Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

1. fejezet

"Egy évvel később"

A gyógyszerek körülbelül annyit értek, mint halottnak a csók. Marék számra szedhettem a szívgyógyszereket, melyek arra voltak hivatottak, hogy csökkentsék a szívverésem igen magas számát, illetve szedhettem némi véralvadásgátlót is, nehogy ebben a gazdaságtalan szívműködésben, esetleg egy vérrög képződjön, ami aztán igen szép, és halálos rohamokat okozhat nekem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon erre a sorsra jutok, de az a csodálatos, ám ennél is unalmasabb egy évemben, teljes mértékben átértékeltem az életemet, meg úgy önmagában az egész életet. Végül olyannyira hasztalanná váltak a gyógyszerek, hogy a rémes mellékhatásokon kívül, egyre gyakoribbá váltak a rosszullétek, mint például az ájulás, gyakran olyan erős légszomj és mellkasi fájdalom talált meg, hogy szinte alig bírtam kikelni az ágyból. Hiába voltam tehát nyugodt körülmények között, a hatóanyag bevitelének emelése sem hozott több sikert. Az egyik kórházban töltött időszakomban kaptam egy elektromos kezelést is, ami után elég sokáig fel voltam töltődve elektromosan, kis híján még fésülködni sem voltam képes anélkül, hogy nem állt volna a szélrózsa összes irányába valamennyi hajszálam. De ezt leszámítva, és az időszakos jobban létet, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Talán két hónapig lettek enyhébbek a tüneteim, utána egyik pillanatról a másikra rosszul lettem, olyannyira hogy megint túl voltam egy újraélesztésen. Jeon doktor úr folyton azt az eszközt emlegette, mely nagy segítséget nyújtott volna, de erre sem pénzünk, sem pedig lelki vetületem nem akadt, hogy egy idegen tárgy legyen a szervezetemben, ettől annyira ódzkodtam, hogy még talán a halál sem tűnt olyan ijesztőnek, mint az a bizonyos szerkentyű...

A nagymamám mindenben a segítségemre volt, még matematika és angol tanárt is szerzett nekem, hogy tudjak közben tanulni, a többi tantárgyhoz elegendőek voltak a tankönyvek, magamtól is képes voltam megtanulni mindent. Ám a tanuláson kívül nem sok mindent tudtam magammal kezdeni, rettenetesen unatkoztam, gyakran csak bámultam a naplementét, miközben azon agyaltam, hogy vajon mi is a létem értelme, mi van, ha számomra csak ennyi van megírva, vajon hogyan tölteném az életem legutolsó napját, és vajon milyen is maga a halál sötét pillanata... Olykor igencsak megrémisztettek a saját gondolataim is. Persze JiMin rettenetesen hiányzott, és talán egy kicsit bántam is, hogy nem mondtam el neki mindent, bár azzal nem lett volna jobb a helyzetem, annyi szent, sőt az övé sem. Ugyan nem mondtam neki, hogy szakítson meg velem mindenféle kapcsolatot, senki nem mondta neki, hogy nem látogathat meg néha, és hogy én sem fogom őt meglátogatni. Ám akárhányszor elmentem hozzá látogatóba, senki sem volt otthon, akárhányszor hívtam, vagy írtam neki üzenetet valamelyik oldalon, hiába küldtem e-mailt... Park JiMin számára halott lettem, csak azért mert nem voltam vele egy pillanatig őszinte... Nem akartam, hogy ez így végződjön, főleg úgy, hogy tudnia kellett, amennyiben komolyabb dolgot fog érezni irántam, azzal akár elmegyek, akár nem, veszélyeztetve lett volna a viszonylag jó barátságunk. Vagy elképzelhető, hogy az is csupán hazugság volt, hogy az, amiken keresztülmentünk, valójában nem jelentettek neki semmit, és csak arra a pillanatra várt, hogy kiadhassa az utamat, és lehet, hogy ez éppen egy ilyen csodálatos alkalom volt...

