Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Ambivalens érzések

Hermione a dolgozószobája íróasztalánál ült. Egy könyvet olvasott a koboldokról, de valójában nem is látta a betűket. Üveges tekintettel bámulta az egyik oldalt, és képtelen volt összpontosítani. Hét nap telt el azóta, hogy zavartan elviharzott Mr. Malfoy kúriájából, aminek azóta a környékére sem nézett.

A következő reggel egy kurta üzenetben értesítette Kingsley-t, hogy tüdőgyulladást kapott, és a Szent Mungó gyógyítójának javaslatára otthon pihen. Sosem tett még ilyet, sem betegség, sem magánéleti problémák nem tántoríthatták el attól, hogy ellássa a feladatait. Valójában még egyetlen napot sem hiányzott soha sehonnan. Mérhetetlen bűntudatot érzett, főleg azért, mert az indokából semmi nem volt igaz: kitűnő egészségnek örvendett, de megijedt saját magától.

Mr. Malfoy viselkedése olyannyira letaglózta, hogy szintén életében először kivonta magát minden teendő alól. Nem értette magát, hiszen soha, de soha nem tett volna ilyet. Lucius Malfoy szavai azonban minden épeszű gondolatot kitöröltek a fejéből. Pedig a magánélete alakulása egészen addig semmilyen körülmények között nem mehetett a munka rovására. Nem mintha lett volna magánélete az elmúlt években. Voldemort bukása után néhány hónapig tartott ki a kapcsolatuk Ronnal. Csaknem egyszerre jöttek rá, hogy az, amit mindketten szerelemnek hittek, nem volt több gyerekes fellángolásnál, amit felerősítettek az együtt átélt kalandok és a hirtelen rájuk szakadt dicsőség.

Békében váltak el, ennek köszönhetően pedig a szakítás a barátságukon sem ejtett csorbát. Akkoriban mindketten megkönnyebbültek, hiszen ugyanott tudták folytatni, barátokként, akik mindig számíthatnak egymásra. Még akkor sem érezték kellemetlenül magukat, amikor másfél évvel azelőtt, Ginny és Harry esküvőjére már más partnerrel érkeztek: Hermione Viktor Krummal, Ron pedig Romilda Vane-nel. Mindkét kapcsolat kérészéletűnek bizonyult. Ron és a fekete hajú lány végül szakítottak, ami nem volt meglepő. Voldemort bukása után Ron nagy népszerűségnek örvendett a boszorkányok körében, ő pedig örömmel használta ki a lehetőségeket, igazi aranyifjúként élt, főleg, miután az ikrek bevették őt társként a varázsvicc-bizniszbe, ami az évek során egy igencsak jövedelmező vállalattá nőtte ki magát.

Hermione és Viktor kapcsolata összesen két évig tartott. A világhírű kviddicsjátékossal egy estélyen találkoztak újra, amit a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya szervezett. A viszontlátáskor mindkettőjükben feltörtek a régi érzések, az egykor plátói kapcsolatból pedig szerelem szövődött. Félig-meddig távkapcsolatban éltek, de viszonyukat összességében kölcsönös elfogadás és szenvedély jellemezte. Ő volt az első igazi férfi Hermione életében, az az ember, akivel először élte át a szerelem minden formáját.

Hermione számára azonban akkoriban fontosabb volt a tanulás és a gyakornoki állása, Viktor pedig a kviddicsben brillírozott. Vele is közös megegyezéssel szakítottak, nem sokkal Harry és Ginny esküvője után; kölcsönösen elismerték a másik érdemeit, és mivel egyikük sem forszírozta az összeköltözést, végül barátokként mondtak búcsút egymásnak. Azóta is leveleztek néha egymással, mindketten nyomon követték a másik életének alakulását. Hermionéban az sem keltett rossz érzéseket, amikor néhány hónappal ezelőtt megtudta Viktortól, hogy ismét rátalált a szerelem, egy Ivanka nevezetű sportújságírónő személyében.
Összességében egyik kapcsolatát sem lehetett a mindent elsöprő szerelem jelzővel jellemezni, de nem érezte, hogy ez gond lenne. Nagyon fiatal volt még, úgy érezte, felesleges kutatnia a társát, az idővel majd úgyis rátalál. Az ő szerelme a tanulás, majd később a munkája volt, az egyéjszakás kalandoktól pedig kifejezetten ódzkodott. Jó ideje már, hogy egyedülállóként töltötte a napjait, jóllehet, egykori griffendéles iskolatársa, Cormac McLaggen időről-időre ostromolta őt, ám ennek nem adott táptalajt.

