– Ezt meg hogy érted? – néztem rá bambán, mivel egyszerűen képtelen voltam összetenni a mondanivalóját. Nem volt értelme annak, amit mondott.
– Azt majd meglátod – mondta titokzatosan, majd hátat fordított nekem.
– Nem szeretem az efféle hozzáállást!
– Te semmit sem szeretsz, csak azt, amit ismersz, minden, ami számodra ismeretlen, attól rettegsz, pedig csak úgy vagy képes tapasztalatokat szerezni, ha nem rettegsz feleslegesen.
– Ez ebben a formában egyáltalán nem igaz! – kezdtem el szinte toporzékolni, mint a kétévesek. – Csak nem szeretem a váratlan helyzeteket.
– Viszont – fordult vissza egy pillanat alatt, egész közel hajolva hozzám. Hihetetlen reakció ideje volt, fel sem tudtam készüli arra, hogy egy másodperc múlva már megint a forró lélegzetét fogom érezni a nyakamon. – Kimondottan tetszik, hogy változatos kifogásokat tudsz kitalálni, ez igen mulatságos.
– Ez nem kifogás volt. Egyébként is nem is mondtál időpontot, hogy mikorra menjek el hozzád? – tereltem a témát azonnal.
– Az is meglepetés – vigyorodott el. – Nem kell aggódnod, nálam aludhatsz majd, senkit sem fog zavarni, az egész rajtad áll.
– Na, persze... – jegyeztem meg epésen. – Még egy éjjeli kimaradás, és a szüleim életem végéig a szobám fogságára ítélnek.
– Akkor majd elkérlek én – jelentette be, mire meghökkenve meredtem rá. – Tudom, hol laksz!
– Ha megjelensz, akkor is meg fogom szívni.
– Erre azért ne vegyél mérget – közölte velem megvonva a vállát. – Na, akkor majd találkozunk! – intett, jelezve, hogy akkor végül is távozik, de a szavaival nem kis zavart okozva az elmémben.
-
Az óráim többi részét egyedül töltöttem, de BoRam akárhányszor megpillantott gúnyos mosolyra húzta az ajkait. Az agyamra ment az a lány, és egyszerűen alig bírtam ki, hogy egy légtérbe maradjak vele. Régebben mindent elviseltem, inkább meghúztam magam, és tűrtem, hogy piszkáljanak, de amióta JungKookkal töltöm az időmet, immár a második hetünk, második napját, valahogy egyre kevésbé vagyok toleráns az engem ért atrocitások miatt. Talán ez köszönhető annak a fiúnak is, hogy egyre jobban felépíti az önbizalmamat, míg mások előszeretettel lerombolnák azt. Végül miután sikerrel vettem a BoRam néma nyomását, olyan sebességgel léptem le a suliból, ahogyan erre csak képes voltam.
Terveim között szerepelt, hogy beugrom a menhelyre, beszélgetek egy kicsit YooMinnal, és közben ellátom a feladataimat. Megszeretgetek néhány macskát, az úgy is mindig feldob, főleg, ha nem marnak belém, és nem akarnak rám támadni. Az is előfordult már, hogy megharapott egy-egy agresszívabb példány, de azok is szépen lassan feloldódtak a kezeim között. Ha másra nem is, az állatokra jó hatással vagyok. De meglepődtem, amikor a menhely ajtajára ki volt rakva a zárva felirat, így az első dolgom az volt, hogy elővegyem a telefonomat, és felhívjam YooMint. Kíváncsi lettem volna arra, hogy mi is történt.
– Szia, csajszli! – üdvözölt a szokásos módon nagyon közvetlenül. Kezdetben ettől frászt kaptam volna, de mostanában, már hiányozna, ha nem lenne velem ilyen laza. – Mi a helyzet?
– Miért van zárva a menhely? Mentem volna dolgozni, erre tessék, zárt ajtó talál – magyarázkodtam hevesen.
– Problémáink adódtak a hatóságokkal – vallotta be a lány. – De gondolj komoly dologra, csak az egyik pénzügyesünk, elfelejtett egy számlát kiállítani, és valaki ránk hozta a hatóságokat.
– Ó, értem, de ettől az állatoknak nem lesz baja, ugye?
– Nem, én voltam bent, de nem lehetünk nyitva, és önkéntesek sem dolgozhatnak éppen.
