Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

11. fejezet

/JungKook/

Alapvetően későn ébredtem fel, bár abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem, jobban örültem volna annak, ha fel sem ébredek. Még arra is gyenge voltam, hogy óvatosan felüljek, és amint belekezdtem a vontatott mozdulatsorba, olyan erős fejgörcs tört rám, hogy szédültem, és mindenből kettőt láttam. Arról nem is beszélve, hogy mindezt félre kellett tennem, mert fél perc múlva hánynom is kellett az átkozott fejfájás miatt. A fürdőszoba felé vettem az irányt, ám kétszer is sikerült neki szédelegnem a falnak, illetve amikor hivatalosan is a fürdőbe szándékoztam lépni, egyenesen az ajtónak siettem. Mintha nem lenne elég problémám így is, akkor jutott eszemben, hogy várható volt egy váratlan személy érkezései is, bár nagyon bizakodtam abban, spontán megfeledkezik rólam az a lány, ahogyan én igen gyakran elfelejtem, hogy pontosan mi is a neve... Pedig kimondottan szép nevet választottak neki a szülei, de az a baj, hogy a csapnivaló memóriám a nevekre, sőt emberekre is kiterjed. A fenébe, hogy HaeRa nem tud elfelejteni egyetlen pillanatra sem... Miután sikeresen enyhítettem a rosszullétemen, pontosabban csak egy részén, mert a fejem úgy lüktettet, mintha egy satuba szorították volna, és egyre jobban rászorították volna a fejemre. Sőt egyre inkább éreztem a növekvő nyomásérzetet is a koponyám egyes részein belül, azt hittem, hogy ott fogok kiterülni a fürdőszoba padlóján.
Amint sikeresen lekínlódtam magam a konyha irányába, meglepően nehezen, és szédelegve tettem meg azt a rövidke utat is, felmarkoltam egy hatalmas adagnyi fájdalomcsillapítót illetve görcsoldót, mert ezeken kívül semmiféle szert nem vagyok hajlandó bevenni, még csak azt kellene, hogy megint elveszítsem a „sörényemet", pont mint gyerekkoromban. Egyáltalán nem hiányzik az a megaláztatás, amin alig két-három évesen keresztül kellett mennem.

Végül, amint magamba magyaráztam egy csomó gyógyszert, visszaszenvedtem a haldokló testemet a szobámba, majd úgy vágódtam be az ágyamba, ahogy egy zsák krumpli, amit felborítottak. Úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy úthenger, arról nem is beszélve, hogy megint kavarogni kezdett a gyomrom. Talán nem ártott volna ennem is valamit... Hosszú időn keresztül feküdtem ugyan abban a hanyag pozícióban, de a lüktető fejfájásom egy kicsit sem óhajtott enyhülni. Dél környékén éreztem némi javulást, de ez is csak addig tartott,a míg be nem csengetett valaki. Abszolút nem vágytam egyetlen személy társaságára sem, jobbnak láttam egyedül döglődni, nem kellett volna senki sem, hogy asszisztáljon e mellé... Meghalni egyedül is meglehet...

És persze, mint várható volt, az a lány, még a szakadó esőben is képes volt megjelenni... Nem nyitottam először ajtót, de nem adta fel, és amint kinyitom, sőt elküldöm a fenébe, még pattog nekem, hogy már pedig addig nem megy el... Blah, blah, blah... Mindösszesen ennyit hallok meg belőle, amint beszél hozzám, de az erős fájdalom miatt alig látom őt, a szavai pedig el sem jutnak a tudatomig... Becsuktam az ajtót, abban bízva, hogy veszi a lapot és elmegy, de ahelyett hogy hazafelé venné az irányt, leül a padra, mely ott hever árván a házunk előkertje előtt, és semmivel sem törődve várakozik... Sosem fogom megérteni, hogy lehet valaki ennyire makacs...

Az ablakból néztem, amint odakint ücsörög, alig harminc méterre lehetett tőlem, időnként az ajtó irányába pillantott, ahogy hátha kimegyek, de nem akartam... Azt szerettem volna, ha békén hagy, legalább ez egyszer nem telepszik rám, nem szívja a véremet, még akkor sem, ha valójában egyáltalán nem volt közömbös számomra... Ám jelen esetben nem tudtam volna vele egyetlen értelmes mondatot sem váltani, csak gorombáskodni, és bántani...Persze nem fizikálisan, de szóval megbántani valakit legtöbbször még rosszabb, mert a fizikai sérülések elmúlnak, vagy meggyógyulnak, de a lelki sebek sosem gyógyulnak be teljesen...
Ismét egy erősebb fájdalomhullám söpört végig rajtam, a végtagjaim szinte megmerevedtek, alig bírtam még levegőt is venni, és legszívesebben felüvöltöttem volna a fájdalmamban. Ám amikor a függöny mögül azt észleltem, hogy a lány feltápászkodik, és lassú, lomha léptekkel megindul, felcsillant bennem annak reménye, hogy legalább van annyi esze és hazamegy. De az a remény akkor szállt el, amikor HaeRa ájultan esik össze egyenesen egy pocsolyában landolva. Utána már nem gondolkodtam sokat, olyan erővel vertem a fejemet a falba, amennyire csak tudtam, hogy enyhíthessek a fájdalmon, még akkor is, ha ostoba módszert választottam, a homlokomon nagy pukli keletkezett, erőteljes lüktetésbe kezdve, tudtam, hogy a lilás színá zúzódás sokáig meg fog látszani, de valahogy elfeledkeztem arról, hogy addig a fejem más részei jobban fájtak. Ez adott kezdő lökést arra, hogy felöltözzek, és kimenjek a felettébb ostoba nőszemélyért, tudva azt, hogy egy kis nátha is a vesztét okozhatja...

/HaeRa/

Egyszerre éreztem melegséget, mely az arcomba fújt, illetve hideget, mely a testem többi részét egészen közelről, a bőrömön érzékeltem. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis hol lehetek, a karjaimat meg sem tudtam mozdítani. Aztán, hogy nagy nehezen feltápászkodtam annak érdekében, hogy felmérhessem a helyzetemet, akkor szembesültem azzal, hogy vastag, és rendkívül meleg takaróba vagyok bebugyolálva, úgy éreztem magam, mint valami bebábozódott hernyó... Lassan belőlem is lehetne egy szépséges lepke... Az arcomat és a hajamat egyfolytában érte a meleg levegő, épp olyan volt, mint amikor a hajszárító segítségével igyekszem valami formát varázsolni a frissen mosott fürtjeimnek.
Amint sikeresen végrehajtottam az eltervezett mozdulatot a forróság erősebb lett, szinte közvetlenül a képembe vágódott, majd a mellettem ülő aggodalmas pillantású alak személye tudatosult bennem, kis híján frászt kaptam.