztatni a nézeteimet.
– Ugye, ez amiatt van, hogy JungKook nem volt veled őszinte? – gyanakvóra váltott a pillantása.
– Elárulja nekem, hogy mégis mi ez a nagy titkolózás?
– Ha majd akarja, elmondja, helyette nem mondhatok semmit sem.
– Amikor legutóbb idejöttem vele, mármint a fiával, akkor remekül titkolták, hogy ismerik egymást.
– Nem mondhatnám, hogy tökéletes a viszonyunk – jegyezte meg csendesen, és egy pillanatra a leleteimbe mélyedt. – Amikor az édesanyja meghalt, engem is eléggé megviselt, nemcsak őt, én viszont a munkámba menekültem, és nem sokat foglalkoztam vele. Már bánom, hiszen lassan nem tehetek érte semmit sem.
– Azt hiszem, hogy ez érthető – bólogattam együtt érzően.
– JungKook nem rossz srác, és biztosan megvolt az oka annak, hogy nem mondott először igazat.
– Nem akarta, hogy közel kerüljek hozzá – állapítottam meg. – De ez már késő, hiszen elvesztett egy fogadást, és kénytelen volt velem tölteni az idejét, csak azt bánom, hogy nem bízik bennem.
– Adj neki időt! – tanácsolta az orvos. – Sokáig amúgy sem lesz időd haragudni rá, ha visszautasítasz minden olyan lehetőséget, ami megmenthetné az életed.
– Talán jobb is. Tényleg nincs semmi olyan gyógyszer, ami egy kicsit is jobbá tenné, legalább a közérzetemet? – bizakodva néztem rá.
– Írhatok még fel egyet a többi mellé, hátha segít, de ne fűzz hozzá sok reményt, az egyetlen tényleges javulást csak a...
– Szó sem lehet róla! – szakítottam félbe kissé talán túl durván. – Nem akarom tovább húzni!
– Ne csinál úgy, mintha nem lenne semmi az életedben, amiért küzdhetnél.
– Nincs! – vágtam rá gondolkodás nélkül, majd lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, amit nagyon, de nagyon lassan, szinte szaggatottan fújtam ki. JungKook... Talán ő lenne az egyetlen, akiért még küzdhetnék, de addig, amíg nem tisztázom magamban a dolgokat, egyszerűen látni sem bírom.
– Nem kellene ilyen könnyen lemondanod az életről – mondta Dr Jeon halkan, majd felém nyújtotta a receptet.
– Már mindegy! – vontam meg a vállam, és lassan feltápászkodtam az asztaltól.
– Egy hét múlva újra itt! – búcsúzott az orvos, majd egy szomorú félmosolyt villantott rám.
– Ha megélem! – intettem neki, és sebes léptekkel távoztam, mielőtt újból megpróbál meggyőzni.

Ám elhatároztam magam... Ha lassan is, de feladom... Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezik a legsötétebb dolog az ember életében, ha nekem ennyi jutott, hát legyen... Én nem ellenkezem...

-

Az elkövetkezendő pár napban Kook rendszeresen megpróbált megközelíteni, láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog, és szeretne magyarázkodni, ám azon kívül semmi másra nem volt képes. Még rá nézni sem voltam képes, arról nem is beszélve, hogy BoRam is folyton megtalált, hogy belém köthessen. Rá meg aztán végképp nem volt szükségem. Ahogy közeledett a hétvége egyre jobban azt éreztem, hogy a megmaradt lelki erőm is elment nyaralni, és úgy tűnt, hogy csak odafelé volt repülőjegye, mert visszatérni nem igazán akart.
Még szombat reggel sem tettem ki a lábamat a szobámból, csak feküdtem az ágyamon, beletekeredve a takarómba, és keseregve azon, hogy vajon miféle végem lesz. Gyors és fájdalommentes, vagy hosszadalmas és kínkeserves? Vajon a karma megfizet azért, amiért ilyen könnyedén lemondtam az életről? Végül ebből a melankolikus hangulatból az rázott fel, hogy kopogtattak az ajtómon.
– Nem vagyok itt! – kiabáltam ki, majd a fejemre tettem a takarómat.
– Ugyan már, kincsem! – lépett be anyu, nem is foglalkozva a kijelentésemmel. –Nem búslakodhatsz itt örökké! Főként nem hétvégén.
– Nem érdekel! – morogtam.
– Miért nem hívod fel JungKookot és mentek el valahová?
– Őt meg végképp nem akarom látni.
– Összevesztetek?
– Miért érdekel ez ennyire?
– Csak aggódom érted.
– Jól vagyok!
– Ha nem akarsz Kookkal lógni, akkor gyere el velem az otthonba. Lehet, hogy az idősek jó hatással lesznek rád – ajánlotta fel, miközben letette magát az ágyam szélére.
– Van elég bajom, nem akarom a nyugdíjasok panaszait hallgatni – utasítottam vissza ezt is.
– Nem mindegyik olyan – nevetett fel anyu jókedvűen. – Akadnak igen fiatalos idősek is, akik élvezik az életük utolsó perceit is. Igazán példát vehetnél róluk.
– Mert én is meg fogok halni?
– Beszéltem az orvosoddal, és említette, hogy miért is nem beszélsz JungKookkal. Nem kellene rá haragudnod ilyen apróság miatt.
– Te úgy sem tudod, mennyire szörnyű érzés, ha nem bíznak a másikban.
– Biztos megvolt az oka rá, de ha nem kérdezed meg tőle, sosem fogod tudni, másrészt örülnék, ha elfogadnád a műtét lehetőségét, és nem zárkóznál el ennyire mereven.
– Nem fognak felnyitni, engem nem érdekel, és ha nem tudtok ebbe beletörődni, akkor inkább fogom a csomagomat, s elmegyek – pattantam fel az ágyamból hevesen, igen nagy lendülettel, melynek az lett a következménye, hogy erős szédülés kapott el, és olyan intenzíven szúrni kezdett a szívem, hogy masszírozni kezdtem a mellkasom azon részét, ahol a szívem volt.
– Egyetlen szülő sem képes abba beletörődni, hogy a gyermeke hamarabb veszítse életét, mint ő maga. Nem akarlak elveszíteni, HaeRa! Ezt jobb, ha megjegyzed, és akkor is igyekezni fogok azon, hogy meggondold magad!
– Lehet próbálkozni! – ráncoltam a homlokom.
– Öltözz, fél óra múlva indulunk! – mondta zárásképpen utalva arra, hogy ezt a beszélgetést ugyan befejeztük, de arról nem mondott le, hogy nem kísérjem el az idősek otthonába, ahol ő jelenleg dolgozik.