– De vissza sem mehetek? – aggodalmas hangszínre váltottam. Jelenleg a macskák voltak az egyetlen elfoglaltság az életemben, JungKookon kívül, amiért a szüleim nem szólnak, nem vehetik el ezt tőlem.
– Hát, még nem tudom. – Hangzott a kicsit sem szívderítő válasz. – Most egy hétig zárva vagyunk ez biztos, hogy utána mi lesz, egyelőre nem tudom.
– Lehet tudni, hogy ki jelentette be a menhelyet? – faggatóztam. Kevés ember tudta, hogy ott dolgozom, de simán kinéztem, mind a nővéremből, mind BoRamból, hogy ilyen módon akartak velem kitolni. Megjegyzem, pillanatnyilag valóban kilátástalanná tették a helyzetemet.
– Nem – felelte a lány. – Névtelen bejelentés volt, és az is véletlenül derült ki, hogy rossz volt egy papír. Reménykedem abban, hogy nem zárnak be minket.
– Abban én is, szeretnék visszamenni oda dolgozni.
– És mi van a fiúddal? – váltott témát a lány, de ennek valahogy nem tudtam örülni.
– Nem, a fiúm – vágtam vissza idegesen.
– De lehetne az.
– Talán, nem tudom, holnap találkozom az apjával.
– Na, ez remek. Ha bemutat a családjának, az jelent valamit. És te nem fogod bemutatni a tiédnek?
– Nem hiszem. Már találkoztak, és a szüleim ki nem állják őt.
– Az elég kellemetlen, de talán másodszorra jobb lesz.
– Na, ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
– Ha nem próbálod meg, akkor nem is tudod meg, mi lenne – közölte YooMin nagy bölcsen, mire a szememet forgattam. – Na, puszillak, drágám! Majd hívj fel, és mesélj, milyen volt a nagy családi összeborulás.
– Szörnyű vagy, te lány! – nevettem el magam, mire YooMin csatlakozott hozzám. – Te meg híjv fel, ha hamarabb nyitna a menhely.
– Mindenképpen! – vágta rá a lány. – Legyél jó! Szia!
– Szia! – nyomta ki a telefont, majd nagy sóhaj keretében indultam meg haza.
Nyilvánvaló volt számomra, hogy JungKook tudta, a menhely helyzetét, ezért is próbált meg plusz programot találni, de hogy éppen az apjával találkozzam. Ez egy kicsit abszurd... De mégis mi lehet az a dolog, ami miatt a fiú azt hiszi, soha többet nem fogok beszélni vele. Csupán az lehet, ha hazudott az apja kilétéről... De miért is tenne ilyet...
-
Örömmel fedeztem fel, hogy korán érkeztem haza, és senki sem volt otthon, így nem kellett arra vigyáznom, hogy anyu leszid, miért is tömöm magam egészségtelen étellel, ám ennek örömére egy nagy adag pirított tészta, és rengeteg hús került a tányéromra, mellőzve mindenféle zöldséget. Bántam, hogy efféle finom falatokat csak akkor vehetek magamhoz, ha egyedül vagyok a házban. Késői ebéd után a szobám rejtekében találtam megnyugvást, és miután lepihentem, estefelé tértem észhez, és a szüleim éppen HaeYounggal vitáztak. Mondjuk, azzal a lánnyal lehet is, mindig ad valami indokot arra, hogy az ember haragudjon rá. Csak azt nem értem, hogy miért ennyire kegyetlen velem, hiszen, amikor nem voltam a városban, nyugodtan megismerkedhetett volna JiMinnel, és nem kellett volna hagynia, hogy BoRam ennyire megszédítse. Nem is értem, miért ilyenek velem, ha már így is meg fogok halni, akkor legalább ne tegyék nehézzé életem utolsó hónapjait. Persze nem kellene, hogy a dolog így végződjön, még menthető lennék, de igen minimális azoknak az embereknek a száma, akik miatt én egyáltalán életben szeretnék maradni. Tehát szedem a gyógyszereimet, melyek már annyit sem használnak, mint eddig, hogy elmondhassam, én mindent megtettem az életemért. Nekem ez így jó, tökéletesen megfelel.
