Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

A kezdet

Az esőcseppek ütemesen verték a tágas dolgozószoba ablakát, miközben Kingsley Shacklebolt az íróasztala előtt egy levelet olvasott. Homlokát összeráncolta, arca komor volt, és a levél egy pontján

hitetlenkedő arckifejezés suhant át rajta. Nem, az nem lehet, ez egész egyszerűen képtelenség...

Percekig meredt a pergamenre, többször is újra olvasva azt, majd összetekerte és a fiókjába süllyesztette az irományt. Hosszú ideig a kandallóban lobogó tűzbe bámult, majd megrázta a fejét és ismét elővette a levelet. A varázsvilág nem ezt várná el a vezetőjétől, és ő sem saját magától. Nem véletlenül választották őt mágiaügyi miniszternek, nem véletlenül gondolta úgy a varázslótársadalom, hogy a nagy csata után ő és csakis ő lehet alkalmas a miniszteri posztra. Az ő szakértelmének, lojalitásának, éleslátásának és igazságosságának köszönhető az, hogy az elmúlt négy évben nem csak hogy visszakerült minden a régi kerékvágásba, de több ponton meg is reformálta a varázslóvilágot, élhetőbb környezetet biztosítva ezzel a szavazóinak. A nagy csata... Kingsley sötéten pillantott az előtte heverő pergamenre. Tévedés lett volna az egész? Valóban lehetséges, hogy amit ők dicső győzelemnek hittek, az igazából fatális hiba volt, és olyan gondot okoztak ezzel, aminek most, évek múltán lehet meg a következménye?

Elképzelhető, hogy Harry Potter és mindenki, varázsló és mugli most nagyobb veszélyben van, mint valaha? Beszélnie kell a fiúval... Ő nem követi el azt a hibát, amit az elődjei, ő tiszteli Harryt. Potternek joga van tudni, mit tudott meg, még akkor is, ha még maga Kingsley is szívesebben tekintette volna az egészet vaklármának. Potter jó tanácsadó és számos tanúbizonyságát tette már annak, hogy megérdemli az őszinteséget.

Sőt nem csak ő, hanem a többiek is. Egy pálcaintéssel megidézte a patrónusát, és kimondta azokat a szavakat, amiket már hosszú évek óta nem:

- A Főnix Rendje minden tagjának. Sürgősen beszélnünk kell. Találkozzunk a főhadiszálláson - zengte mély hangján.

A hiúz kiszökkent az ablakon, hogy továbbítsa a baljós üzenetet.

***

Lucius Malfoy fáradtan dőlt hátra a dolgozószobájában. Későre járt, és bár rég végzett az üzleti ügyeivel, nem akaródzott felmenni a hálószobájába.

Narcissa egy évvel a háború után meghalt; jóllehet, a férfi inkább tiszteletet érzett iránta, mint szerelmet, az asszony elvesztése mégis fájdalmas űrt hagyott a lelkében, akárcsak az elmúlt évek egyéb történései. Miután Potter végzett a Nagyúrral, a kölyök valamilyen furcsa oknál fogva rehabilitáltatta a Malfoy családot.

Sem Draco, sem Narcissa, sem pedig ő, Lucius nem került börtönbe, mert Potter bebizonyította a Wizengamot előtt, hogy a Malfoy család már Voldemort bukása előtt el akarta hagyni a sötét oldalt. Ám, hiába, a nyugalom nem tartott sokáig: alig egy évvel később Narcissa egy súlyos betegség következtében meghalt, Draco pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja az atyai házat. Feleségül vette Astoria Greengrasst, akivel Franciaországba költöztek a fájó emlékek elől.

Lucius így magára maradt, és bár megtarthatta kúriáját, ingó és ingatlan vagyonát, magányos volt. A régi barátok közül sokan elpártoltak tőle, mások távolságtartóan viselkedtek vele. Meghívást kapott ugyan a fényűző bálokra, és sokan udvariasan elcsevegtek vele, ha találkoztak, ám semmi nem volt már a régi.

A magány számos dologra rádöbbentette őt, olyasmikre, amikkel igazán csak a háború utolsó évében kezdett el foglalkozni. Önhittsége és aranyvér-mániája kegyetlen, gonosz emberré tette őt, amilyen többé nem akart lenni. Persze, sárkányból nem lesz golymók, nem vált önjelölt manóvédővé és az önkéntes kviblisegítő munka sem szerepelt közeli vagy távoli tervei között. Azt tudta csak csupán, hogy hibázott, olyan vétkeket követett el, amiket már soha nem tehet jóvá. Ha jobban bánik Narcissával, ha nem paktál le a Sötét Nagyúrral, ha túllát azon látókörön, amit mugligyűlölő apja ismertetett meg vele...

Ingerülten végigsimított a homlokán, kortyolt egyet az italából és felkapta az asztalán heverő egyik könyvet. Kényszerítenie kellett magát arra, hogy nem gondolkozzon a sorsán és azon, hogy mi lett volna, ha... Ami volt, elmúlt, ő maga pedig nem tehet már jóvá semmit. Még akkor sem, ha a végítélet napjáig tépelődik ennél az átkozott íróasztalnál.