Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

9. fejezet

Az órák után teljes némaságban meneteltünk a menhely felé. Valójában rengeteg kérdésem lett volna az irányába nézve, de sokkalta gyávább voltam annál, mintsem hogy feltegyem őket. Szerettem volna tudni, hogy miért is csókolt meg, vagy nevezzem akárminek... Azt sem tudom, hogy milyen egy igazi csók... Meg szerettem volna azt is tudni, miért került éppen a mi sulinkba, amikor sokkalta jobbat is találhatott volna. Ám nem mondtam neki semmit, ijesztő csend ölelte körbe a kettősünket. A menhelyen ismét nagy volt a hangzavar, emberek jöttek-mentek, és olykor egy-egy macska társaságában, olykor pedig egy-egy kutyával az oldalukon. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon érkezett-e új állat a területemre, de úgy véltem, csak észre fogom venni a különbséget. YooMin ismét nagyon örült annak, hogy együtt lát minket, engem pedig gyakran aggasztott JungKook jelenléte, mindösszesen azért, mert már fogalmam sem volt arról, mire is számíthatok mellette, és ez a bizonytalanság rémesen kétségbe ejtett.
Csupán pár új macsek volt bent, a régiek megetetése után, kivettem a kicsiket, engedve nekik, hogy szabadon játszhassanak. A fiú az ajtóból leste a ténykedésemet, zsebre dugott kézzel, így kénytelen voltam magam cipelni a nehéz élelmes vödröket. Nem mintha nehezemre esett volna, ám még mielőtt végezhettem volna, a túlzott fizikai aktivitástól, szúrni kezdett a szívem, és olyan döbbenetes szédülés jött rám, hogy azt hittem, kiterülök. Lettem a kezemben lévő vödröt, majd megtámaszkodtam az asztal sarkánál.
– Jól vagy? – lépett hozzám közelebb a fiú, és aggodalmas pillantással kezdett el méregetni.
– Bezzeg most meg segíteni akarsz – vágtam vissza a mellkasom azon részét dörzsölgetve, ahol a szívem volt. – Amikor cipekednem kellett, akkor hol voltál?
– Úgy tűnt elég jó kondiban vagy – vonta meg a vállát. – Miért lenne szükséged egy fiúra?
– Igazán bosszantó vagy – állapítottam meg, majd nagy levegőt véve befejeztem a megmaradt pár jószág megetetését is.

Amint végeztem megkönnyebbülve tettem le magam egyenesen a földre, a hátamat az asztal egyik lábának támasztottam. Elképedve figyeltem, amint JungKook követi a példámat, és nem messze tőlem, kényelembe helyezi magát. Újabb hosszas hallgatás következett, amit rettenetesen untam.
– Nyah... – sopánkodtam kislányos hangnemben. – Ez annyira unalmas! Nem fogunk beszélgetni?
– Pont annyira unalmas, mint te – hangzott a fiú gonosz válasza. – Akkor dobj fel egy témát!
– Én? – csodálkozó pillantást vetettem rá.
– Te akarsz annyira beszélgetni, akkor ajánlj valamit.
– Mégis mit? Te nem tudsz kitalálni semmit?
– Nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet, ha én dobok fel témát – nézett végig rajtam kihívóan.