Tulajdonképpen a szüleim is hozták a formájukat, nem is beszélve a nővéremről, bár HaeYoung önmagában egy teljesen más világ volt. Számára az anyagi javak jelentették az egyetlen fontos dolgot az életében. Bár azért elvártam volna, hogy a születésnapomon, ami éppen szeptember közepére esett, nem feledkeznek meg rólam, ha már végre nagykorú lettem. De semmi... még egy üzenetet sem kaptam, csak nagymamám volt képes felköszönteni, de ő legalább, megadta annak is a módját. Utána karácsonykor sem láttam a szüleimet, sem újévkor, ami kissé bosszantott. Vagyis csak akkor beszélhettem velük, ha én magam Busanban voltam, kéthetente egyszer, pár nap erejéig, amíg az orvosom alaposan kivizsgált mindent. Bosszantott, hogy mindenki számára halott lettem, hogy csak akkor vagyok fontos, amikor szem előtt vagyok, amúgy meg senki sem foglalkozik velem. Keresnem kellett valami elfoglaltságot, ha már ennyire mellőzött lettem az eddigi ismerőseim életében...

-

Éppen a vizsgáim előtt két nappal, igencsak felpakolva estem haza, de elképedve észleltem, hogy az ajtó is be van zárva. Hiába feszegettem, nem tudtam bejutni, így mérgemben földhöz vágtam a táskáim egy részét, és dühösen dobtam le magam a bejárati ajtó elé. Gondoltam, hogy a szomszédok is hülyének fognak nézni, ám amikor átvágtattam a pázsiton senki sem figyelt rám. Magam sem tudom, miért is aggodalmaskodom ilyen apróságokon. Ugyan nem sokat láthattam belőle, bizonyos helyeken már megolvadt a hó, csinos kis szigetekként bukkantak elő azok a bizonyos zöld csomók, emlékeztetve arra, hogy lassan talán tavasz lesz. Minden évszakban találtam valami szeretni valót. Télen szerettem a hóesést nézni, gyerekként nagyon sokat hógolyóztam a nővéremmel és a szüleimmel, illetve a hóember építést is kedveltem, manapság csupán önmagammal tudtam volna ezt megtenni, meg persze az időjárás sem igazán kedvezett a hó szerelmeseinek. Most ugyan esett vagy húz centi a fehérségből, de sosem lehetett tudni, hogy ez meddig tart. Tudtam, hogy nem jó ötlet a hideg kövezeten üldögélni, ám nem izgatott különösebben, ha már a megbeszélt időpontra érkeztem, de nincs otthon senki, ez a legkevesebb, ami miatt nyugodtan lehet lelkiismeret-furdalásuk, hogy miattuk sikeresen felfáztam...

Hallottam a garázsba érkező autó robaját, majd azt is, hogy leáll a motor, vagyis sejtettem, hogy a szüleim végre hazaestek, és hajlandóak lesznek beengedni a lányukat, akinek rengeteg pihenésre, és nyugalomra lenne szüksége, de emiatt is tartottam valahogy az iskola gondolatától. Várható volt, hogy különböző pletykák is elterjednek rólam, hiszen egy év borzalmasan sok idő, ebbe sok minden belefér, különös tekintettel Han BoRamra, akinek speciel nagyon élénk fantáziája volt, főként, ha valami valótlant kellett állítani, és képes volt másokkal is elhitetni, hogy ő bizony igaza mond. Már azt sem hittem el neki, ha kérdezett, mert ő azzal is képes volt valótlanságokat állítani.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak, amikor a szüleim fojtott hangú vitatkozás közben megtették azt a rövidke utat a garázstól a bejárati ajtóig, ám amint észlelték a jelenlétemet, anyám elképedve méregetett, apám pedig azonnal leszidott.
– Kincsem, mi a fenéért ücsörögsz ott? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában, amint a felesége kezébe nyomta a nagy táskákat, hogy felém tudjon sietni.
– A végén még felfázol – folytatta anyu, de erre csak a szemem forgattam.
– Ha be tudtam volna jutni, nem kényszerültem volna erre – vágtam vissza elfojtott dühvel, inkább véve egy mély levegőt, hogy lehiggadjak. Nem hiányzott, hogy rosszul legyek, épp azelőtt, hogy annyira vissza szeretnék menni a suliba, vagyis csak majdnem... Fontos az érettségi akkor is, ha belepusztulok... Apu felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de figyelmen kívül hagytam, inkább magamtól kezdtem feltápászkodni, ügyelve a kellő lassúságra.
– Bocsáss meg nekünk ezért a figyelmetlenségünkért, de arról volt szó, hogy csak este jössz haza – védekezett anyám abban a rá jellemző fennkölt stílusban, és kíváncsi lettem volna arra, hogy vajon ott ahol dolgozik, ott is így beszél az idősekkel?
– Ha néha olvasnátok az üzeneteimet, ha néha foglalkoznátok azzal, hogy mit is szeretnék, minden sokkal könnyebb lenne – vélekedtem, majd a hozzám legközelebb eső csomagjaimat felkapva álltam el az útból, hogy minél hamarabb bejussak a meleg lakásba.

