Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

17.fejezet

Az óráim után, amiken BoRam a lehető legváltozatosabb módon belém kötött, az alagsorba igyekeztem, hiszem a suli színpadja, és előadó tere a főépület pincéjében helyezkedett el. Gyakoriak voltak az előadások, a helyi színtársulat, a tánckör mind-mind szokott előadásokat tartani, sőt az is elő szokott fordulni, hogy más iskolák jönnek hozzánk bemutatni az új darabjaikat. Jó magam nem számítottam tehetséges színésznőnek, vagy táncosnak, de a háttér munkákból gyakran kivettem a részemet. Mielőtt elmentem volna arra az egy éves kényszer pihenőmre, segítettem a díszletek megtervezésébe, a jelmezek megvarrásában, vagy egyéb apróbb kiegészítőket készítettem. Ebben épp annyira ki tudtam élni magam, mint a virágkötészetben. Erről persze senki sem tudott, mert az idős jelmeztervezőnk sosem árult el.

Teljes kihaltság és enyhe fény fogadott odabent, a por nehézzé tette a levegőt, biztos voltam abban, hogy ez a légkör kicsit sem tesz nekem jót, de a dolgok, amiket itt fogok véghezvinni, igenis boldoggá fognak tenni. Az első dolog, amivel kezdenem kellett volna az egy alapos portalanítás, de amint neki láttam volna a szükséges eszközök felkutatásához, lépések zajára figyeltem fel. A lelkem mélyén rettegtem, hogy éppen BoRam vagy klikkjének valamelyik tagja jelenik meg, de hatalmas megkönnyebbüléssel fedeztem fel, a drámatanárt illetve a díszlet felelősünket, aki maga volt a jelmeztervező is. Kang MinSeo asszonyság, már hatvanon is túl volt, de olyan tehetségesnek bizonyult a szakmájában, hogy úgy véltem, sosem fog kiöregedni ebből a szerepből, nem mellékesen megjegyzem, hogy én voltam számára az egyetlen megbízható segítség az évek alatt. Bár a drámatanár már nem kedvelt különösképpen, amint észrevette, hogy a színpadon ácsorgok félúton a raktár irányába, elköszönt a Kang asszonyságtól, majd távozott.
Az idős nő mosollyal az arcán közeledett a színpad felé, így kénytelen voltam magam is elmosolyodni.
– Régen láttalak, gyermekem! – üdvözölt a szokásos szívélyes módon.
– Üdvözlöm, asszonyom! – hajtottam neki fejet illemtudóan. – Én segíteni jöttem!
– Tudom – sóhajtott lemondóan. – Bár azt is tudom, hogy neked nem nagyon kellene megerőltetned magad.
– Honnan tudja? – őszintén elcsodálkozva néztem rá.
– Az igazgatónő említette, hogy miért is voltam kénytelen hiányolni a társaságodat. Sajnálattal hallom, hogy ilyen fiatalon ilyen gondokkal kell megküzdened.
– Jól vagyok, asszonyom, és mindenképpen szükségem van arra, hogy elfoglaljam magam valamivel – vélekedtem erősen megnyomva a szavaimat, hogy nyomatékosítsam azokat.
– Te vagy az egyetlen, akire számíthatok, és aki eléggé tehetséges – dicsért meg mosolyogva. – Azért van ilyen rémes állapotban ez a hely, mert legalább fél éve nem tartottunk itt semmilyen előadást.
– És most miért is kell rendbe hozni a helyiséget? Várható valamilyen előadás?
– Nem, gyermekem! Ez lesz a helyszíne a tablófotózásnak, és különféle tematika szerint lesznek beállítva a helyszínek. Vagyis öt különböző díszletet kellene megcsinálnunk...
– És mégis mifélék lesznek? – tudakoltam.
– A négy évszak lesz az alap, illetve az egyik lány, valami csillogó, hercegnős témát szeretett volna – fejtette ki részletesen. Egy dologban biztos voltam, vagyis inkább kettőben.. Először is BoRam ragaszkodik csupán a hercegnős csillogáshoz, illetve, hogy én a tavaszi cseresznyevirágzást fogom választani magamnak, mint téma... Jól fogok mutatni a hulló rózsaszín szirmok között... – Úgy hallottam, hogy a jövő heti bálon is te leszel az egyik, aki termet díszít – váltott témát pár pillanat hallgatás után.
– Igen, a nagynénémnek van virágüzlete is, tehát könnyű lesz megtervezni mindent – bólogattam. A lelkem mélyén már alig vártam, hogy ott is díszíthessek, és végre belebújhassak valami meseszép ruhába, feltéve, ha lesz kivel elmennem... Talán meg kellene kérnem JungKookot, hogy legyen a párom a bálon... Milyen vacakul hangzik, jobb lenen, ha inkább megvárnám, míg ő kér fel engem... Bár meglehet, hogy életem végéig várhatnék rá...
– És tudod, hogy milyen színeket fogsz használni? – faggatózott az idős nő.
– Még fel kellene vázolnom a terveimet az igazgatónőnek, ő fogja megmondani, hogy az megfelelő-e számára vagy sem.
– De milyet szeretnél?
– Kék rózsákat, fehér apró virágokat, és fehér szalagokat, melyeket az oszlopokra, és a lépcsők korlátjaira is felfűzzük. Kék lampionokat, és virágfüzéreket is szeretnék, remélem, hogy az igazgatónőnek elnyeri a tetszését a tervem.
– Tudom, hogy szép lesz – biztatott. – Most mennem kell, mert össze kell írnom a megrendeléseket, hogy holnap délután neki tudjunk látni.
– Számíthat rám! – jelentettem be határozottan, és kissé pironkodva konstatáltam, hogy Kang asszonyság futólag ugyan, de megölelt.
– Ne dolgozz túl sokat! – figyelmeztetett némi szigorúsággal a hangjában, majd a tőle telhető legsebesebb léptekkel távozott.