Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Ausztrália

Hermione elgondolkodva állt, és az óceánt nézte. Az előtte elterülő, végtelen víz jó érzéseket ébresztett benne. Eszébe juttatta, hogy a világ nem csak Londonból, a wiltshire-i kúriából és a horcruxok ellen folytatott szélmalomharcból áll. Volt valami, ami túlmutatott ezen, ami varázslatosabb volt még a legcsodálatosabb mágiánál is. A tengerparton meleg volt, a nap bágyadtan sütött, ő pedig úgy érezte, kezd megnyugodni. Egy hét telt el azóta, hogy elhagyta Lucius házát, és azóta nem foglalkozott semmi mással, életében először saját magára koncentrált. Nem tett ilyet soha azelőtt.

A Roxfort ostroma után sem, amikor rögtön belevetette magát a varázsvilág újraszervezésébe. Most könnyű dolga volt. Kingsley elengedte őt, amikor azt hazudta neki, hogy a szüleivel szeretne tölteni néhány napot. A miniszter megértő volt és elégedett: ő és Lucius megsemmisítettek egy horcruxot, nem látott hát semmi kivetnivalót abban, hogy adjon Hermionénak néhány szabadnapot. A szülei sem ellenezték, amikor megkérte őket, hogy elvonulhasson egy kis időre a nyaralóba.
Ám, minél több napot töltött el egyedül a tengernél, Hermione annál biztosabban érezte, hogy vissza kellene mennie. Harryre gondolt, a rendtagokra, és néha Luciusra is. Házasság... Nem, ez őrültebben hangzott, mint bármi azelőtt.

Sziklaszilárdan tudta, hogy nem akarja belehajszolni magát egy kényszerházasságba egy olyan férfivel, aki láthatóan nem is kedveli őt. Hátat fordított az óceánnak, és visszaindult a tengerparti házba. Útközben a hasára simította a tenyerét. Ez is újszerű érzés volt, akkor tette meg először, amikor ideérkezett. Szeretettel gondolt a kis lényre, akit még nem is ismer, és akit mégis jobban ismert, mint bárkit valaha.

***

Ausztrália... Lucius a vastag hótakaróval borított birtokán állt, és a köpcösen sétálgató pávákat figyelte. Hermione elmenekült. A lány távozásának másnapján megtudta Kingsley-től, hova ment, mégsem eredt utána.
A napok egyszerre teltek csigalassúsággal, és eszeveszetten gyorsan. Talán jobb is, hogy elment. Volt ideje töprengeni, átgondolni azt, hogy mit kellene tennie. A baj csak az volt, hogy képtelen volt dönteni. Hagynia kellett volna Hermionét, ugyanakkor vissza akarta hozni magához... haza.

- Lucius?

A háta mögül csendülő megszólítás felrázta a gondolataiból. Fürgén fordult meg, a hang és a látvány teljesen letaglózta. Andromeda állt előtte. Az asszony fekete bundát és a hozzáillő kucsmát viselt. Úgy festett, mint egy korabeli orosz regény szereplője. Összehúzott szemöldökkel bámult sógornőjére, de meglepettségét így sem tudta leplezni.

- Beszélni szeretnék veled – lépett oda hozzá néhai felesége nővére, majd a pávákra tévedt a tekintete. Halvány mosoly futott végig az arcán. – Pávák? Narcissa imádta őket, kislánykorában könyörgött apánknak, hogy kaphasson egyet. Persze nem kapott.

- Tőlem igen – suttogta Lucius. – Mit keresel itt? Ha azért jöttél a birtokomra, hogy sértegess, akkor figyelmeztetlek, hogy...

- Nem ezért jöttem. Sétáljunk – jelentette ki egyszerűen az asszony.

Lucius, maga sem értette miért, követte. Percekig lépkedtek szótlanul, a csendet csak a lábuk alatt ropogó hótakaró törte meg.

- Mennyit játszottunk itt gyerekkorunkban... Emlékszel? Te, én és Bella mindig felmásztunk arra a hatalmas tölgyfára, apám és a szüleid pedig villámló szemekkel parancsoltak le minket róla. Megvan még az a fa?