Otthagyva az összezavarodott, talán egy kissé sértődött szüleimet, siettem fel az emeletre, nem is foglalkozva azzal, hogy változott-e valamit is, mondjuk a nappali, vagy a konyha, vagy akármi. Csak szerettem volna elzárkózni a világ elől, és szerettem volna, ha senki sem szól hozzám. Hogyan változhatnak meg az emberek velem kapcsolatban ennyi idő alatt? Mivel lettem más, vagy ha már az ember ilyen fiatalon némiképpen halálra van ítélve már nem is számít? Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor tudatosult bennem, hogy van, ami sosem változik, és az az én kis szigetem. A nyugtató halványkék falak, a rengeteg zöld növény, melyek szerencsére nem száradtak ki, és az a kellemes levendula illat, megint csak körbejárta az egész helyiséget. Legalább abban a pillanatban úgy éreztem, hogy haza értem...

De ez sajnos nem tarthatott sokáig...

-

Még aznap este szerettem volna kérdőre vonni a szüleimet, hogy miért nem ünnepelhettem velük a karácsonyt, vagy az újévet, és miért is feledkeztek meg a születésnapomról, de amikor már sikeresen kipihentem magam, a lakás újfent üres volt, én pedig egymagam voltam... Ismét... Na, ennyit arról, hogy az embernek van családja... Eddig volt... Mostanra semmim sincs, csak én és a gyorsvonat módjára zakatoló szívem... Elég keserves a helyzet...

