Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

21. fejezet

Meg voltam döbbenve. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen alaptalan vádaskodás miatt lelép, anélkül, hogy valójában meghallgatott volna. Másrészt azon is ki voltam akadva, hogy tényleg ennyire önző lenne? Én nem tudok ilyen lenni, engem az tesz boldoggá, ha segíthetek másokon, de ez még nem jelenti azt, hogy nem őt szeretem. Mert nekem ő volt egyetlen fiú az életemben, az egyetlen egy, akit szerettem, szeretek, és szeretni is fogok egészen az életem végéig. Könnyű ilyet kijelenti, ha az ember tisztában azzal, hogy amúgy sincs sok ideje hátra. És ő? Képes megsértődni ilyenen csekélységen, amikor tisztában az élete rettenetes végkifejletével. Nem is próbáltam meg logikát keresni benne, hiszen úgy sem találtam volna. Ehelyett csalódottan kullogtam vissza az épületbe, reménykedve abban, hogy JiMin, akinek elég rossz a helyzete éppenséggel, és nem tudok, nem együtt érezni vele, még nem lépett le, hogy legalább ő, ennyi kínkeserves kínlódás után végre pozitív értelemben is igényelni fogja a társaságomat.
S JiMin, még mindig magába roskadva várakozott, ezernyi telefújt papírzsebkendővel a kezében, és szinte vörösre sírt szemekkel. Valahogy nem tartottam gyengének, amiért fiú létére sírt, ez egy olyan trauma, melyet vagy tud kezelni az ember vagy nem. Ha ő így érzi jobban magát, nem fogom elítélni. Nagy sóhajjal tettem le magam mellé, és érdeklődő pillantással kezdett el méregetni.
– Azt hittem, hogy vissza sem jössz – jegyezte meg kissé szipogva a rengeteg sírástól. – Tudom, hogy megérdemelném, hogy itt hagyj, és ne is törődj velem.
– Ha megígértem, hogy visszajövök, akkor vissza is jövök – intettem le a felettébb értelmetlen feltevését. – Az viszont igaz, hogy egy normális ember azok után, amit tettél velem, a közeledbe nem akarna jönni.
– Szerencse, hogy te nem vagy normális – állapította meg, és úgy tűnt, hogy egy röpke félmosoly is átsuhant az arcán. – Tényleg sajnálom, hogy ennyire szemét voltam veled, de egyszerűen kénytelen voltam rá – mentegetődött fájdalmas arccal nézve rá.
– Tudom – válaszoltam egyszerűen, majd a fejét a vállamra döntöttem, hogy könnyebben simogathassam a fejét, hátha attól megnyugszik. Persze elég gyerekesen festett az egész szituáció, de valahogy nem érdekelt, a lényeg, hogy a fiú lelkileg jobban érezze magát. – Tudom, hogy apádat próbáltad menteni, de ezek szerint nem sikerült. Mi történt egyáltalán? Mi lett vele?
– Hosszú történet – fogott bele JiMin egy hatalmas sóhaj után.
– Nem mondom, hogy van időm, mert nincs, de azért szívesen meghallgatom.
– Mi az, hogy nincs sok időd? – rémült pillantást vetett rám.
– Ez is egy hosszú történet – mosolyodtam el. – Majd megtudod, ha én megtudom a tiédet.
– Jól van, akkor kezdjük az enyémmel. Az a helyzet, hogy miután elmentél eléggé magam alatt voltam, de a szüleim nagyon örültek annak, hogy nem vagy a képben. Aztán apám elhozta az egyik üzlettársát vacsorára, aki magával hozta a nevelt lányát, lásd Han BoRam. Tudtam, hogy ott van a suliban is, de valahogy jelentéktelennek tűnt. Nem is igazán foglalkoztam vele, még akkor sem, ha nagyon igyekezett felszedni. Aztán apám egészsége megromlott, és nehezebben tudta ellátni az üzleti feladatait, kevesebb lett a bevétel, egyre nőtt az adósság, ki kellett találni valamit. Akkor jött BoRam apja, ha teljesítem a lánya minden kívánságát, kisegít minket, és apám a legjobb ellátást kapja – magyarázta el az előzményeket. Kezdett összeállni a lép, és valahogy még jobban sajnáltam őt. – Végül apámat érte egy jelentős szívroham, ami miatt új szívet kellett kapnia, alig egy hónapja meg is kapta azt, ami nem kis pénz volt, és BoRam cserébe a hatalmas pénzekért, azt kérte, hogy kezdjelek el még jobban piszkálni téged. Hát megtettem, és kétszeresen szenvedtem, egyrészt mert apám haldoklott, másrészt meg bántanom kellett azt a lányt, akit még mindig kedvelek.
