Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

19. fejezet(+18)

Szinte beleremegtem a csókjába, amikor viszonozni kezdte a hirtelen jött kezdeményezésemet, és olyan gyengéd érzékiséggel volt képes csókolni, hogy azt hittem öt méterrel lebegek a föld felett. Annyi mindent szerettem volna tudni róla, a múltjáról, és természetesen mindent szerettem volna tudni a betegségéről. Kissé kifulladva váltunk el egymástól, de olyan boldogság ragyogott az arcán, amit elég régen nem láthattam.

– Ilyenkor jövök rá, hogy valójában mennyi mindent nem tudok rólad – jegyeztem meg csendesen.

– De majd fogsz tudni – helyeselte a feltevésemet.

– És megannyi kérdésem lenne hozzád...

– Ez sem ér váratlanul – nevetett fel, majd finoman megragadta a csuklómat. – Choi HaeRa, te mindig tele vagy kérdéssel!

– Nem óhajtasz leszokni arról, hogy a teljes nevemet használd? – néztem rá felvont szemöldökkel. – El tudod te képzelni, hogy mennyire bosszantó?

– Te is bosszantó vagy, még sem emlékeztetlek rá. Gyere menjünk!

– Hová akarsz menni így? – néztem végig magamon, mivel még mindig az édesanyja ruhájában voltam, erről is lettek volna még kérdéseim, sőt nem voltam abban biztos, hogy jó ötlet végigvágni a városon ilyen elegáns öltözetben.

– Szerintem tökéletes vagy így is – mosolyogva mért végig. – Még mindig úgy festesz benne, mint egy királynő.

– Az lehet, de amiért tönkretettem BoRam varázslatos estéjét, nem fogja megkönnyíteni az életem megmaradt részét – sóhajtottam lemondóan, miközben JungKook kezét fogva kifelé indultunk a labirintusból.

– Talán így van, de majd vigyázok rád.

– Ez csodás, de azt sem tudom, hogy meddig élvezhetem a társaságodat, nem tudok semmit sem, még arról sem, hogy miféle betegség ez, amivel küzdesz. Bár sejtem, de szeretném, ha elmondanál mindent.

– El fogom mondani, teljes őszinteséggel válaszolni fogok minden kérdésedre, de ehhez először el kell mennünk egy nyugodt helyre – hangzott a válasz.

– Ugye nem gyalog fogunk menni, arra a titokzatos helyre? – megbotránkozva néztem rá. – Ugye tudsz róla, hogy nem gyalogolhatok sokat egyhuzamban?

– Az előbb nem úgy tűnt – tájékoztatott némi gúnyos éllel. – Az előbb futókat megszégyenítve futottál el az útvesztőbe.

– Az lehet, de akkor össze voltam zavarodva, és meg is lett az eredmény – védtem meg magam. – Megjegyzem, hogy még mindig nem érzem magam túl jól.

– Ha majd elfáradtál, akkor majd viszlek a karjaimban – ajánlotta fel. – Vagy megyünk busszal.

– Az csodás lesz – forgattam a szemem. – Mindenki hülyének fog nézni minket, amiért ilyen hacukában indultunk útnak.

– Senkinek semmi köze ahhoz, hogy miképpen öltözöl, vagy éppen élsz – jegyezte meg nagy bölcsen, mire meghökkenve meredtem rá.

– Néha igazán meg tudsz lepni.

– Igyekszem – vigyorodott el némiképpen önelégülten, amiért legszívesebben fejbe vertem volna.

– Amúgy – fogtam bele a faggatózásba, amint kiértünk az egyik forgalmas útra. – Hogyan sikerült megszerezned éppen azt a két belépőt? Tényleg elloptad őket?