Másnap reggel éppen a tanulnivalóimat néztem át, újra és újra, amikor halk kopogtatást csapta meg a fülemet. Holnap reggel nyolcra megyek vizsgázni, egy kijelölt helyre, még nem is az iskolámba, de az igazgatónő volt olyan rendes és elküldte az adatokat, hogy merre is leszek. Emiatt mondjuk nagyon idegese voltam, és hiába gyakoroltam a nyugodt légzés technikáját, hogy ne ájuljak el olyan gyakran, most rettenetesen szédültem. Azt is megkaptam információnak, hogy még azon a napon tegyem tiszteletemet négy órára a dirinél, ő fogja áttanulmányozni az eredményemet, és dönteni a sorsom felől. Felkészült voltam, mindent tudtam, de valahogy a drukk kezdett elhatalmasodni rajtam. Miután nem feleltem, az illető, aki kopogott fogta magát és benyitott.
– Szörnyen nézel ki! – állapította meg anyu, amint közelebb lépett hozzám, s azon nyomban letérdelt mellém, hogy alaposabban meg tudja nézni, miképpen is érzem magam. Ha azt én elmondanám... – Jól érzed magad? – emelte meg a fejem az államnál, hogy a szemébe nézzek, de fél pillanat alatt elrántottam a testrészemet. – Van valami baj?
– Miért van az, hogy egyikőtök sem akar velem szóba állni? – faggattam, majd hevesen összecsaptam a vastag biológia könyvemet. – És miért nem jöhettem haza akkor, amikor nagyobb ünnepek voltak? Kimaradtam mindenből.
– Lesz még időd rengeteg ilyet ünnepelned – vigasztalt meg, de valahogy nem hatott meg vele. – Fontos volt az egészséged, és ha szeretnéd, a sikerese vizsgád alkalmából csaphatunk neked egy kis összejövetelt – ajánlotta fel.
– Nincs rá szükségem, akkor amikor kellett volna, hogy megünnepeljük, a nagykorúságomat, nem volt mellettem senki más, csak a nagyi – vontam meg a vállam, majd hátat fordítottam anyu karcsú sziluettjének. – Most már ne is foglalkozzatok ilyenekkel, abszolút felesleges.
– Ahogy gondolod – hagyta rám a nő, egy lemondó sóhaj keretében. – Hívott az orvosod – jelentette be terelésképpen. – Mivel téged nem tudott elérni, engem hívott fel.
– És mit akart? – kérdeztem a könyveim között kutakodva, mintha valamit nagyon kerestem volna. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem akadt semmi kedvem sem beszélgetni vele.
– Hogy ma délután ugorj be hozzá – hangzott a válasz.
– Alig egy hete voltam nála, mi a fenét akarhat megint? – csodálkoztam el egy pillanatra.
– Jeon doktor úr szívén viseli a sorsodat – hangzott a válasz. – Aggódik érted, mint mi... Mindannyian.
Majdnem megszólaltam, hogy ha annyira aggódtak volna értem, akkor gyakrabban meglátogattak volna, és akkor sem hagynak magukra, amikor nagyobb kivizsgálások idején a városban voltam. Ám inkább lenyeltem a haragomat és a szavaimat, ehelyett felvettem egy műmosolyt, hogy megnyugtassam, minden rendben van, amikor valójában, annyira szerettem volna tombolni.
– Jól van akkor – mondtam semleges hangon. – Bemegyek hozzá, ahogy kérte, és most, kérlek, hagyj magamra, mert tanulni szeretnék.
– Rendben! – bólintott anyu, és mereven a könyvem lapját bámulva hallgattam, amint halkan becsukódik az ajtó a háta mögött, magával cipelve a negatív kisugárzását.

-

Körülbelül egy óra hosszába telt, amíg elértem a kórházba. Amint beléptem a klór erős, minden sejtemet átjáró szaga töltötte be az orromat, amikor sebes léptekkel közelítettem meg a kardiológia részleget. Délután négykor már csak Jeon JoonSeok a lelkiismeretes orvos dolgozott, a recepciós hölgytől tudtam meg, hogy már ő sem rendel csupán rám vár. Amikor néha nálunk volt, vagyis a nagyinál, inkább csak beszélgettünk, sokat mesélt a fiáról, ám a nevét sosem mondta el, tudtam, hogy éppen, olyan idős, mint én csak neki éppenséggel szeptember elsején van a születésnapja, nekem pedig tizennegyedikén. Meg tudtam az is, hogy a fia nem éppen a legjobb tanuló, gyakran keveredik bajba, de ennek ellenére nagyon büszke rá. Szinte vártam azt a pillanatot, hogy mikor is futhatok össze vele, volt valami vonzó a srácban, már annyiból is,a mennyit az apja mesélt róla. Persze meglehet, hogy ez csak egy erős ferdítés, hiszen minden szülő valamilyen szinten szereti fényezni a gyermekét, de nekem akkor is szimpatikus volt a fiú, ugyanis én magam elég szabálykövető voltam, mi van, ha valóban nem húzom sokáig, és egy meglepően unalmas életen leszek túl... Kellett volna valaki, aki kiszabadít a szürke napjaim fogatagából. Azt is megtudtam az orvosomtól, hogy a felesége akkor halt meg, amikor a fia csak nyolc éves volt, idestova tíz éve, és gyógyíthatatlan betegsége volt az asszonynak, bár azt sem tudtam meg, hogy micsoda, ugyan figyelve Dr. Jeon reakcióit, amikor a nőről beszélt, tudhattam, hogy rendkívül szerette őt. Ezeknek az információknak a tudatában időnként nem is úgy tekintettem az orvosomra, ahogy kellett volna, hiszen szinte már a barátom volt, talán az egyetlen egy...

