Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

13. fejezet

El nem tudtam képzelni, hogy HaeYoung miket is mondhatott a szüleinknek, de kezdtem úgy érezni, hogy végre én is számítok nekik egy kicsit, erre tessék... valami mindig van, hogy véletlenül se érezhessem jól magam.
– Nem akarsz valamit mondani? – fordult hozzám kérdő pillantással apám, majd kényelembe helyezte magát az egyik fotelben. – Mondjuk, kezdjük azzal, hogy honnan is ismered azt a fiút? Múltkor még rendesnek tűnt, hiszen hazahozott, de immár nagy a valószínűsége, hogy köze van ahhoz az esethez is.
– Nincs hozzá semmi köze – védtem meg azonnal a fiút. – JungKook nem egyszer mentette meg az életemet, és nem nála voltam az éjszaka.
– Valóban? – csodálkozva meredt rám a nővérem.
– Valóban, ha kell, megadom YooMin számát. Nála aludtam az éjszaka, és képzeljétek ő lány, és már huszonhat éves – magyaráztam hevesen csapkodva a kezeimmel nyomatékosítva a mondandómat. – Egyébként is megérdemelnék egy kis bizalmat.
– Arra a kérdésemre még mindig nem válaszoltál, hogy honnan ismered a fiút, és honnan ismered ezt a felettébb idős lányt – sürgetett meg apám a válaszokkal.
– YooMin azon a helyen dolgozik, ahol jelenleg önkéntesként tevékenykedem, egy menhelyen, JungKook pedig az évfolyamtársam, és az igazgatónő engem kért meg, hogy felügyeljem a beilleszkedését, és segítsek neki, ha szükséges – fejtettem ki a tényeket, némi ferdítéssel, de még így is rengeteg igazság volt benne.
– Neked nem szabadna dolgoznod sehol sem – szörnyülködött anyu.
– Még mindig jobb, mint itt lenni, ahol alapvetően semmibe vesznek, és úgy kezelnek, mint aki halálra lenne ítélve. Ha nem hisztek nekem, meg adom annak a lánynak a számát, megadom JungKookét is, sőt az igazgatónőt is felhívhatjátok.
– Miért nem mondta meg az a fiú, hogy ismer téged, amikor hazahozott? – értetlenkedett apám, és láttam az arcán, hogy az esetleges lehetőségeken töri a fejét.
– Gondolom, nem szerette volna, ha éppen miatta kerülök bajba – mondtam őszintén.
– Vagy annyira szeretne tőled megszabadulni még ő is, hogy meg akart ölni – kotyogott közbe HaeYoung, nyilvánvalóan menteni akarta az átkozott barátnőjét, mielőtt mindent elmondok a szüleinknek. És ezt is terveztem, bevallani, hogy BoRam és ez a szemét szövetkeztek ellenem, belerángatva JiMint is.
– Mint mondottam, az a fiú az iskolában is megvédett, amikor JiMin elvette a gyógyszereimet, amikor BoRam, tönkre tette a táskámat, és amikor az a lány, akit te – mutattam a nővéremre, akinek hirtelen holtsápadtra váltott az arca – rettenetesen jól ismersz, hiszen te is benne voltál a buliban, arra kényszerítette, hogy a vízbe ugorjak, egy számomra értékes dolgot védve, de nem tettem. BoRam ekkor lökött a vízbe. JiMin tudta, hogy nem tudok úszni, mégis hagyott volna meghalni. Mondanom sem kell remek munkát végeztetek szerencsétlen fiúval.
– Ez az a JiMin, aki egykor a legjobb barátod volt? – nézett rám anyu megdöbbenve az őszinte kitörésemen.
– Pontosan – bólintottam. – De már egyáltalán nem olyan, mint akkor volt, hiszen BoRam, csak kihasználja, és élősködik rajta. HaeYoung, meg ennek örül. Itt nem én vagyok a rossz, csak azért mert egyszer ebben a nyomorult, de igen rövid életemben jól érzetem magam, egy olyan fiúval, aki talán kedvel is – magyaráztam nagy lendülettel, alaposan bemártva a nővéremet.
– HaeYoung, nem szeretnél hozzátenni valamit? – kérdő pillantást vetettek rá a szüleink tökéletes szinkronban.
– Szemenszedett hazugság – fancsalodott el a lány, mire meglepően elégedettség töltött el. – Hazudik, és biztos, hogy az a fiú beszélte teli a fejét. Szerintem nem is szabadna hagyni, hogy találkozzon vele, hiszen rossz hatással van rá.
– Micsoda?! – hördültem fel.
– Talán lehet benne valami, de nem olyan szempontból, ahogyan azt te szeretnéd – értett vele egyet anyu, mire elkerekedtek a szemeim.
– Veled, HaeYoung még számolunk – fenyegette meg őt apám, majd komoly arccal fordult az irányomba. – Nem kellene, hogy a szükségesnél több időt tölts azzal a fiúval, hiszen ez a hirtelen jött érzelem, nagyban befolyásolhatja a szíved egészségét.
– Annyi időt fogok vele tölteni, amennyit csak lehetséges, és nem fogom hagyni, hogy az igen rövid életemet ti irányítsátok – közöltem velük ridegen, majd tüntetően hátat fordítottam nekik, és lassan megindultam az emelet felé.
– HaeRa! – kiáltott utánam apám erélyesen. – Még nem fejeztem be a mondandómat!
– Én viszont nem akarom hallani, hogy a négy fal közé zártok, és ott várjátok azt, hogy feldobjam a talpam, hiszen HaeYoung éppen ezt akarja – figyelmeztettem őket dühösen. – Ha nem tetszik, akkor én megyek el innen. Felnőtt vagyok, és tudom, mit csinálok, de egyikőtök se higgye az, hogy majd rabként fogok meghalni, inkább haljak meg hamarabb, de emlékkel.
– Nem fogsz meghalni – emelte fel a hangját anyám. – Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez ne következzen be.
– Nem érdekel, én emlékeket akarok, élményeket, és ezt akkor sem vehetitek el tőlem. – Elég nehezen tudtam magam tartani. A szívem őrült mód robogott, az indulat olyan elemi erővel dolgozott bennem, hogy szinte azt is éreztem, minként a vér az ereimben igen intenzíven áramlik, arról nem is beszélve, hogy ki voltam fulladva, mintha kilométereket futottam volna. A légszomj is kerülgetett, szinte majd' meg fulladtam, és az erős mellkasi fájdalom, az az őrjítő szúró érzést is figyelmen kívül kellett hagynom. Rosszul voltam, nem igazán volt még alkalmam ilyen hevesen kitörni magamból, de meglepően megkönnyebbülten éreztem magam miatta.