Majdnem az ajtóm előtt veszekedtek, fojtott hangon, nem igazán értettem, hogy miről mehet a vita, ám messziről is hallottam, hogy csengetnek, így eldöntöttem, hogy amíg ők vitatkoznak, a nevem hallása után, szembesültem azzal a ténnyel, hogy éppen rólam megy a vita, ám ezen sem tudtam meglepődni. Óvatosan kikukucskáltam az ajtóm mögül, alig egy méterre tőlem, intenzív érzelmekkel az arcán, HaeYoung teljesen ki volt borulva, és talán egy cseppet sajnáltam is. Vagyis égetőbbé vált számára a távozás a szülői házból, mindösszesen két napja van, hogy csomagoljon, és elmenjen. A péntek szót is hallottam, vagyis addig kapott haladékot, az pedig kedd lévén, igen csak közel van. Lefelé siettem a lépcsőn, szerencsére senki sem vett észre, a házon kívül tartózkodó illető pedig nagyon be akart jönni, szüntelen nyomta azt a fránya csengőt. Ám amit kinyitottam, és megpillantottam JungKook arcát, a szívverésem azonnal felment kétszázra, és fel sem tudtam fogni, hogy van mersze idejönni, hogy még nagyobb bajba sodorjon.
– Te meg mi a fenét keresel itt? – fakadtam ki magamból nagy dühvel.
– Neked is, szia! – közölte, majd váratlanul nyomott egy puszit az arcomra.
– Ha kérhetném, ilyet ne csinálj! – utasítottam suttogva, nehogy a szüleim bármit meghalljanak. – Miért jöttél? Késő van, és még tanulnom is kell.
– Épp ezért jöttem – mondta végül a szándékait. – Segítened kell nekem tanulni.
– Ott voltam hétvégén, és nem tanultál meg semmit, most mennyivel lesz könnyebb a helyzet? – akadékoskodtam.
– Talán holnapra nem felejtem el – bizakodóan nézett rám.
– A szüleim múltkor is majdnem leszedték a fejem, amiért kimaradtam, még a holnapit el sem mertem mondani nekik, erre megjelensz – drámáztam nagyban, de a fiú mindösszesen sunyin elvigyorodott. – Mire készülsz? – vontam fel a szemöldököm.
– Ki az, kicsim? – lépett hozzám közelebb anyu, és amikor megpillantotta JungKookot, némiképp gyanakodva nézett rá.
– Jó estét, asszonyom! – hajolt meg a fiú tisztelettudóan. – Én csak szerettem volna, megkérni a lányát, hogy segítsen nekem elmagyarázni néhány matek példát, mert az igazgatónő hozzá küldött, mert ő az iskola legjobbja. – fogott bele JungKook a meggyőzésbe.
– Igen, ez így igaz – bólintott anyám. – De elég késő van.
– Nos, ebben teljes mértékben igaza van, de nagyon fontos lenne, hiszen éppen ebből a témából írok majd dolgozatot, fontos lenne, ha a lánya segíthetne ebben.
– Jól van, nem bánom! – adta be a derekát. – Remélem, maradsz vacsorára!
– Nem, nem marad! – vettem át a szót, majd megragadtam a fiú kezét, és a szobám irányába vonszoltam.
– De ha szeretne, akkor éjszakára is maradhat, ha a szülei nem bánják – szólt utánunk anyu higgadtan. – Amúgy is szeretnénk tudni, apáddal, hogy mennyire komolyak a szándéka az irányodba nézve.
– Egészen komolyak – jelentette ki JungKook úgy, hogy még a nem rég felbukkanó HaeYoung is hallotta.
– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el a nő. – Akkor marad éjszakára, előkészítem a vendégszobát.
– Na, ezért még számolunk! – fenyegettem meg a fiút, aki jót derült az összezavarodott állapotomon.
Az a vacsora rémes volt... Egyszerűen kibírhatatlan, anyám jót szórakozott JungKook beszólásain, HaeYoung igyekezett felszedni a fiút, vagyis a megjegyzései erre utaltak, de valahogy ez nem hatotta meg a vendégünket. Aztán jöhetett a színvallás, de arról nem derült ki semmi, hogy nála voltam, és nem YooMinnál, de Kook is éppen ezt a mesét mondta el. Aztán a vidámparkbeli esetet a pánikkal magyarázta, érdekes volt, mert apám nagy mesélésbe kezdett anyámról, hogy ő is éppen olyan tériszonyos, mint én, s apa éppen ezt a trükköt vetette be. Nehezen tudtam elviselni, hogy úgy beszélnek rólam, hogy ott vagyok, de a nővérem keserves arckifejezései ennek ellenére is jól estek. Ezt a harcot akkor is én nyertem meg, hiszen JungKook egyáltalán nem olyan fiú, mint amilyennek ő hiszi. Bár meg voltam győződve arról is, hogy ez bizony még nincs lefutva a vendégszoba éppen HaeYoung szobája mellett van. Megdöbbenve vettem figyelembe azt, hogy a szüleim gondolkodás nélkül igent mondtak arra, hogy holnap a fiúnál legyek, bár arra húzták a szájukat, hogy ott is aludjak. Mintha egyáltalán akartam volna... Nem, egyáltalán nem tudtam, mit akarok, de akkor is el voltam szörnyedve, hogy Kook olyan szinten rávette őket mindenre, amit csak el akart érni... Micsoda egy manipulátor...
