Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Végjáték

Az elkövetkezendő napokban Lucius csak a gyűléseken találkozott Hermionéval, összesen két alkalommal. A lány láthatóan remekül érezte magát, mindig udvariasan köszöntötte, de a megbeszélések végeztével elsőként hagyta el a tárgyalóhelyiséget. Lucius egyszer sem próbálta meg követni vagy feltartóztatni őt, hogy beszélhessen vele, jóllehet, végtelen keserűséget érzett, aminek persze jelét sem adta.

Egyszerre fájt neki és bőszítette fel a gondolat, hogy Granger ilyen könnyen elfelejtette őt. Éppen őt, amikor annyi asszony hálát rebegett volna azért, ha csak egy pillantást is vet rájuk. Hermione viselkedése egyértelműen sértette a hiúságát, és váltott ki belőle valamiféle furcsa, soha nem ismert érzést. Ám, a nyilvánvaló tényt, miszerint hiányzik neki a lány, a legsötétebb óráiban sem volt hajlandó beismerni magának.

Dracóval kapcsolatos aggodalmai múlni látszottak: a jól elhintett pletyka ellenére a Nagyúr nem harapott rá a csalira, ezért úgy sejtette, napok kérdése, és a fia visszatér. De nem tette. Úgy gondolta, legvégső esetben Kingsley majd megtalálja a módját, hogy visszaparancsolja Dracót, és majd másféle, új tervvel győzik le a sötét varázslót, amiben – kis szerencsével – az ő családtagjai nem kapnak szerepet.

A látszólagos nyugalom ellenére az éjszakái és a nappalok is ugyanolyan feszültségben teltek. Újfajta érzéssel kellett szembenéznie: nem találta a helyét, egyedül volt a házában, még ha Astoria az étkezések alkalmával vele is volt. Néha a fiatal nő beszélgetést kezdeményezett vele, fecsegett Dracóról és mindenféle másról is, hogy a saját gondolatait is elterelje, de Lucius inkább csak hallgatta, nem figyelt igazán rá.

Azzal nyugtatta magát, hogy ha a háború véget ér, ha a Nagyúr valóban nem lesz többé, akkor majd visszatérhet a megszokott tevékenységeihez, rendesen foglalkozhat az üzleti ügyekkel, és a társasági életbe is visszatérhet. De mit ér mindez? Halmozni a galleonokat, üres csevegéseket folytatni olyan emberekkel, akik a legkevésbé sem érdeklik őt, mindezek után pedig hazamenni a kongóan üres kúriába, ahol nincs senki, senki, senki, de legfőképpen nem Hermione...

Az addig csillogó és prominens élete az utóbbi időben unalmasnak és hiábavalónak tűnt.

***

Hermione sietős léptekkel ment fel a Grimmauld tér 12. emeleti lépcsőjén, jóllehet, semmi dolga nem volt. Az utolsó fokokat már szinte futva tette meg, és amikor becsukta maga mögött a szobája ajtaját, nekidőlve mélyet sóhajtott. Nem sírt, jóllehet, borzalmasan érezte magát. A költözése utáni első napokban azonban annyit zokogott, hogy nem csodálkozott volna, ha örökre elapadtak volna a könnyei.

Képtelen volt elviselni Lucius látványát a gyűléseken, és gyűlölte a tettetett derűt, amit a férfi jelenlétében magára kényszerített. Lucius minden alkalommal sztoikus nyugalommal ült a helyén, rá sem nézett igazán, de miért is tette volna? Udvariasan köszöntek egymásnak, és olyankor Hermione legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól. Ebben merült ki a kommunikációjuk, más mondandójuk nem akadt egymás számára. Lucius nem kérte számon, amiért végleg elhagyta a házát, és egy aprócska utalást sem tett rá, egy szemrebbenéssel sem jelezte, hogy valaha is több történt volna köztük puszta kommunikációnál. 

Hermione ellenőrizhette volna a patrónusát, hogy megtudja, mit érez a férfi iránt, de ezzel anélkül is tisztában volt, ahogy azzal is, hogy a pálcájából még mindig páva röppenne elő.