Kopogtattam az ajtón, melyen az orvos neve volt, és annyira kihalt volt a folyosón, hogy az óvatos lépteim visszhangot vertek. Meglepően ijesztőnek találtam... A szabad jelzés után félve léptem be az ismerős helyiségbe, hiszen lassan már több időt töltök itt, mint otthon.
– HaeRa! – üdvözölt a nevemet mondva, de a vidám hangja és felhőtlen mosolya, valahogy még a feszültséget is elűzte belőlem. – Bátran fáradj be, és kérlek, foglalj helyet!
– Üdvözlöm, doktor úr! – hajoltam meg lassan és kimérten, ügyelve arra, hogy véletlenül se egyenesedjek fel hirtelen, mert akkor megugrik a vérnyomásom, és a pulzusom is vele egyidejűleg, aminek ájulás is lehet a vége. – Miért volt szükséges, hogy bejöjjek? Legutóbb azt mondta, hogy semmi sem változott. Szedjem a gyógyszereket, és legyek nagyon körültekintő, higgadt, és ügyeljek a légzésre, meg ilyenek – hadartam el sebesen a múltkori tanácsait.
– Holnap vizsgázol, ugye? – tette fel az első kérdést, melyen egy kicsit meghökkentem, de engedelmesen leültem az asztalhoz vele szemben.
– Igen! – bólintottam. – Számít ez?
– Stresszhelyzetben megint megemelkedhet a pulzusod, és a gyógyszerek csak az általános állapot fenntartására jók, bár arra sem mindig.
– Most maradjak életem végéig a négy fal között? – kérdeztem vissza az esetleges jövőképemre mutatva.
– Ha szükséges, akkor most is elvégezhetünk egy elektromos kezelést, kisebb mértékű árammal, akkor nem is szükséges, hogy éjszakára bent marad – ajánlotta fel. – És nem várta el senki sem, hogy remeteként élj.
– Pedig időnként kimondottan szeretnék elmenekülni a világ elől – sóhajtottam lemondóan. – Nem szeretném azt a sokkot – utasítottam el azonnal a lehetőséget. – Nincsenek más fajta gyógyszerek erre a problémára?
– Írhatok fel más hatóanyagút, kiegészítésképpen, hátha az segít, de nem hiszem, hogy ezen a veszélyes ritmuszavaron segíteni fog.
– Akkor mit tegyek?
– Minél hamarabb kapod meg az a kicsiny leültethető eszközt, annál hamarabb stabilizálódhat az állapotod, anélkül, csak kísérletezünk, reménykedve abban, hogy éppen megfelelő a gyógyszer kombináció.
– Úgy érzem magam, mint egy kísérleti patkány, ha nem használ neki az egyik szer, akkor adnak egy másikat, vagy másik kettőt, hátha az jobb lesz, hátha az mutat valamit – szörnyülködtem el egy pillanat erejéig, majd hitetlenkedő pillantással méregettem az orvost.
– Ez elég abszurd hasonlat – ellenkezett végül, majd kattintgatott a számítógépén, s amint a papírra kerültek a receptek, a kezembe nyomta őket.
– Nincs valami olyan, aminek a nevét is kibírom mondani? – vetettem egy pillantást a papírokra a kezemben.
– Annyira nem nehéz – mosolyodott el. – Ezeknek is vannak mellékhatásai, sőt úgy tűnik, hogy a szervezeted igencsak mellőzi ezeket a hatóanyagokat.
– Vagy már azért nem használ semmi, mert rengeteget beszedtem ezekből a bogyókból, de egyik sem azt a hatást érte el, amit kellett volna.
– Igen, meglehet, épp ezért lenne égetően fontos az az eszköz – győzködött, de azonnal megráztam a fejem.
– Rettegek attól, hogy éppen azok a gyógyszerek fognak megölni, amiknek az életemet kellene megmenteniük, ám ennek ellenére inkább szedem, és szedek belőle még többet, ha csak egy halovány remény van arra, hogy megússzam, hogy felnyisszantson – magyarázkodtam.
– Eddig még nem igazán haltak meg a kezem alatt emberek – nyugtatott meg. – Egy hét múlva esedékes lenne az a műtét, még megbeszélem a szüleiddel.
– Ugye tudja, hogy nagykorú vagyok, és ha valamit nem akarok, akkor sem csinálhatja meg, ha a szüleim ragaszkodnak hozzá? – vetettem fel, amint tudatosult bennem, hogy bizony a szüleim addig fogják őt győzködni, amíg bele nem megy, és ellent nem mond nekem.
– Nem értem, hogy miért vagy ennyire ellenszenves ezzel a dologgal – vonta fel a szemöldökét Jeon doktor úr, mire kénytelen voltam elmosolyodni. – Nézd, HaeRa! Nagyon fiatal vagy a halálhoz, és nem vagy menthetetlen, akkor miért nem ragadod meg ennek a lehetőségét?
– Mert rettegek attól, hogy élni fogok, de nagyon eseménytelenül... Hogy az életem egyenesen egy szakadékba vezet...
– Igyekszem, mindent megtenni azért, hogy életben maradj, vagy így, vagy úgy! – határozta el magát az orvos, de úgy vélekedtem, hogy ez az orvosi hiúság, hogy nehogy véletlenül az ő betege ne maradjon életben, ez csak egy bizonyítani akarás.
– Azért ne fűzzön hozzá feleslegesen nagy reményeket – válaszoltam, majd lassan feltápászkodtam. – További szép napot, doktor úr!
– Ha nincs panaszod, akkor egy hét múlva itt találkozunk! – köszönt el a férfi, én pedig egy rövidke meghajlás után elhagytam a fojtogató helyiséget.