-
– Áruld el, hogy csinálod? – fordultam hozzá kérdő pillantással, amikor a kínosan sikerült vacsora után, illetve a fárasztó tanulás után, az erkélyen ültünk, a csillagokat bámulva. A mi erkélyünk egy kicsivel magasabban volt, mint az övéké, de elég biztonságos volt a korlát is, gond nélkül kilógathattam a lábaimat a korlát deszkái között.
– Mármint mit? – játszotta a meglepettet, de hunyorogva néztem rá, közvetítve felé, hogy tudom, mire megy ki a játék.
– Hogyan tudod ilyen gyorsan megkedveltetni magad másokkal? – fejtettem ki részletesebben a kérdésemet. – Olyan, mintha manipulálnád őket.
– Én soha sem szoktam másokat manipulálni – háborodott fel. – Csupán azt mondom, amit mások hallani akarnak.
– Ez nekem nagyon úgy hangzik, mintha befolyásolnád őket, hogy kedveljenek.
– Ne bonyolíts túl mindent – intett nyugalomra a fiú, majd elvigyorodott. – A sok gondolkodás fogja a vesztedet okozni.
– Ez relatív.
– Meglehet – értette egyet velem, majd láttam rajta, hogy szeretné bővebben is véleményezni a dolgot, de abban a pillanatban, hogy ezt megtehette volna, anyám hangja szólalt meg a szoba belsejéből.
– Fiatalok, ideje lenne feküdni! Holnap suli, és időben kell felkelnetek is – figyelmeztetett minket anyám szigorúan. – JungKooknak pedig még meg kell mutatnom, merre van a fürdőszoba.
– Egy pillanat! – kiabált az ajtó felé fordulva a fiú, utána pedig lassú, vontatott tempóban feltápászkodott, hogy segítő kezet nyújthasson nekem.
Kissé zavarban voltam, de elfogadtam a segítségét, és olyan lassan segített fel a földről, ahogyan erre csak képes volt. Bizakodtam abban, hogy anyám nem jön ki a z erkélyre, mert amikor a Kook egyik keze a derekamra fonódott, úgy volt magához közelebb, ő kapásból kiakadt volna, mondjuk nálam nem jobban. Elkerekedett szemmel, vöröslő képpel néztem a fiú arcára, aki igencsak elégedettnek tűnt, már ami zavarodottságomat illeti.
– Aludj jól! – közöltem vele végül.
– Most már jól fogok! – hangzott a nagyképű válasz, majd nyomott egy visszafogott puszit a homlokomra, utána hagyott csak magamra.
Minden egyes pillanatban összezavarodok, amikor ilyen gyengéd megnyilvánulásai vannak, egyszerűen kikészít teljesen. Hatalmasat sóhajtottam, kiadva magamból az összes lehetséges frusztráltságot illetve idegességet, ám olyan hasztalannak bizonyult. Ugyan ilyen izgatottsággal hunytam le a szemem, miközben a szívem, mint egy gyorsvonat robogott, az ép ésszel már fel nem fogható beazonosíthatatlan érzéseim miatt.
-
Szokás szerint, elég hamar sikerült elaludnom, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem riadtam arra, hogy egy hideg kéz ér a lábamhoz, és olyan gyorsan felpattantam, hogy a szívem görcsösen reagált a helyzetre, összerándult a mellkasomban. Kis híján felsikoltottam, majd egy másik kéz a számra tapadt visszafojtva a sikolyomat. Nem hallottam betörés hangját, vagyis egy olyan illető lehetett az, aki ilyen galád módon rám támadt, aki a házban van. Csupán akkor higgadtam le, a heves zihálásom is csak akkor csillapodott, amikor ismerő illat csapta meg az orromat. Messziről be tudtam azonosítani JungKook kellemes parfümjének illatát, és jelenleg is ahhoz hasonló illatot éreztem, nyilvánvalóan hasonló illatú tusfürdője lehet, amit magával hozhatott otthonról. Csak tudnám, hogy mi a fenéért kell rám hozni a szívbajt. Az ablakon át beszűrődő halovány fény segítségével azonosítottam be az arcvonásait, miközben ott térdelt velem szemben, a kezét még mindig a számon pihentetve.