Kapásból elpirultam, mert eszembe jutott, nem csak az a finom csókja, hanem az is, hogy miféle témáról szeretne beszélgetni velem. Elképesztően tapasztalatlan voltam a témában, csupán ábrándoztam arról, hogy milyen lehet... Tele romantikus dolgokkal, ám JungKook nem tűnt romantikus alkatnak, sőt nem is állt szándékomban komolyabb kapcsolatba kerülni vele.– Miért csókoltál meg, bent a suliban? – nyögtem ki végül, de akkorra már a rákok is enyhén pirosas színűek voltak az arcomhoz képest, sőt éreztem, amint elönti a forróság.
– Azt csak egy szájra puszinak nevezném – közölte velem tényszerűen, majd egy szempillantás alatt közelebb hajolt hozzám. – Érdekel milyen, ha teljes erőbedobással csókollak meg?
– Isten ments! – vágtam rá gondolkodás nélkül, és sebesen odébb csusszantam, hogy véletlenül se essen kísértésbe. – Különben is azt mondtad, hogy nem akarsz tőlem semmit sem.
– Hát lehet valakivel úgy is csókolózni, hogy nem érzel iránta semmit – mondta vállvonogatva, én pedig nem hittem a fülemnek.
– Bocsáss meg, de én akkor sem vagyok az a fajta lány – fontam össze a karomat a mellkasom előtt, és dölyfösen néztem a fiúra, aki azonnal elvigyorodott.
– Tisztában vagyok azzal, hogy te egy besavanyodott, életunt spiné vagy! – pirított rám szigorúan, kissé megsértve a szavaival.
– Ez ebben a formában nem igaz! – emeltem fel a hangomat, amit nem igazán szoktam. – Ezt vond vissza, most rögtön!
– Addig, amíg be nem bizonyítod az ellenkezőjét, számomra az leszel.
– És miben lennék más, ha tök ismeretlen pasikkal csókolóznék? – vetettem fel.
– Nem ezen van a hangsúly – magyarázta higgadtan. – Nem élsz... Csak mész és csinálsz dolgokat, de nem éled meg.
– Ezt most egyáltalán nem értem – meghökkenve meredtem rá.
– Nem csodálkozom – nevetett fel a fiú. – Csak abban bízol, amit ismersz, nem mersz lépni, nem mered felvállalni önmagad. Ha annyira közel a vég számodra, minden napodat úgy kellene megélned, mintha az lenne az utolsó.
– Azért ennyire nem rossz a helyzetem.
– Hogyan alakult ki nálad ez a baj? – kérdezte végül a szívemre utalva.
– Nem tudom. Állítólag gyerekként ért egy kisebb áramütés, ami nem akkor okozott gondot, hanem évekkel később. Legalábbis ezt mondta az orvosom – tettem hozzá, amint észleltem, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. – Ha akarod megmutatom a papírjaimat, hogy higgy nekem.
– Mert a fiúd nem hitt neked?
– Nem volt a fiúm – ráztam meg a fejem. – Mint mondottam csupán barátok voltunk.
– De ő többet érzett irántad.
– Meglehet, vagyis ezt mondta, amikor elmentem. Nem azt mondtam neki, hogy szakítson meg velem mindennemű kapcsolatot, ám ő mégis e szerint cselekedett.
– Gondolom, nem volt nehéz annak a lánynak maga mellé állítania.
– BoRamra gondolsz? – Némán bólintott, így folytattam: – Valóban, de nem értem, hogy miért hisz neki. Tudom, hogy nem önszántából bánik velem így.
– Akkor miért?
– Azt hiszem, az apja miatt. Állítólag kórházban van.
– Ha valóban férfi lenne, kezébe venné a sorsát – vélekedett JungKook határozott hangnemben. – Az én szememben az nem férfi, aki egy ártatlan lányon tölti a bosszúját, csak mert egy gyáva alak.
– Tényleg megverted?
– Csak szerettem volna, de megígértem apámnak, hogy jófiú leszek, nem úgy, mint eddig.
– Tehát azért kerültél át a mi sulinkba, mert rossz volt a magaviseleted?
– Az enyhe kifejezés – fogott bele nevetve. – Gyakran feleseltem a tanárokkal, és ha nem tetszett az, amit a családomra mondanak, néha tettlegességig képes voltam elmenni a védelmükbe. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok egy fényes tanuló, vagyis éppen kettessel bármikor átslisszanok, ha szükséges, de a memóriám csapnivaló.
– Én szívesen segítek neked tanulni – ajánlottam fel, mire JungKook azonnal megrázta a fejét, és a következő pillanatban megszólalt a telefonja, jelezve, hogy bejövő hívása van.
– Apám az! – hangzott a válasz, de észrevettem némi mentegetőzést is a hangjában.
A fiú viszonylag fürgén felpattant, az egyik sarokba vonult, és alig egy perces beszélgetés után letette. Kíváncsi lettem, volna, mit is mondott neki, de JungKook arca teljesen semleges volt, amikor visszapillantott az irányomba.
– Minden rendben? – néztem rá aggodalmasan.
– Persze, csak most mennem kell. Valami üzletember érkezik hozzánk hamarosan, és ott kellene lennem, ha már elvégre egy család vagyunk – magyarázkodott kissé zavartan. – Nem probléma, ha ezt inkább holnap folytatjuk?
– Nekem nem – mosolyodtam el. – Holnap az ikrekhez vegyünk!
– Alig várom! – forgatta a szemét, majd intett egy rövidet, és sebes léptekkel távozott.