Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

8. fejezet

/JungKook/

Gyűlölök veszíteni... Főleg, ha egy lánytól kapok ki... Még mindig nem voltam képes feldolgozni, hogy minden egyes délutánomat egy olyan lánnyal kell töltenem, aki teljes mértékben életunt... Annak ellenére, hogy HaeRa menthető lenne, velem ellentétben, szinte lemondott az életéről... Bezzeg én, akinek az életének másodpercei egy versenyló sebességével robognak, meglepően elevennek és boldognak érzem magam... Amint hazakísértem, ezúttal is beszélgetés nélkül, még elköszönni sem voltam hajlandó, sőt amint elértünk a lakhely közelébe, intettem neki, majd leléptem. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy ennek a galád húzásnak meglesz a böjtje, de semmit sem bántam meg. Az egyik mottóm is éppen ez: „Bármit is teszel az életben, annak egyetlen pillanatát se bánd meg. Sosem lehet tudni, hogy melyik lesz az utolsó!"

Amikor hazaértem, teljesen természetes, hogy nem volt otthon senki... Apám félholtra dolgozza magát, anyám pedig valójában halott, már vagy tíz éve, de úgy voltam vele, hogy jobb, ha az a lány nem tud róla. Már csak arra lett volna igazán szükségem, hogy csupán sajnálatból rám telepedjen. Így is szerettem volna távol tartani magam tőle, de alapvetően problémás volt a dolog. Aish! Mennyivel könnyebb lenne távolságban maradni, ha HaeRa ronda lenne, de az a lány... Az a lány elképesztően szép volt, sőt állítani merem, hogy nála gyönyörűbb lányt, még életemben nem láttam. Azok a formás lábai, a karcsú alakja, mintha egy magazin címlapjáról vágták volna ki. Nem is beszélve a hosszú fekete fürtjeiről, amelyek lágyan omlottak a vállára, és még azon túl is, a mesés arcvonásairól, illetve azokról a csodás ajkairól, melyeket akárhányszor csak megpillantok, kedvem támadna megcsókolni... Sajnos, igazat kellett volna adnom neki abban, hogy mi okkal találkoztunk, de nem szerettem volna közelebb kerülni hozzá, azon okból kifolyólag, hogy ő hosszas életre tehetne szert, ha nem lenne makacs, de rajtam már nincs az a gyógyszer, ami segíthetne. Vagyis talán akadna, de gyerekkoromban már szenvedtem eleget miatta, most nem vagyok hajlandó újra átélni azt a rengeteg szenvedést, amit akkor kellett, még akkor sem, ha unikornisok fognak potyogni az égből, eső gyanánt.

