Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

6. fejezet

Oké, fogalmam sem volt arról, hogy mégis mihez kezdhetnék... Annyira távol akart magától tartani, akkor is, ha látszódott rajta mennyire elviselhetetlen kínokat él át, én pedig annyira segíteni szerettem volna neki. Nem tudtam eldönteni, mi tévő legyek...
– Tényleg nincs szükséged segítségre? – tudakoltam újfent, miközben letérdeltem mellé.
– Elmehetsz – ismételte meg magát, majd vett egy nagyon mély levegőt, amit ijesztően lassan, szaggatottan fújt ki. – Szenvedni egyedül is tudok.
– A fenébe, JungKook! – bosszankodtam, ám a fiú mosolyogva nézett rám.
– Már jobban vagyok – nyugtatott meg, de valahogy nem hittem neki. – Nyugodtan elmehetsz, HaeRa! Nem fogok meghalni... még! – Az utolsó szót alig hallhatóan mondta ki, véleményem szerint, azt remélte, nem hallom meg. De sajnos értettem, és megrémített. Vajon mit titkolhat?
– Nem akarod ez megnézetni egy orvossal?
– Nincs rá szükségem! – emelte fel a hangját. – Aish, te lány! Húzz már el innen!
– Jól van! – adtam be a derekamat. Tisztában voltam azzal, hogy ezt a csatát akkor sem nyerhetem meg, ha fejen állok. – Azért én örülnék, ha felkeresnél egy orvost, mert ez egyáltalán nem normális.
– Még jó, hogy nem hallgatok lányokra – mondta flegmán, mire felvontam a szemöldökömet. – Leléphetsz!

Egy kissé meg voltam sértődve. Én igyekszem segíteni neki, erre tessék... Úgy bánik velem, mintha nem is tudom, mi lennék... Na, ezek után várhatja a segítségemet... Kár, hogy akkor is igyekezni fogok kideríteni, hogy mégis mi lehet a baja, ha már ő maga, nem óhajt felkeresni egy orvost. Hogy lehet valaki ennyire makacs? Fújtatva hagytam ott az ebédlőt, de mielőtt kiléphettem volna, hogy órára siethessek, egy kellemetlen ismerős állta az utamat.
– Arrébb mennél, hogy kimehessek? – kérdeztem JiMintől a lehető legszíntelenebb hangon, de azért éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog.
– És ha nem? – kérdezett vissza gondolkodás nélkül. – Jól láttam, hogy az új fiú igencsak rosszul lett, amikor odamentél hozzá?
– Miért érdekel ez téged? – értetlenül meredtem a fekete hajú fiúra, és igyekeztem az emlékeiből elővakarni, milyen is volt, hátha találok valami apróságot rajta, ami még emlékeztet arra a szeretni való srácra, aki volt, de semmit sem találtam. A hangján kívül...
– Mondjuk, nem csodálom, hogy rosszul lett – morfondírozott, lesújtó pillantással nézve rám, amitől hihetetlenül kicsinek éreztem magam. – Tőled én is rosszul lennék. Sőt azt hiszem, vagyok is!
– Igazán büszke lehetsz magadra! – szidtam meg. – Mintha nem is önmagad lennél!
– Ne te mond meg nekem, hogy milyen, amikor önmagam vagyok, hiszen miattad kényszerültem arra, hogy ilyen legyek. Te tettél tönkre! – közölte velem hidegen a tényeket, egészen közel hajolva hozzám, mire csak pislogni tudtam.

Vitatkozhattam volna vele is napestig, de azzal csak azt érném el, hogy felmenne a vérnyomásom, a pulzusom, majd félholtan esnék össze. Nem szabad, hogy felhergeljem magam, egy ilyen jelentéktelen alakon, mert az aki, képes egy olyan szörnynek hinni, mint Han BoRam, az valóban, csak egy senki... Csak éppen még nem vagyok képes úgy tekinteni rá. Visszapillantottam arrafelé, ahol eddig JungKookkal időztem, de a fiú már nem volt ott. Sóhajtottam egy hatalmasat, majd fel sem pillantva JiMinre, elmentem mellette, pontosabban szinte ki kellett préselnem mellette a piciny testemet, tökéletesen eltorlaszolta az útvonalat.

Az elkövetkezendő két tanóra rettenetesen unalmas volt, de csupán a tananyag miatt. A tanár értelmetlenül magyarázott valamit a kémiai kötésekről, ám nem mondott semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna. BoRam nem volt bent órán, biztosra vettem, hogy lóg valahol, talán éppen JiMinnel, és annyira szívfacsaró emléket ébresztett bennem, hiszen éppen az igazgatónőnél szembesültem azzal, hogy ők ketten kavarnak, nem is akárhogyan, éppenséggel az iskola területén. Kirázott a hideg is, amikor azon elmélkedtem el, mi van, ha egyszer egészen véletlenül én nyitok rájuk, és nem valamelyik tanár. Belepirultam annak gondolatába is, hogy milyen galád és mocskos dolgokat művelhetnek kettesben. Talán egy kicsit féltékeny is voltam, nem tudtam volna megmondani, hogy miféle érzések kavarogtak bennem vad, fortyogó örvényként.