Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

10. fejezet

/JungKook/

Egész délután kerestem... Egyáltalán nem hiányzott, hogy valami kárt tegyen magában, és önmagamnak is félelmetes volt még bevallani is, hogy aggódom egy lányért, ami speciel nem jó dolog. De akármennyire is igyekszem távol tartani magam HaeRa-tól, annál nehezebben megy. Volt valami vonzó abban a lányban, ami egyszerűen nem hagyja, hogy békében legyek, és ennek köze sincs ahhoz, hogy jól néz ki, mert ezt a fajta felismerhetetlen érzést még sosem éreztem egyetlen lány iránt sem, pedig voltam már szerelmes, igaz, hogy akkor még nagyon kár volt, és rettenetesen fiatal voltam, de ez most teljesen más volt... Ennek ellenére sem szabadott volna többet éreznem a lány iránt, és alig vártam, hogy leteljen ez a két nyomorult hét, mert akkor legalább nem kellene vele szóba állnom, nem kellene sem magam, sem őt kitennem a fájdalomnak... Nem tudom, mennyi időm van hátra, legalább fél éve nem voltam orvosnál, pedig kéthetente be kellett volna mennem. Az is elképzelhető, hogy egy hét múlva egyszerűen csak összeesem, és feldobom a talpam. Azt sem tudod, hogy milyen tünetek jelzik majd az életem végét, vajon milyen erős fájdalmaim lesznek? Nem tudok semmit, de valahogy nem is érdekelt, ha holnap meghalok azt is emelt fővel fogom viselni, még akkor is ha minden sejtem fel fog kiáltani a kíntól... Van, akinek csak ennyi jutott, van, akinek még ennyi sem, az egyetlen dolog, amit tehetek, ha úgy élem le a megmaradt napjaimat, hogy elmondhassam, rövidke életem során, annyi élményt gyűjtöttem össze, amennyit másoknak évek alatt sem sikerül...

Ám rá kellett jönnöm arra, hogy annyira mégsem ismerem HaeRa-t, hogy tudjam, merrefelé csatangolhat, már be is sötétedett, reménykedtem abban, hogy talán mégis hazament. Igen, biztos voltam abban, hogy erről van szó, inkább hazament, és otthon sírta ki magát, mintha azok az átkozott könnyek megoldanának bármit is... Ebben az elméletben bíztam egy darabig, egészen addig a percig, amíg egy kis hídra léptem fel, ahogyan a külváros egyik lepukkadtabb részén jártam-keltem. Nem szerettem ilyenkor a városban császkálni, sosem tudhatom, hogy mikor kibe botlik az ember, de most áldottam az eget, hogy éppenséggel arra a vezetett az utam. Kicsivel meggyorsítottam a lépteimet, amikor megpillantottam a híd közepén, éppen a korláton ácsorgó elveszett lelkemet, amint hadakozik egy irritáló nőszeméllyel vagyis BoRammal. Az a szépfiú is ott volt, és esze ágában sem volt lebeszélni sem HaeRa-t, sem pedig BoRamot annak érdekében, hogy hagyja békén azt a szerencsétlen lány. A mai napig kételkedem abban, hogy valójában kedvelte HaeRa-t. Amire sikerült volna odaérnem, a szívtelen lány igen erőteljesen meglökte az másik lányt, így az nagy lendülettel zuhant a víz irányába. Még szerencse, hogy nem volt túl mély a víz, hiszen ez csak egy csatorna volt, annak is a kezdete, vagyis maximum két méter mély lehetett, de öt centi vízben is meglehet fulladni.
BoRam nevetve hajolt ki a korláton, majd a zuhanó test után kiáltott.
– Remélem, tudsz úszni! – kacarászott vidáman, de akkor már rettenetesen fel voltam dühödve.
– Nem, nem tud – suttogta JiMin megsemmisülten, mire erőteljesen megragadtam a pulcsijának elejét.
– Mi az, hogy nem tud? – ordítottam ki kelve magamból. – Ha lesz valami baja, mindkettőtöket megölöm.
– Megérkezett a hős szerelmes – gúnyolódott a lány, akit annyira szerettem volna felképelni, de én nem bántok lányokat.

Azzal is tisztában voltam, ha sokáig foglalkozom ezzel a két lököttel, HaeRa tényleg megfullad, és a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Így elengedtem a fiút, villámló pillantást vetettem BoRamra, aki hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, majd lehajítottam a táskámat a földre.
– Gyere! – ragadta meg a lány kezét a szépfiú, hogy minél hamarabb eltűnhessenek a környékről. Micsoda két gyáva és kegyetlen alak... Miért kell egy olyan lányban kárt tenniük, aki nemhogy nekik, hanem még egy légynek sem tudna ártani.