Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

Prológus

Egy orvosi szoba ablakában üldögéltem, egészen magasan legalább a hatvan méter magasból megfigyelve az utcán járó embereket. Elég forgalmas része volt ez a hely, Busanban, és döbbenten észleltem, hogy a járókelők mennyire ellenségesek egymással, úgy mennek el egymás mellett, mintha a másik nem is létezne, semmi empátia. Vajon akkor is így viselkednének a másikkal, ha az kedves lenne velük, vagy ha kiderülne, ha az az illető a poklot is megjárta, vagy a halál árnya olyan elemi erővel közelíti őt, akár egy szökőár? És vajon azok az emberek, akiket ismerek, miképpen reagálnának arra, ha kiderülne, az életemet egyetlen vékonyka fonal tartja csupán..

Az elmúlt három napomat ebben a kórházban töltöttem, ahol kicsiny tapaszok figyelték a szívem minden egyes rezdülését, nem csak dobbanását. Addig nem is volt semmi baj, amíg pihentem, hiszen akkor nem akart az aktívan pumpáló szervem kiesni a helyéről, bár még így is rettenetesen sokat dolgozott. Valahogy állandóvá vált, hogy fulladok, az átkozott légszomj, szinte mindent kipréselt belőlem, a mellkasom kis híján égett a fájdalomtól, és amikor futnom kellett körülbelül két perc alatt ájultan estem össze a hideg padlón.

A benntartózkodásomnak is éppen ez volt az oka, hiszen már a tornaórán sem tudtam dolgozni, az ájulás szélén álltam, és az egyik óvatlan pillanatban hirtelen megállt a szívem... Mindösszesen annak köszönhetem az életem, hogy anyum nővérként dolgozik egy idősek otthonában, alapvetően tudta, hogyan kell újraélesztenie. Ám égető fontossággal bírt, hogy kiderüljön mi is okozza ezeket a rémes tüneteket. Persze az nem probléma, ha az ember ennyire közel kerül a halálhoz, főleg ha már hetvenéves is elmúlt, de hogy én mindösszesen tizenhét évesen erre a sorsra jutottam, már okoz némi gondot. Ismét a külvilágra fókuszáltam, amint anyuka dühösen vonszolja maga után a gyermekét, egyenesen át a forgalmas úton, mintha valami öngyilkosjelölt lenne. Én nem akarok meghalni, vagyis szeretem az életem, és azok a személyek, akik részt vesznek benne, engem is szeretnek... Van családom, vannak barátaim, van hol laknom, és van mit ennem... Mi mindenre lenne még szükségem egy boldog élethez?

