Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

12. fejezet

Szó nélkül követtem a fiút felfelé a lépcsőn, melynek korlátjai öntöttvasból készültek, feketére lakkozott indákból fonódtak össze. Egész végig a kezemet fogta, tenyerének forró érintése miatt, kezdett az én tenyerem is kissé nyirkossá válni. Határozottan nem szerettem azokat a kétes érzéseket, melyeket egyetlen érintésével, vagy épp pillantásával képes bennem okozni. De nem mondtam semmit sem, csak lépdeltem utána, és alig vártam, hogy végre elengedje a kezemet. Ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy vajon a szobájában is ennyire úrias a légkör, vagy éppen ellenkezőleg, tipikusan fiús szobája van. Már az ajtóban ácsorogtunk, amikor erős késztetést éreztem arra, hogy meneküljek. De megígértem neki, hogy segíteni fogok tanulni, ám rengeteg kérdésem lett volna még az irányába.
A legelső dolog, amit megállapítottam, hogy igazat mondott az ágyával kapcsolatban, valóban elég nagy volt kettőnknek, és elképedve vettem észre, hogy alapvetően két személyre szólt az ágynemű is. Azon agyaltam egy pillanatig, hogy eleve fel van készülve arra, hogy megossza az ágyát valakivel, vagy addig készítette el mindezt, amíg én a fürdőben voltam. Mindkettő lehetséges...
– Nem lehetne, hogy én mégis a kanapén alszom? – vettem fel, amikor beléptem a különösen rendezett szobába. Igazán nagy volt a ár, és elegánsan volt berendezve, mindenfelé különféle kicsiny zöld növények. Enyhe fény szűrődött be, vagyis az időjárás sem mutatta a legsötétebb orcáját, mindösszesen engem tisztelt meg azzal, hogy ilyen rémes időben indulhassak útnak. Talán van esély arra is, hogy holnapra azok a tócsák felszáradnak, és vehetek egy kiadós sétát hazáig. Remélhetőleg egyedül...
– Ja, és mit mondok majd az apámnak? – kérdezett vissza veséig hatoló pillantással meredve rám.
– Akkor majd alszol te a kanapén.
– És akkor is mit fogok mondani apámnak, ha holnap délelőtt haza esik?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Mondjuk azt, hogy szörnyek voltak a szobádban, és féltél. – Erre JungKook dallamos kacajban tört ki, majd egy fél pillanat alatt olyan közel hajolt hozzám, hogy odébb sem tudtam lépni.
– Én nem félek semmitől, és ezt apám is tudja – hangzott az öntelt válasz. – Akkor segítsz tanulni, mielőtt aludni mennénk?
– Felőlem – ismét csak megvontam a vállam, és kezdtem felvenni ezt az idegesítő szokást. – Miben is kellene a segítségem pontosan?
– Mindenben – felelte egyszerűen, majd kis híján hozzám vágta a táskámat. – Jövő héten minden tantárgyból javító dolgozatot kell írnom, s ha nem lesz hármas, vagy annál jobb, repülök a suliból.
– Akkor nagyon meg kell mozgatni az agysejtjeidet – állapítottam meg, majd a fekete-fehér nagy, kockás, puha szőnyegre telepedtem, kipakolva az ugyan nedves táskámból a szerencsére száraz tankönyveimet.