-

Aggódnom kellett volna, hogy milyenek lesznek a vizsgáim, de az igazgatónő egy elit iskolába küldött, ahol egészen pontosan az ott lévő igazgatói irodában kellett megírnom a rengeteg kérdést és tantárgyat felsorakoztató dolgozatomat. Hiába volt nagy a nyomás, hiszen a felügyelőm, egy harmincas nő lehetett, véleményem szerint az iskolatitkár, a csinos szürke kosztümje, szinte bőrként simult a törékeny alakjára, de ennek ellenére minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelte. Összesen legalább tíz tantárgyból kellett számot adnom a tudásomról, ám nem esett nehezemre. Összetett dolgozat volt, és legalább hat órán át küzdöttem, de amikor leírtam az utolsó válaszomat, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Kaptam egy nyilatkozatot az ismeretlen nőtől, melyen még az iskola pecsétje is rajta volt, összegezve, hogy miképpen viselkedtem a dolgozatok megírása alatt. Ezzel kellett elmennem a saját iskolámba, hiszen a dolgozatomat beviszik a gépbe, majd elektronikus úton elküldik a másik igazgatónak. Micsoda egy őrült digitális világban élünk... Bár így kisebb is a hamisítás lehetősége, mintha én éppen egy olyan karakter lennék, aki ilyenekkel próbálkozik...