Lucius biccentett.

- Ha azért jöttél, mert elkapott a nosztalgia, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, Andromeda. Most nem alkalmas.

- Nem ezért jöttem. Csak... mégis mit mondjon az ember valakinek, akivel közel harminc éve nem állt szóba?

- A bálon éppenséggel szóba álltunk. Nekem pedig semmi kedvem folytatni azt a beszélgetést.

Andromeda nagyot sóhajtott.

- Pontosan ezért jöttem. Nézd, Lucius, én nem vagyok képes többé gyűlölettel a szívemben élni. Haragudtam rád, és annyi okom volt rá! A Roxfortban, amikor én és Ted közelebb kerültünk egymáshoz, te gyötörni kezdtél. Amikor hozzámentem, úgy éreztem, a te hibád is, hogy Narcissa eltávolodott tőlem. Talán így is volt... Nem tudtam sorsközösséget vállalni a sötét eszméiddel, és nem fogok hazudni, ma sem tudom megérteni, miért váltál olyanná, amilyenné. Mélységesen csalódtam benned, a dühömet, a haragomat pedig évtizedeken át cipeltem. Te és a Nagyúr csatlósai a lányom életére törtetek csak azért, mert hozzámentem ahhoz a férfihez, akit szerettem, mert Dora hozzáment ahhoz, akit szeret. Ne, kérlek, ne szakíts félbe! – intett a kezével. – Amikor Narcissa a halála előtt nem sokkal felkeresett, olyasmit éreztem, amit még soha. Visszakaptam a húgomat, ha néhány hónapra is. Narcissa kért tőlem valamit... Sosem mondtam el senkinek, még Tednek sem.

Lucius megtorpant.

- Mit kért tőled?

- Azt... Azt, hogy ne hibáztassalak téged. Hogy bocsássak meg neked. Hogy ismerjem meg Dracót. Tudta, hogy meg fog halni. Megesketett, hogy megteszem. De én nem teljesítettem a kérését. – Andromeda arca elsötétült, de összeszedte magát, és Lucius szemébe nézett. – Most viszont megteszem. Nem csak magamért, hanem a húgomért. És azért a szeretetért, amit gyermekkorunkban éreztünk egymás iránt. – Andromeda ismét intett, hogy még beszélni akar. – Megsemmisítetted a horcruxot. Segítettél abban, hogy ne történjen meg újra az a rémálom. Megtetted, és ha önös érdekek vezéreltek is, ezzel egy gesztust tettél a családom felé is. Akaratodon kívül védelmezted Dorát és a gyermekeit, engem és a férjemet is. El akarom engedni a haragot, ami évek óta lassan emészti a lelkemet, Lucius. Segíts nekem ebben, kérlek!

A férfi hitetlenkedve nézett az asszonyra. Andromeda szavai megdöbbentették. Ugyanakkor az érzelgős jeleneteket sosem tudta kezelni. Mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érezte, nem abban a régi életében van már, amit körbeszőtt a gyűlölet, a megvetés és a felsőbbrendűség. Végül megköszörülte a torkát, és csak ennyit mondott:

- Narcissa a húgod volt. A családod része. Nekem pedig ő volt a családom. Ennélfogva... – nem fejezte be a mondatot, úgy érezte, önmagához képest így is túl sokat mondott.

Andromeda elmosolyodott.

- Sosem hittem el, de azt mondta, boldog volt melletted. Hálás volt neked Dracóért. Az, hogy megajándékoztad egy gyermekkel...

- Andromeda! Nem szeretnék Narcissáról beszélni. Most nem. Jelenleg más probléma köti le a gondolataimat.

Az asszony egy pillanatig megütközve nézett rá, de aztán egyetértően megrázta a fejét.

- Tudom. A horcruxok, a veszély, hogy visszatérhet. De ez nem csak a te harcod, Lucius. Mi mindannyian...

- Hermione Granger... – vágott közbe rekedten Lucius –... gyermeket vár tőlem.

