Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

4. fejezet

/JungKook/

Új iskola, új pokol... Hiába könyörögtem apámnak, hogy én bizony nem akarok iskolába menni, igencsak hajthatatlan volt... Mondjuk nem is lett volna más választásom, bizonyos okok miatt, amúgy is haragszik rám, de hát meg kellene értenie a döntéseimet. Nem az iskolával, vagy éppen a tanulással van bajom, sokkal inkább az ott lévő személyekkel. Ha fel kell vennem egy olyan szerepet, amit mások elvárnának tőlem, kénytelen leszek megint csak menekülni, pont úgy, ahogyan az eddigi öt iskolámból. Ugyan megvolt az oka annak is, hogy inkább az igazgató döntött úgy, jobb, ha inkább nem veszélyeztetem a diákokat, a hirtelen kitörő indulataimmal, de ennek is megvan az oka... Mindig mindennek megvan a maga oka... Csak épp senki sem tud róla... De talán jobb is így... Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud senki sem...

Már a tegnapi estémet is felborította egy lány, pontosabban én borítottam fel őt, de akkor is valahogy nem akartam újra látni, hiszen elárult, arról nem is beszélve, ha még egyszer szembetalálkozom azokkal a formás vonalaival, még eszembe jut kivetni rá a hálómat...
Mint egy mintagyerek, egészen korán, már hét órakor bent voltam az iskola falain belül, meglepő örömmel fogadva, hogy ebben a viszonylag magas színvonalú iskolában, nem éppen pedánsak a diákok, hiszen rajtam kívül csupán pár gyerek szállingózott a folyosókon, véleményem szerint csak azok, akinek ilyen korán kezdődtek az órái. Remélem, nekem nem kell ennyire hamar bejönnöm soha többet, néha annyira nehezen tudok kimászni az ágyból... Azok a fránya gyógyszerek... Néha elmerengek azon, mi lenne, ha egyik pillanatról a másikra abba hagynám azok szedését, amik persze csak a tünetek enyhítésére szolgálnak, meggyógyulni sosem fogok tőlük, de meggyógyulni sohasem leszek képes semmitől... De erről ennyit...

Illedelmesen bekopogtattam a nagy fekete ajtón, és bizakodtam abban, hogy a diri tiszteletét teszi a suliban, akár hajnalban is. Amint szabad jelzést kaptam, beléptem az ajtón, és gyorsan megállapítottam, hogy semmiben sem különbözik ez a hely az előző öt igazgatói irodától. Visszafogott berendezés, rengeteg mappa, irat, bár ezúttal személy szerint soknak véltem a zöldet, mármint temérdek cserepes gazt.
– Á, JungKook! – mosolyodott el a nő, de arra már nem volt képes, hogy felálljon.
– Jó reggelt! – köszöntöttem illedelmesen, majd meghajoltam, és közelebb léptem hozzá.
– Foglalj helyet! – mutatott az asztala előtt heverő székre, így azon nyomban megindultam, hogy engedelmes legyek, körülbelül öt percig. – Ha kérhetném, a sapkádat vedd le! – utasított, mire én automatikusan a baseballsapkámhoz nyúltam, és megigazítottam. Ezúttal is fordítottan viseltem, mert így szerettem, sőt eszem ágában sem volt levenni.
– A sapka marad! – határoztam el.
– Így egyáltalán nem leszünk jóban! – figyelmeztetett szigorúan a középkorú nő.
– Nem is áll szándékomban! – vontam meg a vállam.
– Jól van, akkor hagyjuk! – sóhajtott lemondóan, majd rövidke kutakodás után felém nyújtott egy halom papírt. – Ezeket alá kellene íratnod a szüleiddel!
– Melyikkel? Apámmal, aki szinte halálra dolgozza magát, vagy anyámmal, aki egy teljesen másik világban van? – faggattam, idegesen dobolva a lábammal az asztal alatt.
– Beszéltem édesapáddal, és könyörgött, hogy legalább ezt a félévet itt tölthesd – fogott bele a magyarázkodásba, de kitartóan nyújtotta az irányomba a fecninek, amiket kénytelen voltam elvenni tőle. – Ennek ellenére utána érdeklődtem bizonyos dolgoknak.
– És pedig? – szakítottam félbe a mondókáját.
– Az eddigi iskoláidból mindig a nehéz természeted, a dühkitöréseid, és flegma stílusod miatt tanácsoltak el.
– De ennek ellenére ne nézzen őrültnek!
– Nem feltételeztem, hogy az vagy, csak csupán...
– Nehezen kezelem a hirtelen feltörő érzéseimet, de ne aggódjon, az orvosom szerint teljesen normális vagyok – védekeztem.
– Az normális, hogy eltörted az egyik tanárod orrát? – emelte fel a hangját, miközben villámló pillantással nézett rá, egészen közel hajolva hozzám.
– Csak nem tetszett az, amit a családomra mondott.
– Ha kérhetném, ne alkalmazz erőszakot a problémák kezelésére! – folytatta a nő kicsivel higgadtabban.
– Az jobb, ha ordibálok velük? – vetettem fel lekezelő hangnemben.
– Csak ne verekedj az iskola területén, és próbálj meg minél kevésbé agresszív lenni. Másrészt... – pillantott bele az egyik papírjába. – Apád arra kért, hogy mentselek fel testnevelés óráról? Mi okom lenne rá?
– Tudja, utálok veszíteni – közöltem vele elvigyorodva, de valahogy nem díjazta, csupán rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, ezzel mindent elmondtál – nyugodott bele végül. – Engedélyezem a felmentést, de ennek függvényében többet kellene tanulnod. A tanulmányi eredményeid is hagynak némi kivetni valót.
– Most mit mondhatnék... A memóriám egy aranyhaléval vetekszik – húztam újabb vigyorra a számat, de a begyöpösödött nőszemély nem díjazta ezt sem. Pedig elég sokan szokták díjazni a humoromat... Na, jó kit áltatok... Egyetlen épkézláb ismerősöm sincsen, és kicsit sem hiányzik.
– Ez egyáltalán nem mulatságos – szidott meg határozott hangnemben, s láttam rajta, alig várja, hogy kilépjek az ajtón, és soha többet ne is lásson. Hát... Ebben annyira azért ne reménykedjen.. – Jól van, JungKook! Itt az órarended, szeretném, ha legalább igyekeznél időben beérni, és aktívan részt venni az órákon, illetve a legkevesebbet provokálni az osztálytársaidat.
– Ha ők provokálnak engem, ne várja el tőlem, hogy csendben tűrni fogom – közöltem vele szárazon, mire a diri meghökkenve nézett rám.
– Csak ne verj meg senkit sem az iskola falain belül – hangsúlyozta a legfontosabb tényezőt.
– Igyekszem! – pillantottam bele az órarendembe. – Tehát osztályfőnöki órával kezdek.
– Pontosan. Tökéletes időzítés arra, hogy talán barátokra tegyél szert és ne ellenségekre – tanácsolta végszóként. – Legyen szép napod, a papírjaidat meg amint tudod, hozz vissza, kérlek!