Hourglass - Homokóra (Jeon JungKook ff - BEFEJEZETT)

7. fejezet

Féltem attól, hogy veszíteni fogok... Láttam a fiún, hogy meglepően biztos a dolgában, és ez a túlzott önbizalom akár visszafelé is elsülhet. Vagyis valahol a lelkem legmélyén ebben bizakodtam. Persze nem voltak komolyak a tétek, senkinek az élete sem forgott kockán, legalábbis a fogadás által, a további szempontokból nézve pedig nem tudom... Akkor is szerettem volna vele tölteni némi plusz időt, hiszen a heti kétszer két háztartástan óra nem elegendő ahhoz, hogy megismerjem. Az iskola falain belül amúgy sem egyszerű, hiszen JiMin karöltve BoRammal teljes mértékben megkeseríti az ott tartózkodásom minden egyes átkozott másodpercét. Egyetlen pillantást vetettem csupán a színes kockára, és ismét megállapítottam, hogy mennyire kedvelem a színeket. Bár fogalmam sem volt, mégis hogyan fogok boldogulni vele...
– Szeretnél kezdeni? – tolta felém a kockát JungKook, mire azonnal megráztam a fejemet.
– Jobb, ha te kezdesz! – közöltem vele határozottan. Úgy véltem, hogy amíg ő megkínlódik az eszköz megfelelő kirakásával, addig tanulmányozhatom a mozdulatait, hátha az segít nekem abban, hogy minél hatékonyabb legyek. Egyszerűen muszáj volt őt legyőznöm.
– Jól van – vonta meg a vállát, majd előkereste a telefonját, és rövidesen a stopperrel indításával kezdetét vette a keverésem.

A lehető leggyorsabban, és legjobban össze-vissza tekergetve igyekeztem megnehezíteni a fiú dolgát, de nem voltam abban biztos, hogy valójában sikerrel is járok. Jobbra és balra is tekergettem, hol a sorokat, hol az oszlopokat megcélozva, így mire letelt volna az a nyúlfarknyi húsz másodperc már alig akadt a kockán olyan rész, ahol egy adott szín hangsúlyos lett volna.
– Kérem! – szólt közbe JungKook szinte követelőzve, jelezve számomra, hogy vége a keverési időmnek.
– Remélem, nehéz lesz! – bizakodva nyújtottam át a kockát, majd amint a fiú lenullázta, s újraindította a stoppert, erős koncentráció ült ki az arcára, ahogyan nekilátott a kocka helyes sorrendbe rakásához.

A szíven eszeveszett ütemet diktált, ismét megemelkedett a pulzusom, csupán a játék izgalmában, nem is tudtam elképzelni, hogy mi várható, ha mégis sikerül őt megvernem. Alig telt el egy perc, és az ellenfelem rettenetes iramban szenvedett az eszközzel, de még egyáltalán nem állt olyan jól, ahogyan azt szerintem tervezte. A második percben már nagyon idegesnek tűnt, a reménykedésem pedig egyre erősebbé vált...
– Kész! – kiáltott fel diadalittasan JungKook, és szinte lehajította a kockát, mely igen hangos zajjal ért a fához. – Nos, mennyire voltam jó?
– Két perc huszonhat másodperc – mondtam ki a végleges időt, de amint a fiú csodálkozva nézett rám, vagyis inkább hitetlenkedve, feléje nyújtottam a telefonját, hogy a saját szemével lássa, nem hazudtam neki. – Most komolyan nem hiszel nekem?
– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked, csak ez rosszabb, mint a megszokott – tette fel a kezét megadóan. – Tisztában vagyok azzal, hogy még így sem fogsz tudni legyőzni!
– Azért ebben ne legyél annyira biztos! – ráncoltam össze a homlokom, elképedve a szinte már megbotránkoztató önelégültségétől. – Most én jövök!
– Jól van! – felelte, majd ismét lenullázta az időmérőt, és elkezdte számomra összekeverni a színeket.

Rettenetesen figyeltem minden mozdulatát, igyekeztem memorizálni, hogy mikor merre tekeri, és hogyan, hiszen magamtól nem leszek képes kirakni a megfelelő helyre a színeket, de talán képes vagyok arra, hogy megjegyezzem a mozdulatsort. Számomra ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy nyerjek. Az a húsz másodperc rettenetesen sebesen letelt... Remegő kézzel nyúltam az eszközért, mely kissé nyirkos volt, gondoltam, tisztára beleizzadt a tenyere ebbe a heves küzdelembe.
– Kezdheted! – adta ki az utasítást az óra beállítása után, én pedig lehunytam a szemem, nem is figyeltem arra, hogy mit csinálok, de az elmém képernyőjén tökéletesen visszaidéztem a mozdulatsort, amit az előbb a fiú végre hajtott.