Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

5. fejezet

Lopva néztem a távozó alakja után, és annyira szerettem volna még megtudni róla valamilyen információt, mondjuk a szüleiről, vagy, hogy mi okból került éppen ebbe a suliba. Ám rendkívül hálás voltam a segítségéért, még akkor is, ha ezzel csak ártott nekem. Ki tudja... Talán, ha megint bajba kerülök, akkor is meg fog védeni. Bár meglehet, hogy csak hiú ábrándokat kergetek...
Az ölembe vettem a táskámat, hogy megnézhessem mennyire komoly károkat szenvedett azáltal, hogy BoRam leszaggatta a hátamról. Azon viszont egy pillanatig sem csodálkoztam, hogy képes volt puszta kézzel szétszedni a pántokat, ami ugyan nem volt valami tartós anyag, de a lány elég edzett röplabda játékos, így a karjai nem éppen gyengék. Csak arra lettem volna valójában kíváncsi, hogy miért szánta rá magát erre a döntésre, miért utál ennyire, amikor nem is adtam neki okot rá. JungKook kiérdemelte az utálatát, de tisztában voltam azzal, hogy azt a fiút ez kicsit sem fogja izgatni. Engem már annál inkább...
Eldöntöttem, hogy ezúttal is betérek a kórházba, legalább az ikrek segíthetnek abban, hogy ez kissé jobb kedvem legyen, meg a makacs, szűnni nem akaró mellkasi fájdalom miatt azon is agyaltam, hogy amennyiben Dr. Jeon bent van, kezdjen velem valamit, mert rettenetesen féltem attól, hogy egyik pillanatról a másikra kiterülök, s meghalok... Ugyan ez elég abszurd feltételezésként hatott, ám ez volt az egyik legnagyobb félelmem a sok körül... Miért nem tudok olyan merész lenni, mint az új fiú? Már ennyiből is szimpatikusnak találtam, még akkor is, ha tudtam, nem nagyon kellene a fiúkkal, különösen ezzel a fiúval foglalkoznom, de ez a szabadság iránti vágya mágnesként hatott rám, szerettem volna minél jobban megismerni őt...

Viszonylag gyorsan beértem a kórházba, a klór erős szaga miatt azonnal szédülni kezdtem, nem is értettem, minek kell ennyire alaposan körbefertőtleníteni mindent. Felmásztam a kijelölt emeletre, de arról sejtelmem sem volt, hogy az orvosom merre csatangolhat. Végigsétáltam a megszokott folyosón, amikor messziről éppenséggel az orvos hangját hallottam, amint egy másik férfival vitatkozik, ám a vitapartner meglehetősen agresszívnak tűnt. Nem hallottam miről ment a vita, pár pillanattal később egy csalódott arcú Jeon JoonSeok lépett az általam birtokolt folyosóra.
– Minden rendben, doktor úr? – faggattam, amint közelebb léptem hozzá.
A férfi hanyag mozdulattal kulcsolta hátra a kezeit, és finoman kezdett el hintázni a talpán, érezhető volt a feszültsége.
– Nem mondhatnám – hangzott a válasz. – Veled minden rendben? Eléggé kipirosodott az arcod? Remélem, nem rohantál idefelé jövet?
– Nem, csupán történt egy kis baleset – emeltem a kezemben heverő táskámat. – Az ijedség válthatta ki.
– Sikerült időben bevenned az erre a célra felírt gyógyszeredet? – váltott át azonnal hivatalos orvosi hangnembe. – Csináljunk egy gyors szívritmus ellenőrzést?
– Nem szükséges – mosolyodtam el biztatóan. – Jól vagyok, majd a kicsik segítenek lazítani.
– Sajnálom, de a kórház igazgatója nem engedélyezi, hogy minden nap látogasd őket, hiszen nem vagy hozzátartozó, sem nevelő – közölte velem a tényeket.

Ebben a pillanatban világosodtam meg igazán, hiszen mind a vitatkozás, mint a férfi hangulata arra utalt, hogy bizony van valami baj. Mondjuk kapásból padlót fogtam, és nem hittem a fülemnek. Miért kell elvenni tőlem az egyetlen aktív pihenési lehetőségemet?
– Az édesanyjuk panaszkodott? – tudakoltam, mert bár nem láttam soha sem azt a nőt, nem tűnt úgy, hogy a gyerekeknek bajuk lett volna velem.
– Egy másik szülő volt – felelte az orvos nagy sóhaj keretében. – Hetente kétszer bemehetsz hozzájuk, amíg a látogatási idő tart.
– Vagyis ha ma bemegyek – gondolkodtam el egy pillanatra. – Akkor a héten már nem mehetek?
– Igen, de már úgyis csütörtök van. Ha jól megy minden, hétvégén hazamehetnek az ikrek.
– Remek, akkor kihasználom a mai napot – lelkesültem fel, majd Dr. Jeon biztatóan rám mosolygott.