-

Anyám kollégái úgy kezeltek, mint egy gyereket, mind azzal érvelt, hogy milyen kis édes vagyok, így nem bírtam hosszasan üldögélni a pihenő helyen, inkább megindultam, hogy felfedezhessem a helyet. Az idősek egy része valóban nagyon vidám volt, és igen hangos, és elég gyakoriak voltak a látogatók is, így gond nélkül el tudtam vegyülni. Senki sem kérdezősködött, hogy én éppenséggel kit látogatok meg. Egy rövidke folyosó után, éppen egy olyan helyiségre bukkantam, ahol az eddigieknél is nagyobb volt a ricsaj. Egy tévé volt bent, amit nagy hanggal néztek az idősek, valamiféle kórházas sorozatot néztek, illetve rengeteg asztal is, ahol különböző játékokat játszhattak. Olyan volt, mint valami klub... Tovább akartam menni, egészen ki az udvarra, kiélvezni a napfényt, amikor egy szinte már kopasz, kerekesszékben lévő idős úr, komoly sakkmeccset játszott, egy másik még nála is vénebb bácsikával, akinek a kezéből is kis híján kiestek a bábuk. A kopaszodó férfi mestere lehetett a játéknak, hiszen körülbelül két perc alatt mattolta az ellenfelét, aki nagy hanggal fel is háborodott. Köréjük gyúlt pár személy, mint szurkolótábor...
– Igazán meg tanulhatnál játszani... – jegyezte meg a mester.
– Biztos, hogy csaltál – hangzott a válasza a másiknak. – Nem is játszom veled soha többet.
A bácsi fogta a botját, és lassú lépésekkel távozott, míg a kopaszodó mester körbenézett újabb ellenfelet keresve magának.
– Valaki esetleg egy játszma? – próbálkozott, de senki sem volt vevő a dologra.
Abban a pillanatban mozdult meg bennem a versenyszellem, hiszen elég jól sakkozom, kíváncsi lettem volna, hogy képes vagyok-e legyőzni egy nálam tapasztaltabb ellenfelet.
– Én szívesen vállalkozom rá – léptem közelebb az asztalhoz.
– Hát te ki vagy, gyermekem? – mosolygott rám kedvesen.
– A nevem HaeRa, és az egyik rokonomat látogattam meg, csak már pihenni tért – füllentettem némiképpen.
– És mennyire vagy jó játékos? – mutatott az előtte levő székre, hogy foglaljak helyet.
– Eléggé – vágtam rá, és kényelmesen elhelyezkedtem azon a széken.

Az elkövetkezendő hosszú percekben komoly agyjátszma vette kezdetét, hiszen az idős férfi valójában nagyon jó játékos volt, veszélyes ellenfél, de ennek ellenére jól tartottam magam. Ügyesen szedtem le a bábuit, és jómagam is vesztettem egy párat, ám akkorra már elég nagy szurkolótábor gyűlt körénk. Pár pillanatig gondolkodtam, a férfi homlokán hideg izzadságcseppek gyöngyöztek annyira agyalt azon, hogy mi is lesz a következő lépése, de ekkorra már közel jártam a győzelemhez.
– Sakk! – jelentettem be, utalva arra, hogy közel a vég.
– Ez nem lehet igaz! – sopánkodott a férfi, de közben lépett egyet, ám szerencsétlenül.
– Sakk-matt! – adtam meg a kegyelemdöfést, amikor a futómmal leütöttem a királyt.
– Hol tanultál meg így játszani? – őszinte csodálattal nézett rám.
– Igazából egyedül, könyv és internet segítségével – szerénykedtem.
– Játszunk egy visszavágót? – próbálkozott az idős úr, de a mellettem lévő asztaltól egy csapat másik bácsika támadt meg, hogy játsszam velük is valamiféle kártyajátékot.
– Itt leszek egy darabig, majd később visszajövök! – vigasztaltam meg az ellenfelemet, aki biztatóan rám mosolygott.
– Elszaladni biztos, nem fogok! – utalt arra, hogy bizony kerekesszékbe kényszerült, de ettől még kimondottan életerősnek tűnt.
– Ígérem, hogy én sem – viszonoztam a mosolyt, majd elindultam, hogy újabb kalandokban vegyek részt, ismeretlen, de annál vidámabb társaságok körében.