– Ugye, nem akarsz hangoskodni? – suttogta halkan, nehogy véletlenül felkeltse a szomszéd szobában lévőket. Némán megráztam a fejemet, így a fiú végre elvette a kezét, és fellélegezhettem.
– Neked elment a maradék józan eszed is? – emeltem fel a hangomat, amennyire ez lehetséges volt, miközben igen erőteljesen forrtam az idegtől. – Ha komolyabban megijedek, akkor akár meg is halhatok.
– Akkor nem ijesztettelek meg eléggé, hiszen még mindig lélegzel – gúnyolódott velem.
– Miért jöttél át? – kérdeztem tőle a mellkasomat dörzsölgetve ott, ahol a szívem volt.
– Nem tudtam aludni, aztán HaeYoung a folyosón is igyekezett felszedni. – A nővérem nevének hallatán megint dühösebb lettem, és elképedtem a saját magam szeszélyes érzésein. Eddig nem igen rendelkeztem ilyen változatos érzelmi reakciókkal. – De aztán ki kellett, hogy ábrándítsam, hiszen még mindig nincs időm kurvákra.
– Na, remek! – forgattam a szemem. – Megint elő leszek véve.
– Én meg itt vagyok, hogy vigyázzak rád – hangzott a felelet, melytől kis híján megszédültem.
– Na, akkor miért is vagy itt? – faggattam tovább, amint sikerült összeszednem magam.
– Mondtam, hogy nem tudok aludni – vonta meg a vállát.
– És hogy itt vagy, szerinted menni fog? – csodálkozva meredtem rá.
Éppen kérdezősködni akartam, amikor hallottam a szomszéd szoba ajtajának hangját, hiszen egy kicsit nyikorgott szegény, és az éppen a szüleim szobája volt, s amint a lépések halk zaja is felcsendült, nem kis pánik lett úrrá rajtam. Azonnal megfogtam a fiú kezét, magammal rántottam őt egészen a takaróm alá, ügyelve arra, hogy csupán az én felem látszódjon ki a takaró alól.
– Szerintem így észre fognak engem is venni – figyelmeztetett JungKook.
– Akkor gyere közelebb – utasítottam, és a fiú nem is késlekedett, olyan közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott, szinte a lábaink is összefonódtak, de legalább egy kívülállónak nem tűnik fel, hogy ő is ott van. Arról nem is beszélve, hogy éreztem a forró lélegzetét a nyakamon, és a hideg is futkosott a hátamon.
Aztán amint a szobám ajtaja is kinyílt, hogy az a valaki, lépteiből felismerne éppen az anyukám lehetett az, megleshesse, hogy minden rendben van-e velem, ám közel sem éreztem azt, hogy így lenne. Kook a takaróm alatt sem fogta vissza magát, legszívesebben lerúgtam volna magamról, de akkor totális bukás lett volt a vége, ám amint finoman végigcsókolta a nyakamat, apró kis távolságokat téve, olyan érzések kerítettek hatalmukban, amiket megint csak nem tudtam hová tenni. Szinte az egész testem, minden kis szeglete felforr, és őrült vágyakozással töltött el, minden mozdulata. Még levegőt is elfelejtettem venni, és csupán akkor sikerült fellélegeznem, amikor az ajtó becsukódott. Pár másodpercig még nem mozdultam, csak azután, hogy a fiú egyik keze végigsiklott a hátamon, de nem a pizsama felsőmön keresztül, hanem alatta a meztelen bőrömön éreztem az ezúttal már kellemes hőmérsékletű érintését, ám ezen cselekedete is a tűznél is forróbbá tette az összes kis porcikámat.
– Elárulod, hogy ez mégis mire volt jó? – fújtattam dühösen, amikor nevetve kidugta a fejét a takaróm alól.