Próbálta elfelejteni a férfit, de minél jobban menekült az érzései elől, annál inkább el kellett ismernie magában, hogy őszintén szerelmes a Luciusba. Őszintén és reménytelenül... Érzett már hasonlót, hatodévben, amikor Ron Lavenderrel kezdett járni, de az a fajta fájdalom nem is volt hasonlítható ahhoz, amit ezúttal tapasztalt.

Azon az éjszakán, amikor végleg elhagyta Lucius vidéki házát, rögtön a Grimmauld térre hoppanált. Harry és Ginny meglepődtek ugyan a váratlan látogatásán, azon pedig még jobban, amikor megkérte őket, hogy maradhasson a Black-házban, de nem ellenkeztek. Láthatóan örömmel fogadták, ám a könnyáztatta arcát nem tudták figyelmen kívül hagyni, ezért hát kisebb unszolást követően Hermione elmesélte nekik a bánatát.

Ginny végtelenül megértőnek bizonyult, és legnagyobb meglepetésére Harry is mellőzött minden, Luciusszal kapcsolatos sértést. Azóta az emeleti hálószoba volt a legfőbb menedéke, kiváltképpen a gyűlések után.

Ahogy minden egyes alkalommal, ezúttal is bízott benne, hogy elég fürge volt. Ehhez képest néhány másodperccel később kopogtattak, majd Ginny hangját hallotta meg az ajtón túlról.

- Elment, Hermione, most már kijöhetsz. A saját szememmel láttam, hogy elhagyta a házat.

Hermione nagyot sóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Ginnynek elég volt csak egy pillantást vetnie rá, hogy lássa, barátnője lelkiállapota enyhén szólva még mindig nem nevezhető kielégítőnek.

- Van kedved beszélgetni? – kérdezte, és a választ meg sem várva belépett a szobába, és helyet foglalt az egyetlen karosszékben.

Hermione leült az ágyra. Néhány percig nagyokat hallgattak, a lány az ágytakaróval babrált, Ginny pedig őt nézte.

- Tudod, mi jutott eszembe? – törte meg végül a csendet. – Amikor Harry nem vett észre engem, azt mondtad, viselkedjek természetesen és járjak más fiúkkal, így elfelejthetem őt. Talán neked is ezt kellene tenni.

Hermione hitetlenkedve nézett Ginnyre.

- Igazad lehet, végül is, a jelenlegi helyzet a lehető legalkalmasabb arra, hogy randizgatni kezdjek idegenekkel – ironizált.

- Nem így értem – forgatta a szemét Ginny. – De gondolj arra, hogy ha véget ér a háború, akkor lesz esélyed megismerni valakit, aki tényleg hozzád való, és akivel nincsenek ilyen szörnyű játszmáitok.

- Miután azt mondtam neked, hogy járj másokkal, sikerült elfelejtened Harryt? – Ginny arcát látva Hermione folytatta. – Pontosan így érzek én is. Volt már szerelmi bánatom, Ginny, és értek már véget kapcsolataim. Azonban, amit most érzek, az merőben más, mint amit valaha is tapasztaltam. Találkoztam egy olyan emberrel, aki minden szempontból felülmúlja az eddigi várakozásaimat. Mégis hogyan érhetném be ezek után bárki mással? Alkudjak meg, legyek valakivel csak azért, hogy ne maradjak egyedül, és közben ábrándozzak arról, hogy milyen volt Luciusszal? Nem, Ginny, ez igazán nem az én stílusom.

- Akkor mik a terveid? Örök életedben siratni fogod azt, ami köztetek történt? Ehhez egyértelműen túl fiatal vagy.

- Azt biztosan tudom, hogy most jó hosszú ideig nem akarok senkivel sem megismerkedni. Aztán majd, nem is tudom... elmúlik ez az egész. Lehet, hogy utazgatok egy kicsit, vagy elmegyek a Roxfortba tanítani, ha McGalagony professzor még fenntartja az ajánlatát – vonta meg kedvetlenül a vállát. A legutolsó dolog, amire abban a pillanatban gondolni tudott, a teljes mértékben Lucius-mentes jövője volt.