Fogalma sem volt róla, miért mondja ki ezeket a szavakat, és miért pont Andromedának. Csak azt érezte, hogy az asszony jelenléte valami olyasmit hozott el számára, amit már évek óta, vagy talán még soha nem érzett.

Andromeda nem kapkodott levegő után, nem nézett rá megvetően, még csak nem is hagyta faképnél. Csak nézte őt szótlanul.

- Tehát, amit az újságok írtak rólatok – kezdett bele óvatosan az asszony –, igazak?

- A pokolba is, dehogy igazak! – szisszent fel ingerülten Lucius. – A föld hátán semmi, de semmi közöm ahhoz a lányhoz! Volt köztünk valami... egyetlen egyszer. Csak épp eszembe sem jutott, hogy ennek bármiféle következménye lehet. Titkolta előttem, véletlenül tudtam meg. Aztán dühös lett és elment. Azóta sem láttam.
Nem tudta, miért öntötte ki a szívét a sógornőjének, miért mondott el neki mindent, de meglepő módon nem érezte rosszul magát miatta.

- Mit fogtok tenni?

- Nem tudom... Ismered a törvényeket. Ha nem veszem feleségül, a gyerek sosem viselheti a nevemet. Nem hozhat világra egy fattyút! – tört ki dühödten Lucius. – De neki erről teljesen más elképzelései vannak. Elment valahova Ausztráliába. Shacklebolttól tudom.

- Miért nem mész utána? – Andromeda hangja nem volt neheztelő, csupán kíváncsi. Lucius pedig rádöbbent, hogy sok éve már annak, hogy bárkit is érdekeltek volna a gondolatai. Hermionén kívül...

- Azért, mert nem tudom, mit kezdhetnék vele. Feleségül kellene vennem az utód miatt, de ez lehetetlen. Granger annyira más, mint Narcissa... Neked talán nem okoz gondot az ilyesmi – nézett rá szúrósan –, de ő nem aranyvérű. Ráadásul kevéssé kedveljük egymást.

- Mégis apatikus vagy... Talán ez az egész azért történik, hogy tanulj belőle, Lucius. Mit számít a tiszta vér? Gondolj Bellatrixra! Vagy akár magadra, a régi tetteidre. Mit számít a származás, az előítéletek? Mikor érted már meg végre, hogy az, amit a szüleink belénk neveltek, nem más, mint egy irgalmatlan nagy hazugság? – csattant fel ingerülten Andromeda. – Változnak az idők, és az, amiben te eddig hittél, ahogyan felnőttünk... Az az eszme nincs többé. Minél hamarabb ismered fel ezt, annál könnyebben válik szabaddá a lelked.

- Itt nem csak a származásról van szó – mordult fel Lucius. – Te nem ismered Grangert úgy, mint én. Nem lehet vele együtt élni. Elviselhető, szórakozásra is alkalmas, de mérhetetlenül önfejű, én pedig ki nem állhatom őt. Vissza kellene jönnie, hogy úgy viselkedjen, ahogy a helyzet megkívánja. Kétségek között hagy, és még csak bűntudatot sem érez emiatt. Milyen nő az ilyen?!

- Talán olyan, aki megismertethet téged egy új szemlélettel. Nem tudom. Amikor elszöktem Teddel és összeházasodtunk, egy hónap után majdnem elhagytam. A régi életemben hozzászoktam ahhoz, hogy minden, amit mondok, az úgy is van. Aztán Ted valami miatt, már nem is emlékszem, miért, ellenkezett velem. Iszonyatos indulatba jöttem. Én, aki elhagytam miatta a családomat, lemondtam az örökségemről, a rangomról, mindenről, amiben felnőttem, hirtelen azon kaptam magam, hogy ha vitába szállok, nem hajol meg az akaratom előtt. Időbe telt, míg rájöttem arra, hogy ez... nem is olyan rossz – fejezte be bújkáló mosollyal.

- Tehát jól sejtem, Andromeda, hogy nem könnyű együtt élni egy mugliszületésűvel?

- Merlinre, Lucius... Te tényleg soha nem változol – emelte az égnek a tekintetét a sötét hajú nő.