Egész úton agyaltam azon, hogy vajon mennyien lesznek bent az iskolámban, ha felismernek, vajon milyen reakciókat váltok ki belőlük, és vajon sikerült olyan jók, hogy éppen a saját osztályom tagja lehessek? Lassú léptekkel mentem be az ajtón, a lábaim szinte remegtek, és hiába vettem azokat a mély levegőket közel álltam, ahhoz, hogy összeessek. Bekopogtattam az ajtón, és a szabad jelzés után, beléptem.
– Igazgatónő! – biccentettem, és a nő nagy mosollyal az arcán kelt fel az asztala mögül.
– Örülök, hogy látlak! – lépett közelebb hozzám, amin egy kissé meglepődtem. – Remélem, már jobban vagy! Hiányzik a tudásod az osztályodból!
– Tehát jól sikerültek a vizsgáim? – puhatolóztam egy bizakodó molyos keretében, de mielőtt a válasz megérkezett volna, kopogtak az ajtón.
– Gyere be! – kiáltott ki a nő az újonnan érkezőnek, és amikor egy számomra nagyon ismerős sziluett jelent meg, kis híján szívbajt kaptam. JiMin volt az, de mégsem...
– Hivatott, igazgatónő! – szólalt meg a fiú, és úgy ment el mellettem, mintha ott sem lettem volna.
– Kimenjek addig, míg ezt elintézi? – tudakoltam az igazgatónő felé fordulva.
– Nem szükséges! – legyintett ingerülten. – Foglalj helyet, csak egy pillanat!Némán szót fogadtam, leültem az egyik méregzöld bársony fotelbe, onnan kémleltem JiMint. A haja még mindig éjfekete volt, a mai stílushoz híven levágva, és az öltözete is sokkal inkább úrias, nem éppen az a típus, a laza és sportos, amit eddig megszoktam. Az arcát kezdtem elvizsgálni, és döbbenten vettem észre, hogy némiképpen a lányokat megszégyenítő sminkben van, aminek nem láttam értelmét. Persze lehet, hogy ez csak nekem volt furcsa, mert hiába volt visszafogott, hiába volt olyan elegáns, ami csak az előnyös vonalait emelte ki, engem rettenetesen zavart.– Idefigyeljen, fiatalember! – fogott bele a nő, és az, hogy magázta, amikor engem letegezett, alapból arra következtettem, hogy JiMin valami rosszat követhetett el,a mi megint csak nem volt jelelemző rá. Ennyit változott volna ebben az egy évben? Vajon miattam lett ilyen, vagy valaki segített neki? – Ha valamelyik tanár, még egyszer jelentést tesz arról, hogy maga Han BoRammal hetyeg a biológia szertárba, a rajzszertárban, vagy az iskola bármelyik részén, olyan büntetésben lesz részük, hogy azt egy életre megemlegetik!– De olyan nehéz ellenállni neki – drámázott a fiú, mire elképedve néztem a gesztusait. Ez kicsit sem volt az a srác, akit egykor a barátomnak tekintetem, ez csak egy rémes utánzat volt...– Azt ajánlom, hogy a szexuális életüket ne az iskola falain belül éljék, hanem odakint – hangzott a figyelmeztetést, én pedig sajgó szívvel vontam le a következtetéseket. – Különben, ha még egy ilyen előfordul, mindkettőjük szüleit behívatom, és elbeszélgetek velük. Gondolom, egyikük sem szeretné ezt!– Nem, igazgatónő! – komolyodott el egy pillanatra a fiú. – Majd igyekszem jobban odafigyelni, hogy ne vegyen minket észre senki! – felelte az egykori barátom, majd egy pillanatra rám emelte a tekintetét. Olyan kellemetlen volt a pillantása, hogy majdnem hogy elsüllyedtem szégyenemben, pedig nem csináltam semmit sem.– Elmehet! – intett neki az igazgatónő, majd JiMin egy gyors meghajlás után sebesen távozott a helyiségből, ahol még a levegő is elnehezült, amíg erre a rövid időre egy légtérbe kerültem vele. – Elnézést ezért a kis közjátékért. Nos, visszatérve rád! A vizsgád sikeresnek bizonyult, ezt magam is láttam, tehát itt van az órarended – nyújtotta át a belépési nyilatkozatot illetve az órarendemet. Akkor hétfőn kezdhetsz is.– Köszönöm! – hálálkodtam, de ezek után abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szeretnék-e ebbe a suliba járni. – Viszlát! – köszöntem el, majd olyan sebesen tettem a táskámba a papírjaimat, hogy azok enyhét meggyűrődtek.