– Tetszenek a reakcióid, amikor hozzád érek – suttogta egyenesen a fülembe, mire megint libabőrös lettem. Ez a fiú egyszerűen kikészít, olyan ismereten vizekre csábít úgy, hogy nem is igazán tudok neki ellenállni, ahol még nem is jártam. De olyan szinten vonz, mint egy mágnes, és egyre nehezebben megy az ellenállás. Néha csak szeretném megállítani a pillanatot, elveszni a meseszép szemeiben, és csókolni őt, amíg csak létezem, vagy rábízni magam, hogy vele együtt fedezhessem fel szerelem legpikánsabb részeit is. Ám tisztában voltam azzal, hogy ha valami egésze komoly dologra adnám a fejem, az a testmozgás, és az az élmény, meglehetősen veszélybe sodorhatná az életemet.
– Ne zavarj össze! – szóltam rá dühösen, és akármennyire szerettem volna távol maradni tőle, nem tudtam, mert magához szorított úgy, hogy mozdulni sem tudtam. – Ilyet még egyszer ne csinálj!
– Mit ne csináljak? – játszotta az ártatlan, majd finomat a nyakamba mélyesztette a fogait, és olyan gyengéden harapott meg, hogy halk, de annál kéjesebb sóhajtás hagyta el a számat. Sebesen megállapítottam, hogy ez nem én voltam, ez nem lehettem én, én határozottan nem ilyen vagyok, de valahogy annyira élveztem, hogy ezt teszi velem, hogy megijesztettem saját magam.
– Kérlek! – fogtam bele a könyörgő hangba, mire a fiú csalódottan felsóhajtott.
– Jól van, nem kínozlak tovább! – egyezett bele a kérésembe, mire fellélegeztem. – De akkor is igazán szexi a hangod, ha élvezel valamit.
– Ha csak erre megy ki a játék, hogy megkaphass, akkor nagyon, de nagyon ki kell, hogy ábrándítsalak, mert nem fog menni – tájékoztattam hevesen, szinte nagy indulattal.
– Nem is akartam semmi olyat, amire te gondolsz – intett le, majd vigyorogva hozzátette: – De tetszik, hogy ennyire előre gondolkodsz.
– Még mit nem! – határoztam el magam, majd lehunytam a szemem. – Ha már itt vagy, hagyhatnál akár aludni is.
– Nekem is ez volt a tervem – értette velem egyet, majd egy gyors puszi után, amit ezúttal is a homlokomra intézett, becsukta a szemét.
- Másnap reggel egyedül ébredtem fel, vagyis JungKook nélkül, és mire összeszedtem magam, már lassacskán indulnom is kellett volna. Mindig busszal vagy gyalog megyek, és mivel nem szabad sietnem, időben elindulok. Bevettem az összes szükségesnek ítélt gyógyszeremet, de időnként olyan hasztalannak bizonyult, egyre gyakoribbá váltak a tüneteim, egyre gyengébb is voltam, és fáradékony, illetve a görcsös, szorító érzés is sokkal hosszabb ideig tart, mint eddig bármikor. Ideje lenne végre meglátogatni, Dr. Jeont...
Aztán Kook a konyhában volt, indulásra készen, már megreggelizett, és remekül elcseverészett anyámmal. Csodálattal néztem, amint sikerült lebukás nélkül kimagyaráznia magát, és hálás voltam azért, amiért anyu nem is fogott gyanút, hogy nem is a vendégszobában, hanem nálam töltötte az éjszakát. Bár a fiú kipihentnek tűnt, és én magam sem éreztem annyira fáradtnak, talán mégis hatékonyak vagyunk egymás számára, mint altató. Elég érdekesen hangzik ez az elmélet...
Ugyan nem volt közös óránk, de megbeszéltük, hogy akkor menjek át hozzá este felé, és akkor végre találkozhatok az apjával, valahogy volt bennem egy furcsa érzés. Mi van, ha valami valóban nem úgy van, ahogyan azt feltételeztem. Teljesen elbambultam, amikor éreztem, hogy valaki meglök hátulról, és kis háján elestem volna, ám a szekrény szélében meg tudtam kapaszkodni. BoRam kacarászását hallottam meg, biztos voltam abban, hogy ő volt a galád, aki ki akart velem tolni, de hatalmas sóhajjal nyugtattam magam, és léptem be a terembe. Unatkoztam, és tudat alatt kis szívecskéket rajzolgattam a füzetem lapjainak szélére, de ez természetesen az előttem ülő BoRamnak is feltűnt.
– Nem is tudtam, hogy ennyire bele vagy zúgva abba a selejtbe – súgta az irányomba gúnyos hangnemben. – És ezt hogy viseli a negyvenes pasid, hogy lecseréled őt egy fiatalabb modellre?