Az elmúlt napokban benne felmerülő érzéseket a közel másfél éve tartó egyedüllét számlájára írta. Ezek a furcsa és abszurd gondolatok voltak az okai annak, hogy életében először ilyen arcátlanságra vetemedett. Betegséget színlelt... Legszívesebben megsemmisült volna reggelente, amikor felébredt, és napközben is, amikor a gondolatai akaratlanul is elkalandoztak. Gyűlölnie kellett volna Lucius Malfoyt, vagy legalábbis tisztes távolságból vélekedni a férfiról. Ehhez képest azon kapta magát, hogy éjjelente a férfi betolakodott az álmaiba, és ezekben az álmokban olyasmiket tettek, amiket reggelre legszívesebben kitörölt volna a fejéből. Malfoyon nem fogott az idő, és az együtt töltött időben Hermionét – bár nehezen vallotta be magának – lehengerelte a férfi kisugárzása, jó kiállása és kétértelmű kijelentései.

Tudta, biztos volt benne, hogy Mr. Malfoy azért vált ki belőle ilyen érzéseket, mert régen volt férfivel. Jóllehet, és ezt nehezen ismerte be magának, ilyen emberrel még sosem találkozott, aki ennyire, a szó minden értelmében férfi lett volna.
Mindeközben iszonyatosan szégyellte magát. Tisztában volt Lucius Malfoy korábban elkövetett bűneivel, ahogy azzal is, hogy az egykori halálfaló minden bizonnyal jót szórakozik azon, ha zavarba hozhatja őt, hiszen nem tartja másnak, csak egy sárvérűnek, akiben valamiféle cinkostársra lelhet a rendtagok között, hogy kényelmesen átvészelje a Voldemort elpusztítására szánt időszakot.
Gondolataiból hangos dörömbölés zökkentette ki. A hang a bejárati ajtó felől jött. Megpróbált tudomást sem venni a hívatlan látogatóról. Jól tudta, hogy ha valami fontos dolog miatt keresnék, akkor Kingsley patrónusa értesítené őt. Pár perccel később jött is patrónus, de nem Kingsley hiúza volt az, hanem egy ló. Egy ló, ami Ginny Potter hangján szólalt meg.

- Két választásod van: beengedsz, vagy rád töröm az ajtót. Beszélnünk kell!
Hermione hitetlenkedve rázta a fejét, de felállt, kisétált a hálószobából, és ajtót nyitott. Tényleg Ginny állt előtte.

- Na, mi van? Beengedsz, vagy attól félsz, megfertőzöl a súlyos betegségeddel? – csattant fel méltatlankodva.

Hermione félreállt az ajtóból, Ginny pedig a konyha felé vette az irányt. Egy csomagot tartott a kezében, amit a pulton kibontott.

- Tyúkhúsleves – válaszolta meg a fel nem tett kérdést a vörös hajú lány. – Anya küldi. Ezt pedig én hoztam a kis betegnek – mutatott egy süteménnyel teli dobozra.
- Öhm... Köszönöm! Nagyon kedvesek vagytok – motyogta Hermione, majd gyorsan köhögést színlelt.

Ginny a szemét forgatva nézett rá.

- Kamuzol. Nem is vagy beteg – jelentette ki.
- Dehogynem! – nyögte elhalónak szánt hangon a lány.
- Jaj, Hermione! Ezt tartogasd olyasvalakinek, aki most jött le a falvédőről. A legjobb barátnőm vagy. Ismerlek. Sosem mulasztottál egy napot sem holmi betegség miatt. Na, jó, leszámítva azt a néhány hetet, amikor másodéves korodban kővé dermedve feküdtél a gyengélkedőn. De szerintem, ha tehetted volna, kőszoborként is bejártál volna az órákra... Ki vele, mi a baj?

Hermione töprengve nézett barátnőjére, miközben az egy pálcamozdulattal két bögre teát készített, egyiket átnyújtotta neki, majd otthonosan helyet foglalt a nappali egyik kényelmes karosszékében. A lány követte.

- Harry, Ron és a többiek is aggódnak érted. De nem kell attól tartanod, hogy mindent kifecsegek nekik, amit elmondasz.
- Harry a férjed – vetette közbe Hermione.
- Pontosan. Neked pedig a legjobb barátod. És elárulom neked, a házasságunk azért működik ilyen kitűnően, mert nem kötünk mindent egymás orrára. Ennyire azért ismerhetnél...

Hermione felsóhajtott.

- Jól van. Tényleg nem vagyok beteg. Csak kimerültem, és szükségem volt egy kis időre, hogy bepótoljam a minisztériumi munkámat és összeszedjem magam – ismerte be az igazság egy részét. Ginny hosszan bámulta őt, mielőtt újra megszólalt volna.

- Értem – mondta lassan. – Szóval Lucius Malfoy az oka a kis betegségednek.

- Micsoda?! – kérdezett vissza értetlenkedve Hermione, a szokásosnál egy oktávval magasabb hangon.

