Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

22. fejezet

Olyan volt, mint egy álom... Bőrének illata milliónyi érzékemet keltette életre, és az érintései, a csókja ismét megtörték az összes gátlásomat. Nem akartam elengedni őt, vele akartam lenni, s még rengeteg igen élvezetes dolgot kipróbálni. Miután elengedett, a fényre lépett, melyet az erkély ajtajában lévő halovány fényforrás biztosított, de nekem egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy lássam. Az arcát tanulmányoztam, és kivételesen semmiféle negatív érzést sem láttam rajta, aminek meglepően örültem. De a fiú ahelyett, hogy mondott volna bármit is újra megcsókolt, én pedig úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lett volna a világ egyetlen horgonya, ami a földön tartott.
– Ha anyámék meglátnak itt – fogtam bele két csók között. – Ki fognak nyírni.
– Engem, vagy téged? – kérdezett vissza az arcomat fogva.
– Mindkettőnket – válaszoltam.
– Valahogy a legkevésbé sem érdekel.
– Engem igen – löktem meg a vállát, hogy térjen észhez. – Ha eltiltanak tőled, magányosan fogok itt rohadni.
– Akkor kénytelen leszek téged megszöktetni – mondta váll vonogatva, majd újabb csókot lopott tőlem, de ezúttal egy sokkalta visszafogottabbat.
– Eddig tartott a harag? – váltottam témát, kellemetlen vizekre evezve. – Már azt hittem, hogy soha többet nem látlak!
– Nehéz olyan valakire haragudni, akit a világon mindennél jobban szeretsz! – hangzott a nagyon rózsaszín válasza, a szívem pedig örömében táncra perdült. – Különben is nem akarok egyedül meghalni!
– Nem szeretem, ha csak erre gondolsz! – figyelmeztettem. – Hiszen még itt vagyunk, és nekem rengeteg minden meg kell tapasztalnom.
– Csak éppen nincs rá elég időnk! – Némi csalódottság csengett a hangjában, de érthető volt. Ugyan nem számoltam mennyi idő telhetett abból a pár hétből, ami az életéből még hátra volt, de egy biztos, nagyon, de nagyon közeledünk a véghez.

Újra meg akartam csókolni, hogy megnyugvást leljek benne, amikor hallottam, hogy valaki benyit a szobámba.
– HaeRa! – hallottam meg anyám hangját, miközben a léptei visszhangot vertek a szoba padlóján, utalva arra, hogy egyre közelebb van az erkélyhez.
Aggódva pillantottam JungKookra, aki még akkor is magához vont, hogy egy igen heves búcsúcsókban részesítsen, majd ahogyan a romantikus filmekben szokás, ott, ahol jött távozott is. Pillanatok alatt lent volt az udvarom, s mielőtt anyám kiért volna el is tűnt.

-

Másnap reggel boldogan mentem iskolában, még az sem tudta kedvemet szegni, hogy anyám az eset folyamán újabb meggyőző szövegbe kezdett, hogy vállaljam el azt a fránya műtétet, de erről hallani sem akartam. Egyetlen lehetőség van arra, hogy belemenjek, ha Kook elmegy kemoterápiára, és én mellette lehetek, ha együtt küzdhetünk az életünkért. Ám tudtam, hogy nem fog elmenni, én pedig nélküle nem vagyok hajlandó egy pillanatot sem eltölteni ezen az átkozott helyen.
Egészen az ebédszünetig nem találkoztam JungKookkal, pedig azt mondta, hogy itt fogunk találkozni, ám amikor a keresésére indultam egy feldühödött JiMinnel találtam szembe magam, aki az ebédjén igyekezett levezetni a feszültséget.
– Nem hittem volna, hogy máris jössz suliba – ültem le vele szembe. Láttam a karján a fekete karszalagot, tehát a gyászos öltözet helyett ezt a módszert választotta a gyászához.
– Nem bírok egy légtérbe lenni anyámmal! – mérgelődött. – Ha nem lenne YooMin, már rég megöltem volna.
– Várj, te beszélgetsz YooMinnal? – csodálkozó pillantással néztem rá. – Ezt sem gondoltam volna...
– Nehéz megszoknom, hogy annyi éven át titokban tartották, hogy van egy nővérem, aki ráadásul egészen jó fej – magyarázta. – Ugyan nem merem Noona-nak szólítani, de egyszer talán elérek arra a szintre is.
– Lehet, hogy jobban jársz vele még így is, mint én a saját vérszerinti testvéremmel – sóhajtottam lemondóan.
– Hát az egy érdekes lány – értett velem egyet.
– Főleg, hogy szerelmes volt beléd évekig, és mivel te velem voltál, BoRammal közösen ki akartak téged készíteni – böktem ki óvatosan, eme eddig titkolt fontos információt.
– Ez most nem mondod komolyan? – nézett rám a fiú elkerekedett szemmel. – Ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy hallottam. Még pedig YooMinnal voltam kávézni, amikor kihallgattuk őket.
– Omona! Ez hihetetlen.
– Az bizony – bólogattam hevesen.
– Honnan ismered YooMint? Sokat beszél rólad.
– Ezen nem lepődök meg – nevettem el magam. – Együtt dolgoztunk egy menhelyen. De aztán bezárták a helyet, és azután ritkábban találkoztunk.
– Sejthettem volna, hogy ezért értitek meg egymást ennyire – sóhajtott a fiú miközben a pálcikájával egy nagyobb méretű répát kezdett el bökdösni. – Nincs is étvágyam!
– Az nekem már hetek, sőt hónapok óta nincs – lépett közbe egy flegma hang a beszélgetésbe.
– Én is így vagyok vele – értettem egyet a felbukkanó JungKookkal. – Téged kerestelek! – szóltam a fiúra megjátszott dühvel.
– Tessék, itt vagyok! Mit akarsz?