– Nem hiszem el, hogy nem lett volna más megoldás apád esetében!
– Ez volt a legkézenfekvőbb, másrészt anyám is ezt díjazta a legjobban. Én csupán azt láttam egy darabig, hogy egyben tarthatom a családomat, hogy megmenthetek mindenkit, de aztán minden kicsúszott a kezeim közül – hallottam, hogy a hangja elcsuklik, tehát vigasztalóan simogattam az éjfekete fürtjeit. – De utáltam magam azért, amiért téged is kénytelen vagyok bántani.
– Amint látod túléltem, mondjuk az elég rosszul esett, amikor éppen azzal jöttél, mint BoRam. Kettőnk közül ő a nagyobb útszéli – mérgelődtem hevesen, ami kár volt, mert erőteljesen összerándult a szívem, olyan görcsösen, és éreztem, ahogy a vér intenzíven megindul az ereimben.
– Tudom, hogy haragszol rám, és soha sem fogsz tudni megbocsájtani – suttogtam megsemmisültem.
– Talán egy kicsit, de akkor is meg tudok neked bocsájtani, mert tudom, hogy amit tettél, miért is tettél.
– Más nem tenne ilyet.
– Ez biztos, de úgy hiszem, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt – mondtam biztatóan.
– Egyébként tényleg igaz? – váltott témát, én pedig kissé félni kezdtem. – Tényleg ezzel a JungKook nevű sráccal jársz?
– Eddig úgy volt, most egy félreértés miatt haragszik rám, és ő nem hisz a második esélyben, nem hisz abban, sem hogy az emberek képesek újra jók lenni. – A csalódottság ezer arca csengett ki a hangomból. Annyira szerettem azt a fiút, mi a fenéért nem tudott rendesen meghallgatni.
– De te szereted őt, igaz? – hangzott a felettébb furcsa kérdés.
– Ennyire látszik? – csodálkozva néztem JiMinre.
– Eléggé – vágta rá, és többet nem kérdezett a JungKookkal való kapcsolatomról, ami igen röhejesen gyorsan véget ért, vagyis remélem, hogy ez csak átmeneti állapot. – Hol voltál abban az egy évben?
– Eredetileg egy szanatóriumban kellett volna lennem – vallottam be őszintén, amit már anno be kellett volna.
– Miért? És akkor hol voltál?
– A nagymamámnál pihenni, hogy sikerüljön rendesen beállítani a gyógyszereimet.
– De te nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy gyógyszerekkel tömjenek. Mi a bajod van valójában? Mi volt az, amit nem mertél nekem elmondani?
– Életveszélyes szívritmuszavar. Ha nem szedném a gyógyszereket, már rég halott lennék. De bármit teszek egyre rosszabb és rosszabb, sőt azok a szörnyűségek, amik mostanában értek engem, teljesen tönkre tették a szívemet – magyaráztam el neki, amit elkerekedett szemmel hallgatott.
– Mondd, hogy nem fogsz meghalni? – kétségbe esésében, elkapta az arcomat, és közelebb vont magához, amitől nagyon összezavarodtam, és a lehető leggyorsabban igyekeztem kiszabadulni a kezei alól. – Apámat már elveszítettem, téged nem akarlak.
– A szívem gyenge, egy hónapon belül új szívre lesz szükségem, legalábbis az orvosom szerint, de nem érdekel, én már hónapokkal ezelőtt lemondtam a gyógyulásról, és semmi és senki sem tud meggyőzni – közöltem vele hidegen, mielőtt bármiféle meggyőző szövegbe kezdhetett volna.
– És az a fiú tud róla? Tudja, hogy meg fog halni?
– Neki még annyi lehetősége és ideje sincs, mint nekem – jelent meg egy keserű mosoly az arcomon, ahogy kimondtam ezen szavakat. – Épp ezért van szükségünk egymásra...
– De én nem akarom, hogy apám után, téged is...
– JiMin, ott leszek apád temetésén, ha ez szükséges, de a betegségemről nem beszélünk. Rendben? – vontam fel a szemöldököm.
– Utálom, hogy ilyen makacs vagy, és utálom magam, hogy részben én tehetek arról, hogy te ennyire borúsan látod az életed.