– Nincs semmiféle negyvenes pasim, és JungKook nem selejt – közöltem vele ridegen.
– Csak épp annyira, mint te.
– Attól, hogy visszautasított, mert tisztában van vele, hogy milyen egy értéktelen lotyó vagy, attól még nem lesz selejt – keltem ki magamból, de ügyelve arra, hogy a tanár ne hallja. – És remélem bánt az a dolog, hogy nem sikerült hazugságokkal elérned, hogy ellene forduljak.
– Csak idő kérdése, és enyém lesz, utána már nem elszel számára semmi több csak egy futókaland.
– Álmodozz csak! – zártam le a keservesen kínos beszélgetésünket, mielőtt ennél jobban megsértene, mert akkor már nem bírok kimenekülni a fájdalomból.
A percek kínzó lassúsággal teltek, s amint kicsengettek, én voltam az első, aki elhagyta termet, sőt az egész iskola területét, még akkor is sietősre vettem a helyzetet, amikor a szívem erősen szúrva, kissé fulladva is, erős tiltakozásba kezdett.
-
Miután bepakoltam a táskámba, hogy ezúttal is JungKooknál töltsem az estét, ugyan remélve azt, hogy az apja jelenlétében, és tudva azt, hogy ő is a házban van, nem fog rám telepedni, és nem fog igen izzasztó helyzetbe hozni. A megszokott útvonalon mentem végig, hiszem már jártam arra, eltévedni meg nem szerettem volna, legalább egy órás séta után érkeztem meg a narancsszín épület elé. Becsengettem, és remegő lábakkal vártam, hogy végül is történjen valami, mert beengedni nem igazán akartak. Végül éppen a meghívómmal, vagyis JungKookkal találtam szembe magam, aki speciel rá nem jellemző módon elég idegesnek tűnt.
– Azért remélem, nem zavarok – fogtam bele óvatosan.
– Gyere be! – nyitotta ki az ajtót, hogy be tudjak menni.
A lábaim igen nehezen indultak be, közel álltam az ájuláshoz, ám amikor beléptem, és egyáltalán nem az fogadott bent, amire számítottam,még szédülni is kezdtem.
– Ki a vendégünk? – hallottam meg egy kellemes férfihangot, ami ezúttal is az orvosom hangjára hasonlított.
– Csak egy lány a suliból – vonta meg a vállát JungKook, majd a konyha irányába terelt.
– Csak egy lány? – vontam fel a szemöldököm megdöbbenve.
– Egy számomra igen fontos lány – javította ki magát, majd lemondóan sóhajtott. – Körülbelül még két percig – jegyezte meg csendesen.
Amint betettem a lábamat a konyhában, és megpillantottam azt a férfit, aki éppen a fiú apja volt, kis híján eldőltem, mint egy zsák. Sőt az, hogy éppen Dr. Jeonnal néztem farkas szemet az annyira meglepett engem is, mint őt.
– HaeRa, te mit keresel itt? – csodálkozva nézett rám. – Nem jelentél meg az előző ellenőrzésen. Ugye, jól vagy azért?
– Maga... – Egyszerűen a szavak is belém fagytak. – Jól vagyok, azt hiszem. – szedtem össze magam végül. – De maga nem éppen építészmérnök...
– Nem – nevette el magát az orvos. Kimondottan jó kedvűnek tűnt. – Te szoktál segíteni a fiamnak tanulni?
– Időnként – bólintottam kimérten. – És mondta, hogy... – tett fel egy kérdést, de befejezni nem tudta, mert éppen JungKook szakította őt félbe igen csak durván.
– Nem, nem mondtam el neki, és nem is fogom – jelent meg mellettem a fiú erőteljes hangon kiértve magából.
– Mit is kellene tudnom? – tudakoltam. – Már így is átverve érzem magam.
– Nem tudom, hogy milyen komoly ez a dolog kettőtök között, – fogott bele az orvos, jelentőség teljes pillantást vetve a fiára –, de tudnia kell arról, hogy mennyire súlyos az állapotod.
– És, ha nem akarom neki megmondani? – kérdezte Kook az édesapját keményen. – Akkor mi van? Számít ez bármit is?
– Fiam, ez nem így működik, fel kell készülnie arra, hogy...
– Talán mégsem kellett volna idejönnöm – jelentettem be, majd kifelé lépdeltem a konyhából.