A konyhában ücsörögve vártam apámra, úgy tíz óra környékén, a lábamat feltéve az asztal szélére, igencsak kényelembe helyezve magam. Az asztalon egy homokóra hevert, melyben egy óra alatt futnak le a homokszemek az egyik részből a másikra. Gyakran töltöm azzal az időmet, hogy agyalok az életemen és annak rohamosan fogyó idején, szinte számolgatva a rohanó szemcséket. Ugyan annak örültem, hogy HaeRa, ha nem is huzamosabb ideig, de pillanatnyilag bevette a szüleimre vonatkozóan, ugyanis minden esély megvolt arra, hogy éppen apám lesz az orvosa, de nem szerettem volna, ha minderről tudna. Addig jó neki, amíg nem tud olyan dolgokról, amik alaposabban hozzám köthetnék. Pár pillanattal később hallottam, amint a zárba betett kulcs megrezdül, vagyis sebesen levonva a következtetéseket, az én munkamániás apám csak hazaért. Szokásához híven a kabátját a kanapéra hajította, majd a konyha felé vette az irányt. Amint észrevette a kényelmesen elterpeszkedő alakomat, azonnal rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Örülnék, ha levennéd a lábad az asztalról – figyelmeztetett. – Merre jártál a hétvégén?
– És te? – vágtam vissza egy kérdéssel.
– Én kérdeztem előbb! – közölte velem jeges hangom, majd a tekintete a homokórámra siklott. – És ma délután hol voltál? Alig félórája lehetsz itthon. Jobb lenne, ha nem csavarognál, hanem inkább pihennél.
– Majd pihenek a halálom után – feleltem vállvonogatva, mire a férfi nagy sóhajjal tette le magát velem szemben az asztalhoz.
– Remélem azért jól vagy – fogott bele a hegyi beszédbe. – Örülnék, ha végre elkezdenél valami gyógyszert szedni, ami legalább a dühkitöréseidet és a hirtelen feltörő kezelhetetlen érzéseidet csillapítja.
– Nincs kedvem egy zsák krumplinak lenni – feleseltem vele változatlanul. – Jól vagyok!
– Nincs se fejfájás, se szédülés, se hányinger, se semmi?
– Nincs! – hazudtam szemrebbenés nélkül.
– Örülnék, ha nem provokálnád a többieket, és nem kerülnél még egyszer verekedésbe.
– Nem hiszem el, hogy az a seggfej képes volt bemártani a dirinél – hüledeztem. – Mekkora egy gyáva féreg.
– JungKook! Vigyázz a szádra!
– De ha egyszerűen az, az igazságért nem fogom visszafogni magam. És azt se várd el tőlem, hogy ölbe tett kézzel nézzem, amint egy fiú bántani merészel egy lányt – heveskedtem, levéve a lábamat az asztalról, egészen közel hajolva apámhoz.
– Szeretném, ha reggelente bevennél ebből kettőt – tett ki az asztalra egy zöld üvegcsét természetesen benne valami megbízhatatlan bogyóval.
– Eszem ágában sincs! – ráztam meg a fejem. – Nem veszek be semmit, maximum fájdalomcsillapítót, ha már annyira elviselhetetlen a fejfájásom.
– Lehetetlen egy alak vagy! – szidott meg végül, amint az észérvek már nem hatott rám. – Mikor voltál utoljára ellenőrzésen?
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – De nem is érdekel!
– Tudod, igazán rosszul esik, hogy bár életeket mentek meg... A tiédet nem tudom.
– Anyáét sem tudtad – tájékoztattam gonoszan. – Ne is próbálkozz vele, ez nem a te szakterületed, ahogy anya betegsége sem volt az.
– De nem akarlak téged is elveszíteni! – Szinte rám borította az asztalt olyan lendülettel állt fel, kis híján még a székemről is leestem a nagy lendülettől.
– Pedig kezdhetsz hozzá szokni ahhoz, hogy nem sokáig fogod élvezni a társaságomat.
– Fiam! – szólt hozzám ezúttal sokkal szelídebben. – Ne makacskodj már! Pont olyan vagy, mint az egyik betegem. Szerencsétlen lány foggal-körömmel harcol az ellen, hogy megmentsem az életét. – Abban a pillanatban esett le, hogy éppen HaeRa-ról beszél, vagyis még biztosabbá vált számomra, hogy maradok a tökéletesen felépített hazugságoknál, amit a családomról mondtam. Talán akkor megnyugszik, és ha letelt az a két nyomorult hét, utána soha többet nem kell majd a közelébe mennem, persze ha addigra, nem fogok többet érezni a jelenlegi megmagyarázhatatlan vonzódásnál... Mennyivel könnyebb lenne, ha az a lány ronda lenne...– Biztos megvan rá az oka, ami miatt így cselekszik – vélekedtem semleges hangnemben.
– Akkor hol jártál a hétvégén? – terelte le a témát, amint észrevette, hogy a szokásom mély hallgatásba burkolóztam. Ki akartam maradni ebből a beszélgetésből, mielőtt igen kényes témára kerül a sor... Nem akartam éppen a halálom ocsmányságáról beszélgetni, sőt igazáén beszélgetni sem szerettem volna.
– Alkoholmámorban töltöttem a hétvégét, lányok társaságában – feleltem gondolkodás nélkül.
– JungKook! – mondta ki határozottan a nevemet, és megbotránkozva nézett rám, de én csupán felnevettem erre. – Neked elment a maradék eszed is!
– Nem, azt hiszem, csak benőtte valami, mint azt tudod. Amúgy, a nagypapánál voltam az otthonban. Hiányol téged!
– Sajnálom, de nincs igazán időm arra, hogy meglátogassam – védekezett apám ezzel a sovány kifogással.
– Arra van időd, amire szakítasz, másrészt, lehet, hogy az apádat is leveszítheted, akár olyan hamar, mint engem – bölcselkedtem. – Talán jót tenne neked is, ha a munkád helyett némi időt a családoddal is töltenél!
Erre nem reagált, mert tisztában volt azzal, hogy igazam van. Egyszer a műtőben fog összeesni egy komoly beavatkozás közben, de addigra már senki sem lesz mellette... Én legalábbis biztosan nem...