Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

2. fejezet

Elképedve néztem a távozó alakja után, ahogyan a léptei kis híján visszhangot keltettek a kihalt folyosón. Kissé szaporán vettem a levegőt, a szívem, mint egy gyorsvonat úgy zakatolt, és erős, hirtelen fellépő szúrást is éreztem egyenesen a mellkasomban, pont a szív környékén. Abszolút nem hiányzott, hogy elájuljak, így mély levegőket vettem annak reményében, hogy az segít az állapotomat visszafogni. Borítékolható volt számomra annak ténye, hogy a napjaim nem lesznek valami kellemesek. Talán abban igaza volt, hogy ha őszinte vagyok vele, nem következik be, de nem tartottam magam önzőnek, hiszen csak azt szerettem volna, ha a szülei nem haragudnak rá éppen miattam, de ezek szerint most boldogok, ha azt nem bánják, hogy egy olyan elkényeztetett fruskával alkosson egy párt, mint Han BoRam. Ám azt senki se várja el tőlem, hogy én magam is ilyen karakter legyek. Sajnáltam, hogy eddig fajult a dolog, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Bizakodtam abban, hogy idővel jobb lesz, és ez csak a pillanatnyi felállás, és ha JiMin közelében leszek akár napi szinten, a fiú majd megenyhül... Bár sejtenem kellett volna, hogy a harag nem éppen a legjobb tanácsadó...

-

– Hazajöttem! – ordítottam el magam, amikor átléptem az otthonom ajtaját, miután hosszas séta és buszozás után végre megérkeztem.
Nevetségesen hamar kell suliba indulnom, ha ezzel a csigatempóban szeretnék időben beérkezni. A csalódottságom nyughatatlan volt, de mégis mit vártam... Nekem is éppen annyi közöm van ahhoz, hogy a helyzet ennyire szörnyű, mint JiMinnek... Igyekeznem kell megbékítenem valahogyan, mert ha beindul, nekem végem... Miért is kell éppen BoRamra hallgatnia, hogyan és mivel tudta ennyire az oldalára állítani őt, és miért lett ennyi idő leforgása alatt teljesen más?
Amint ledobtam a cipőmet az ajtó mellett, és megindultam a folyosón, ami a nappaliba vezetett, még jobban meglepődtem a rám várakozó családomra. Még a nővérem is ott volt, aki alapvetően nem töltött otthon sok időt. Abban a pillanatban, hogy betettem a lábam a helyiségbe, mindannyiuk elhallgatott, amiből arra a következtetésre jutottam, éppen rólam mehetett a traccsparti. Mily szemtelen dolog...
– Jó, hogy itt vagy! – lelkesült fel az édesapám, majd felállt, hogy meg tudjon ölelni, de amikor HaeYoung unottan a szemét kezdte forgatni, inkább csak egy mosollyal állítottam meg apámat.
– Igazán nem szükséges – mondtam kényszeredett mosollyal az arcomon. – Rám vártatok?
– Beszélnünk kell veled – jelentette be anyám, majd intette, hogy tegyem le magam közvetlenül mellé arra a bordó kanapéra, amit nem rég szerzett.
– Akkor nekem nem is kellene itt lennem – jelentette be a nővérem, majd azonnal felpattant, hogy távozzon, de anyu leintette.
– Fontos, hogy itt legyél, hiszen te is érintette vagy a dologban – hangzott a szigorú válasz, így HaeYoung drámaian felsóhajtott.
– Miről van szó? – puhatolóztam óvatosan, mintha éreztem volna, hogy ez a komolynak tűnő beszélgetés valakinek fájni fog.
– Beszéltünk az orvosoddal – fogott bele apu egy mély levegő után. – Azt mondta, hogy egy hét múlva, pénteken délelőtt tíz órára írt ki arra a bizonyos műtétre.
– Hiszen megígérte, hogy nem teszi – ellenkeztem azonnal, bár kicsivel nagyobb lendülettel, mint kellett volna. – Mondtam, hogy nem akarom.
– De ezzel csak az életed lenne sokkal könnyebb – nyugtatott meg anyu, de nem tetszett ez az egész.
– Nem is beszélve arról, hogy ez rengetegbe kerülne – győzködtem tovább a szüleimet.
– Nos, igen – ismerte el apám, majd lopva az anyám jobbján ülő HaeYoungra pillantott. – Épp ezért arra gondoltunk, hogy azt a pénzt, amit a nővéred tanulmányaira fordítanánk, vagy épp eddig beáldoztunk, és összegyűjtöttünk, most a te életedet mentjük meg vele.
– Ezt most nem mondod komolyan? – lázadt fel a nővérem, szinte kikelve magából. – Képesek lennétek engem feláldozni? Hiszen megígértétek, hogy támogatni fogtok a tanulmányaiban bármi is történik?
– De ez most más – próbálkozott megnyugtatni a lányt, de az hajthatatlan volt. – Szeretnénk, ha legalább ezt a félévedet elhalasztanád.
– Szó nem lehet róla. Miért pont nekem kell ezt megtettem? Nincs más megoldás?
– Ha HaeRa-t nem műtik meg, valószínűleg meg fog halni – szembesítette az igazsággal apám, aki még mindig higgadt és felettébb nyugodt volt. – Mondjuk, ha nem akarsz halasztani, meg is dolgozhatnál a tandíjért.
– Mi? – csattant fel dühösen HaeYoung. – Én csak a tanulásra akarok koncentrálni.
– Édesanyád is lediplomázott, sikerrel, mégis dolgozott közben – utalt anyám sikereire az apám. – Talán, ha összeszeded magad, te is képes lennél rá.
– Nem vagyok hajlandó ezt az áldozatot meghozni! – határozta el magát a nővérem, majd sértődötten felpattant, és elhagyta a nappalit.
– HaeYoung! – kiáltott utána ezúttal anyu, de mintha süket fülekre talált. A lány annyira megsértődött ezen, hogy vissza sem jött.