Abban pillanatban értettem meg az egészet, hogy miért kellett, hogy hétvégén olyan gyorsan lelépjek. Bár ezt a nagy titkolózást akkor sem értettem, hogy mire jó. Miért hazudott nekem az apjáról, és mit titkol előlem, miféle súlyos állapotról beszélnek. Tudtam, hogy JungKook nincs jól, ezek szerint igazam is van, de akkor miért nem tudhatom meg.
– HaeRa, várj egy kicsit! – sietett utánam a fiú, de valahogy abban a kínos szituációban nem vágytam a társaságára. – Tudom, hogy mit gondolsz.
– Tudod? – csattantam fel dühösen. – Nem tudsz te semmit sem. Hazudtál nekem mindenről?
– Nem egészen, csak nem szerettem volna, ha ez befolyásol köztünk bármit.
– Vagyis te tudtad, hogy éppen az apád betege vagyok?
– Igen, ezt tudtam, de ha kiderül, nem tudtam, hogy miképpen reagálsz rá, ezért szerettem volna, ha éppen most találkozol vele, amikor már egészen jól alakulnak a dolgok – fogott bele a magyarázkodásba, de olyan szinten mesének éreztem, mintha valami mendemondát olvasna fel egy hatalmas könyvből.
– Mintha számított volna bármit is. Akkor ezek szerint anyukád sem az, akinek eddig hazudtad, ahogy apád sem építészmérnök.
– Csak miattad tetted, csak azért, hogy megkíméljelek.
– Mitől? Hiszen mondtam, fő az őszinteség, sőt a legelején.
– Változtat ez bármin is, hiszen tudod a teljes igazságot.
– Miért nem mondtad el már hamarabb, hogy anyud már nem él? – ragadtam ki az egészből a számára legfájdalmasabb részletet.
– Mert semmi közöd hozzá – morogta elsötétült képpel.
– Tessék? – kérdeztem vissza úgy téve, mintha nem értettem volna. – Ahhoz azért van közöm ugye, hogy apád tart életben.
– Kár, hogy anyámat nem tudta! – emelte fel a hangját a fiú, én pedig abban hitetlenkedve néztem rá. Olyan sebességgel váltott személyiséget, megint tajtékzott a dühtől, és villámló tekintettel meredt rám.
– De legalább elmondhattad volna, vagy valami. A fenébe is! Én tényleg sajnálom, ami anyuddal történt, és sajnálom, ha emiatt téged valami hátrány ért, de apád kilétét akkor sem kellett volna titkolnod.
– Nem is lett volna alkalmam színt vallani – védekezett JungKook.
– De amikor a családról beszéltünk a menhelyen, akkor lett volna – közöltem vele jeges hangon. – Tényleg sajnálom, hogy ilyen fiatalon anya nélkül kellett lenned, és így nőttél fel.
– Na, látod, éppen ezért nem beszélek soha senkinek anyámról! – Megint csak kitért magából, szinte üvöltözött velem, de valahogy jobbnak láttam, ha kiadja magából a dühét, inkább nem mondtam neki semmit. – Nem kell a sajnálatod, nem kell, hogy bárki is emiatt sajnálkozzon, mert senki sem tudja, hogy min mentem keresztül. – Minden egyes szónál egyre hangosabbra vette a hangját, olyan volt, mint valami vulkán, de ennek ellenére láttam az arcán, hogy a dühön kívül, amit nem nagyon tudott féken tartani, nagyon bántja az egész, főként az, hogy igyekszem elmenekülni onnan.
– Jól van! – adtam fel az egész szituációt, és fáradtam bele abba, hogy ő ennyire bizalmatlan, és nem hagyja, hogy segítsek neki. – Akkor nem emiatt sajnállak téged!
– Hanem akkor? – gúnyolódott velem, amiért legszívesebben orrba vágtam volna, pedig kimondottan higgadt embernek számítottam, aki néha még magáért sem képes kiállni.
– Rettenetesen sajnállak, amiért nem bízol bennem! – közöltem vele hidegen, majd hátat fordítottam neki, és sebes léptekkel kiléptem az ajtón túlra, egyenesen a hűvös éjszakába...
ESTÁS LEYENDO
Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)
Romance„Néha elgondolkodom az emberi lét múlandóságán, hiszen az életem másodpercei úgy rohannak el, ahogyan a homokórában lévő ragyogó homokszemek lehullnak, egyre jobban ijesztgetve a halál sötét árnyával... Vajon mennyi időm lehet hátra? Choi HaeRa egés...