– HaeRa! – hallottam meg az orvosom kellemes hangját, amint kimondta a nevem. Úgy a negyvenes éveiben járhatott, de egészen jól tartotta magát, kimondottan jóképűnek, és dupla ennyire rendesnek véltem őt. Dr. Jeon JoonSeok számomra az egyetlen reményt jelentette az életben maradáshoz. Elég híres volt a városban, egy kardiológus, aki egyben szívsebész is. Reméltem, hogy erre nem lesz szükségem.
Lemásztam az ablakból, majd a férfira mosolyogtam, aki elvből viszonozta a mosolyomat. A klór erős átható szaga miatt ugyan kezdtem szédülni, így megfontolt mozdulatokkal leültem a helyiség egyik fehér székére. Ez a hely inkább csak a megbeszéléseknek adhatott helyet, semmi különös nem volt benne, a falak fehérek, a berendezések is, csupán a zöld növények adtak némi felfrissülést a makacs fehérségnek.
– Kiderült, hogy mi a bajom? – tettem fel a kérdésemet, amint sikerül magam megnyugtatnom, a szívem megint veszettül kalapált a mellkasomban, pedig szinte nem is csináltam semmit sem, bár meglehet, ideges vagyok a diagnózist illetően.
– Szívritmuszavar – mondta ki egyszerűen, én viszont hitetlenkedve néztem rá.
– Abba nem halnak bele az emberek – vélekedtem azonnal.
– De ez a legveszélyesebb változata, ami éppenséggel hirtelen szívhalált is okozhat – magyarázta, és reméltem, hogy mellőzni fogja az orvosi szakkifejezéseket. – Mennyire vagy jártas a biológiában?
– Eléggé – mosolyodtam el. – Színötös vagyok belőle.
– Akkor a legegyszerűbben fogalmazva, a szíved nem ver megfelelően, nálad a jobb kamrából ered az elektromos impulzus. Eddig érthető? – Némán bólintottam, hiszen alapvetően tudtam, hogyan működik a szívem, milyen részei vannak egészen pontosan, és hogyan működnek azok. – A szíved percenként még nyugalmi állapotban is legalább százhússzor ver, aktivitás során akár a kétszázat is, ami egyáltalán nem jó, hiszen a gazdaságtalan működése miatt nem jut elegendő oxigén a többi szervedbe, főként az agyba, ez vezethet az ájuláshoz például. A betegséged neve pontosan kamrai tachycardia, persze, tudom, hogy ez nem fog sokat mondani. A lényeg az, hogy ezt kezelni kell, mert ez a gyors, és gazdaságtalan szívverés fennáll, bizonyos esetben hirtelen bekövetkező szívhalálhoz vezethet.
– De mitől alakult ez ki? – érdeklődtem. – Tizenhét éves vagyok, nem hetvenhét.
– A szüleid szerint tízévesen enyhe áramütést szenvedtél.
– Erre már úgy sem emlékszem – vontam meg a vállam. – Bár elég kalandvágyó gyerek voltam, lehet, hogy az egyik túrázásom során szerezhettem, de nem lett semmi komoly bajom, hiszen az áramütés által keletkezett sérülések, akár súlyos égési sérüléseket okozhatnak, jól gondolom?
– Igen, de egy egészen kicsi áramütés is, felülírhatja a szívműködésedet, nem beszélve arról, hogy kezdő orvosok esetenként észre sem veszik az ilyet, vagyis, ha az elérte a szívedet, de nem kezelték akkor, elvezethet ehhez a veszélyes ritmuszavarhoz – fejtette ki alaposabban a dolgokat. – Nyilvánvalóan inkább csak levezetted azt a minimális áramütést, melyet vélhetően csak közvetetten szerezhettél.
– És akkor most ennyi, meg fogok halni? – faggatóztam tovább.
– Dehogy is! – nevetett fel végül, hogy oldja bennem a feszültséget. – Vannak gyógyszerek, és különböző módszerek ennek kezelésére. Bár a gyógyszerek lassan állnak be megfelelően, jobb lenne, ha stresszmentes helyen töltenéd az idődet, amíg azok használnak.
– Mert az iskola egy ilyen hely? – vontam fel a szemöldököm.
– Nem éppen, tehát jó lenne, ha egy évet halasztanál. Én személy szerint egy szanatóriumba küldenélek, ahol megfelelő körülmények között lennél, de a szüleid ragaszkodnak hozzá, hogy vidékre menj a nagymamádhoz – közölte velem higgadtan a részleteket, melyektől egy kicsit sem voltam feldobva.
– Nem halaszthatok – ellenkeztem. – Most voltak a félévi vizsgáim, és már tizenegyedikbe járok, vagyis nagyon nem szeretném előröl kezdeni ezt az évet.
– Biztos, hogy lehet az igazgatóval egyezséget kötni – tippelt, de láttam rajta, hogy ő sem biztos ebben.
– Másrészt hogyan fogja ellenőrizni az állapotomat, magával hozza a készülékeit, még a nagyobb gépeket is – hoztam fel egy újabb ellenérvet.
– Nem valószínű, viszont velem is lehet egyezséget kötni – mosolyodott el egy pillanatra. – Mondjuk, két hét múlva én megyek el hozzád, csak az alapfelszereléssel, és utána két héttel később, te jössz el ide a kórházba. Vagy ha panaszod van, akkor egy mentő elhoz ide, és minden rendben lesz.
– Ugye, tud róla, hogy ez a „Minden rendben lesz" a világ legnagyobb hazugsága? – néztem rá kissé csalódottan. Nem tetszett nekem ez az egész, és egyáltalán nem éreztem, hogy meg lettem volna győzve.
– Szükséged lesz a pihenésre, különben nem fogjuk tudni, hogy milyen mennyiségben, milyen hatóanyagra lesz szükséged.
– Ez olyan, mintha kísérleteznének rajtam.
– Ritkán találkozunk ilyen fiatal szívbetegekkel.
– Vannak nálam fiatalabb betegek is, akik meggyógyulnak... Én is megfogok – bizakodtam, ám akkor eszembe jutott valami nagyon fontos, amit tudni szerettem volna. – De mi lesz, ha semmilyen gyógyszer sem használ?
– Vannak más módszerek is, melyek segíthetnek, de a gyógyszeres kezelés akkor sem elhanyagolható – hangzott a diplomatikus válasz. – Megpróbálhatjuk az úgynevezett elektromos kardioverziót is, mely megfelelő erősségű árammal ösztöni a szívet a helyes működésre, de ha ez sem segít, akkor marad a beültethető defibrillátor, ami arra is jó, hogy átvegye az irányítást a szív felett, életveszélyes helyzetben, ha szív leállna, akkor megakadályozza ebben.
– Gondolom, nem kis pénz lehet egy ilyen szerkentyű – forgattam a szemem mérgemben.
A családunk ugyan nem küzdött anyagi gondokkal, de nagyobb összeg kifizetése, vagy éppen a nővérem, HaeYoung egyetemi tanulmányainak kifizetése mellett, erre nem igen lenne megtakarításunk. Vagyis bizakodnom kellett abban, hogy a gyógyszerek használni fognak.
A doktor úr közben kinyomtatott nekem két receptet is, valami kimondatlan nevekkel a felületén, és reméltem azt is, hogy senki sem kérdezi meg tőlem, milyen gyógyszert is szedek, mert kimondani biztosan nem tudtam volna őket.
– Nos, valóban nem olcsó, de kitalálok valamit, hogy a lehető legkevesebből megúszd, ha kell, akkor egészen a kórház igazgatójához fogok menni támogatásért – határozta el Dr. Jeon, majd biztatóan rám mosolygott.
– Minden betegének ilyen sokat segít? – értetlenül néztem rá.
– Csak azoknak, akik még nagyon fiatalok a halálhoz, meg van egy éppen ilyen idős fiam, mint te – közölte velem a tényeket, majd feltápászkodott az asztalától, amely éppen fehér volt, és az ajtóhoz kísért. – Ha valami panaszod van, azonnal hívj fel, lehet az egészen kicsi, akkor is – búcsúzott el tőlem. – Vigyázz magadra!