Ki kellett innen jutnom, levegőre volt szükségem, de amint a folyosóra léptem, mely szerencsére kihalt volt, ám pár lépéssel később, éreztem, hogy valaki megragadja a csuklómat, és olyan erővel lök a falhoz, hogy kis híján még a fejemet is bevertem. A mellkasomba azonnal egy erőteljes szúró érzés jelentkezett, jelezve számomra, hogy megugrott a pulzusom, hála annak, hogy ennyire megijedtem.– Na, lám csak, lám – duruzsolta egy ismerős hang, én pedig annyira féltem, hogy csak a padlót mertem fixírozni – Véget ért a kapcsolatod a hódolóddal?.– Nem volt semmiféle hódolóm! – kaptam fel a vizet azonnal, pedig jól tudtam, hogy ezzel csak a bajt hozom a fejemre. – JiMin! Mi a fene történt veled, mitől lettél ilyen?– Nem is ismersz, azt sem tudod, hogy milyen vagyok – ellenkezett, de kitartóan a fal mellett tartott, pedig szeretetem volna messzire elmenekülni.– De ismertelek.– Nem, nem ismertél, ha annyira ismertél volna, ha annyira jó barátom lettél volna, akkor nem mentél volna el, de te leléptél... Mindenféle mondvacsinált indokkal.– Az egészségem miatt kényszerültem erre a döntésre.– Persze – nevetett fel gúnyosan. – Az egészséged, mi?– Érdekelnek a leleteim, tudni akarod, hogy mi a bajom.– Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra – folytatta egyre növekvő indulattal. – Már bánom, hogy annyi időt áldoztam rád.– Most miattam lettél ilyen... más? – Kerestem a szavakat, amivel leírhattam volna, hogy milyen is lett, de egyelőre még nem tértem magamhoz a sokktól.– Tönkre tetted az életemet azzal, hogy leléptél, egyedül voltam, és magányosan, figyelmen kívül hagytad az érzéseimet.– Csak szerettelek volna megvédeni, ha meg tudod, milyen komoly a dolog, akkor nem hagytad volna, hogy elmenjek, szerettem volna, ha nem jössz velem, de ez nem jelentette azt, hogy mindennemű kapcsolatot meg kellett volna szakítanod velem.– Ne is próbálj ezzel meghatni – hitetlenkedve nézett rám. – Ha annyira számítottam volna neked, legalább őszinte lettél volna velem, mennyire én az voltam, amit már nagyon bánok.– Csak azt szerettem volna, ha a szüleid nem utálnak meg téged, éppen miattam, csak téged óvtalak ezzel, és mégis én vagyok a hibás? – faggattam egyre hangosabban, szinte ki kelve magamból.– Talán a szüleimnek igazuk volt abban, hogy te nem vagy az a lány, aki megéri az időmet fecsérelni. – Nos, ez igencsak szíven ütött, ennyire nem tartottak semmire a szülei, amikor én voltam az egyetlen, aki komolyabban foglalkozott a fiuk érzéseivel, mint ők maguk valaha is.– Mert BoRam jobb? Most akkor vele jársz? Miatta lettél ilyen idegesítően szépfiú? – Ha már neki joga van gúnyosan beszélni velem, sértegetnie, akkor miért ne tegyem, miért ne vágja a fejéhez ilyeneket.– Elég rendes lány, tudod, sokat segített nekem azután, hogy cserbe hagytál.– Én nem hagytalak cserben! Csak a te érdekeidet néztem – vettem ellen hevesen, miközben igyekeztem hol jobbra, hol pedig balra kiszabadulni a fogságból.– Te csak a saját érdekeidet nézed, HaeRa! – Olyan hanglejtéssel mondta ki a nevemet, mintha valami fertőző vírus lennék, vagy valami átok. – Önző vagy, valójában önző vagy, és hihetetlen, hogy ennyi időn keresztül szerettelek, pedig meg sem érdemelted.– Én nem vagyok önző – suttogtam szinte megsemmisülten.– De tudod, hálás vagyok azért, amit tettél, legalább tudom, hogy a te szintedre nem éri meg lesüllyedni, nem leszek olyan aljas, és kegyetlen a barátaimhoz, amilyen te voltál velem.– Ez akkor sem te vagy! – tájékoztattam újra, de csak gúnyos éllel felnevetett, már megint. – Tudom, hogy ezt mind az a szemét BoRam magyarázta beléd, te meg hittél neki.– Soha többet nem akarlak látni, Choi HaeRa! – mondta ki búcsúzóul, majd távolabb lépett tőlem. – És ne feledd, ezzel még nincs vége! Tönkre teszlek, pont úgy, ahogyan te tönkretettél engem, és nem leszek hozzád kegyelmes egy percre sem, ezért még bosszút fogok állni!