Néztem, amit a fiú zsebre teszi a telefonját, és nagy sóhajtozás közepette letelepszik mellém. Az elkövetkezendő órában alaposan magyarázkodtam, a matematika, a fizika és kémia, illetve egyéb tantárgyakról, miközben igyekeztem minél könnyebben elmondani mindent. Úgy tűnt, hogy azon tárgyak, amikben nem voltak számok annyira nem mentek neki nehezen, de ha számokról volt szó, az átlagosnál is alul szerepelt. Amikor már úgy tűnt, hogy egészen megértett mindent, feladatokat írtam neki, hogy egyedül is megtudja oldani őket a dolgozatokban, még az is nagy szerencse volt, hogy ismertem azon tanárok módszereit, akiknél tanul. Egyik pillanatban azonban nem is a feladatokkal foglalkozott, hanem talpra pattant, és elkezdte magát, pontosabban a zsebeit kutatni, mintha keresne valamit.
– A szentségit! – szitkozódott. – Nem láttad a telefonomat?
– Alig egy órája tetted a zsebedbe – közöltem vele hitetlenül nézve rá.
– Ó, tényleg! – csapott a homlokára megvilágosodásában. – Már elfelejtettem.
– Koncentrálhatnánk a matek példákra? – játszottam a szigorú mestert.
– Persze, csak elmagyaráznád még egyszer? – nézett rám kérlelő pillantással, amint a mobilját biztonságba helyezte az íróasztalon.
– Órák óta nem csinálok mást, mint magyarázkodok – sóhajtottam fel lemondóan.
– De nem emlékszem semmire sem belőle – sápadt el egy pillanat alatt, én pedig nem hittem el, hogy ennyire rossz lenen a memóriája.
– Ugye ez most valami rossz vicc?
– Nem – rázta meg a fejét komoly arccal. – Azt, ami az elején volt már nem tudnám felidézni, amit nem rég magyaráztál el, arra csak homályosan emlékszem.
– Még az aranyhalnál is rosszabba a memóriád – csodálkozva, és némi aggodalommal néztem rá. – Biztos, hogy minden rendben van az agyaddal?
– Inkább hagyjuk! – legyintett ingerülten, majd olyan sebességgel csapkodva pakolta el a tankönyveket és egyéb felszereléseket, hogy csak ámultan figyeltem a mozdulatait. – Megyek, lezuhanyozom, addig foglald el az ágy egyik részét.
– Akkor nem tanulunk? – faggattam csendesen.
– Nem. Én nem kínzom magam, majd kitalálok valamit – felelte egyszerűen megvonva a vállát, és sebesen felmarkolta a törülközőjét, és kiviharzott a szobából.
Nagyot sóhajtottam, amikor becsukódott a háta mögött az ajtó, és némi fájdalmat éreztem a a mellkasomban, de ezúttal nem a betegségem miatt, inkább a fiú irányába érzett fájdalom volt, mely keveredett az őszinte sajnálattal. Talán tíz perc múlva térhetett vissza, én addigra bebújtam a takaró alá az ágy bal részén.
– Elárulod, hogy eddig hány lány fordult meg az ágyadban? – faggatóztam rövidke hallgatás után, és önmagamat is megdöbbentettem a saját kérdésemmel.
– Veled együtt három – közölte tényszerűen. – Ebből az egyik az anyukám volt, amikor kicsi voltam.
– Ha én vagyok a harmadik, akkor ki volt a második, és mikor? – Szerettem volna többet tudni a múltjáról, ám többnyire hallgatott róla, mint a sír.
– Az első nagy szerelmem – jelent meg egy röpke mosoly az arcán. – És tizenhat éves voltam.
– És nincs több lány, még akkor sem, amikor azt mondtad, hogy csajozni mész...
– Úgy tűnik, hogy egyesek nagyon féltékenyek...
– Nem vagyok az! – tiltakoztam nagy hévvel. – Csak kíváncsi vagyok, hogy mielőtt megkezdtük volna a fogadásunkat, valóban azt tetted, amit...
– Nem – mosolyodott el újra. – Ha érdekel, hogy hol voltam akkor hétvégén, akkor megnyugtatlak, mert nem lányok társaságában szoktam tölteni az időmet.
– De akkor miért mondogatod ezt? – néztem rá meghökkenve.
– Mert látnod kéne azt az arcot, amikor ilyenkor vágsz – jelentette be diadalittasan, majd behajította magát az ágyba, ügyelve arra, hogy véletlenül sem érjen hozzám. Ha érdekel, a nagypapámnál szoktam lenni, bent az idősek otthonában, és sakkozni próbálok.
– Gondolom, nem megy valami fényesen.
– Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyiszer nyertem, vagyis mennyiszer hagyott nyerni – mutatta fel a hüvelykujját arra utalva, hogy csak egyszer tudott győzni a nagypapája ellen. – Ha szeretnéd, egyszer bemutatlak neki.
– Én tudok sakkozni! – vágtam rá azonnal.
– Ezen meg sem lepődök, de az öreget biztos, hogy nem tudod megverni – törte le a lelkesedésemet, majd nyomott egy gyors puszit a homlokomra, amit nem kis arcpír közepette fogadtam csak el. Nem mintha lett volna más választásom.
– Meg ne próbálj átjönni az én térfelemre – szóltam rá szigorúan.
– Nem garantálok semmit sem – kacsintott rám, majd hátat fordított nekem. – Aludj jól!