- Jaj, Hermione... Lehet, hogy a többiek beveszik a sületlenségeidet, de engem nem tudsz megvezetni. Láttam, hogyan viselkedtél a Rend gyűlésén, láttam, ahogy rámosolyogsz arra az emberre, és egy cseppet mintha árulkodó lett volna, hogy a vita után vele távoztál – ironizált a vörös hajú lány. – Szóval ki vele! Mit csinált az a szélhámos?

- Ginny... Nem tudom! Teljesen összezavarodtam – nyögte a fejét rázva Hermione, majd nagy levegőt vett, és beszámolt a férfi társaságában töltött napokról. – Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva. Nem tudom, miért, de egyszerűen vonz a jelenléte. Néha vele álmodom, és hidd el, akkor nem horcruxokat keresünk... De közben tudom, mit tett, és azt is milyen ember... volt. Neked is ártott, ráadásul nyilván az egész családodat vérárulónak tartja, engem pedig minden bizonnyal ócska kis sárvérűnek, akivel szórakozhat.

Hermione legnagyobb meglepetésére Ginny elvigyorodott.

- Ugyan már! Összetévesztesz a bátyáimmal és Harryvel. Igen, amit Lucius Malfoy velem tett, gusztustalan és felháborító, ugyanakkor évekkel ezelőtt történt. Én nem úgy vélekedem, mint ők. Elhiszem, hogy Malfoy nem akar rosszat nekünk, már csak a saját érdekei miatt sem. Hogy veled mit szándékozik tenni – gondolkodott el Ginny –, azt nem tudom. De végül is, szabad ember vagy, mióta szakítottál imádott bátyámmal és a nagyszerű Viktor Krummal.

- Mr. Malfoy nem akar tőlem semmit – nézett rá megütközve Hermione. – Éppen ez a gond. Vagyis –rázta meg a fejét zavartan – nem, nem, egyáltalán nem gond. A baj az én fejemben van. Annyira férfias, és lenyűgöző... Olyan kisugárzása van, mint kevés embernek. Persze, tudom, egy gazember, de... annyira mégsem rémes...

- Merlinre, Hermione! Nem ismerek rád! – csodálkozott Ginny. – Mindenesetre, ha azt szeretnéd, hogy legyen valamiféle tekintélyed Lucius Malfoynál, akkor kezdj el egy kicsit többet adni magadra. Szép nő vagy, de az elmúlt időszakban kissé aktakukaccá váltál. Használd bátran a kozmetikumaidat és nyugodtan hordj csinosabb ruhákat! Azokat, amiket akkor vettél, amikor Krum oldalán tetszelegtél.

- Köszönöm a kedvességed! – húzta el a száját Hermione. – Nem hiszem, hogy értetted, amit mondtam. Nem áll szándékomban elcsábítani Mr. Malfoyt. Sőt, jobban örülnék, ha megkímélne a kaján megjegyzéseitől. Viszont most nagyobb gondunk is van ennél. Úgy beszélgetünk, mintha nem történt volna nagyobb horderejű esemény. Hogy van Harry? Jó ideje nem volt alkalmam beszélgetni vele. És mi a helyzet a Rend gyűlésein?

- Jóformán semmi. A kedves Mr. Malfoy egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ne emlékeztessen mindenkit arra, hogy az ő akciója óta nem történt semmi előrelépés. Harry ráadásul egyre feszültebb. Mint azt bizonyára te is tudod, Kingsley úgy döntött, egyelőre nem közli a varázsvilággal az esetleges veszélyt. Nem akar pánikot kelteni. Harry viszont teljesen magába fordult... Megint fel akar kerekedni, hogy horcruxokat hajkurásszon. De hiába tudom, hogy a kötelességének érzi ezt, én nem akarom... – Ginny megtörten sóhajtott, mire Hermione előrehajolt és megszorította a kezét.
Mennyire kegyetlen a sors... Harry és Ginny gondtalanok és boldogok lehetnének, élvezhetnék a házasélet örömeit, ehelyett most ugyanazt kell átélniük, amit négy évvel korábban...

- Megértelek, Ginny... De tudod, hogy Harry milyen lelkiismeretes. Szent meggyőződése, hogy harcolnia kell a szerettei és a varázsvilág biztonságának érdekében. Mindent összevetve pedig igaza van. Ha szükséges, akkor újra vele tartok, ahogy Ron is, ebben biztos vagyok. Most pedig már te is felnőtt vagy, csatlakozhatsz hozzánk, ha úgy érzed.

- Harry ebbe sosem egyezne bele... – legyintett szomorúan Ginny. – És tudom, hogy ha vele tartanék, csak hátráltatnám, mert folyton az én biztonságomat tartaná szem előtt. Csak azt hittem... Azt hittem, most már minden rendben lesz.

Kövér könnycseppek gördültek le Ginny arcán, mire Hermione a lány mellé ült, és szorosan átölelte. Most kezdett csak rádöbbenni igazán, hogy Voldemort visszatérésének veszélye mennyi gondot okozott már ilyen rövid idő alatt is.