Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Elengedés

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, kíváncsi vagyok a véleményetekre. Szerintetek Hermione képes lesz félretenni a fájdalmát, és arra fókuszálni, amire rájött? De az vajon micsoda?:) Köszönöm nagyon, hogy olvassátok és véleményezitek a történetemet, a visszajelzések elképesztően jól esnek, így előre is köszönöm, ha ezúttal is megtiszteltek a gondolataitokkal, szavazataitokkal!:)

Hermione az ajtócsengő hangjára ébredt fel. A kanapén feküdt: a hazatérése óta eltelt két napban ahhoz sem volt ereje, hogy a fenti hálószobában aludjon. Ideje nagy részében a televíziót nézte rezignáltan, sírt, vagy éppen, ha mindebbe belefáradt, aludt. Egyedül arra volt képes, hogy levélben megkérje az érte aggódókat, hogy egy ideig ne keressék.

A szüleit persze nem tudta lerázni, de hála a mugli telefonnak, apja és anyja egyelőre megelégedett azzal, ha telefonon tartotta velük a kapcsolatot. A hívások során nem sokat beszélt, Jane és Richard azonban nem adták fel, próbálták elterelni a figyelmét. Nem tudták. Még egy pszichológus barátjukat is javasolták, de hiába erősködtek, Hermione nem volt hajlandó segítségért fordulni. Egyelőre nem. Úgy érezte, megérdemli a szenvedést, fájnia kell. Nem mintha így kevésbé hibáztatta volna magát, de esze ágában sem volt arra gondolnia, hogy egyszer talán újra élvezheti az élet adta örömöket. Elvesztette a magzatot, a gyerek talán miatta, az ő felelőtlensége miatt szűnt meg létezni...

A kanapén feküdt, és úgy döntött, nem engedi be azt, aki keresi őt. Újra becsukta a szemét.

A csengő egyre folyamatosabban berregett, és ezzel párhuzamosan már a kopogtatót is verte a hívatlan látogató. Hiába húzta a fejére a pokrócot, a kéretlen zajt így sem tudta kizárni. Kelletlenül felállt, és feltámadó dühvel indult a bejárati ajtó felé, hogy elküldje, akárki is az. Direkt megkért mindenkit, hogy hagyják békén, valaki mégis zaklatja. Alig várta, hogy az illető arcába kiabálja a fájdalmát és bevágja az ajtót előtte.
Dühösen tépte fel az ajtót, ám a vendég olyasvalaki volt, akire egyáltalán nem gondolt.

Draco kihasználta a megjelenése okozta pillanatnyi döbbenetet, és a lány mellett befurakodott a lakásba. Egyenesen a nappaliba ment, mintha ismerné a járást, ez pedig még inkább felbőszítette Hermionét.

- Te meg mit keresel itt? – vetette oda megvetően, miután becsörtetett utána.

Draco végigjáratta a szemét a helyiségen.

- Ez nem is egy putri – jegyezte meg már-már elismerő hangon. – Egész jó az ízlésed ahhoz képest, hogy...

- Tűnj el, Malfoy! Nem vagyok kíváncsi sem rád, sem a famíliád bármely tagjára. Takarodjatok el az életemből, ha egy mód van rá – sziszegte dühösen Hermione.

- Az esküvőn azt mondtad, nem vagyunk már ellenségek – mondta Draco, miközben meglepő természetességgel levette a kesztyűjét és a kabátját, amit az egyik karosszékre dobott. Aztán a nappali melletti helyiségbe, az étkezőbe ment. Hermione követte, és döbbenten konstatálta, hogy a fiatal férfi ott is körülnéz.

- Ne emlékeztess arra a napra! – szűrte a fogai között. – És tűnj el a házamból!

- Igazad van – hagyta rá a férfi, miközben egy üveg mézbort és két kristálypoharat varázsolt a mahagóni asztalra. A legnagyobb nyugalommal kinyitotta a bort és mindkettőjüknek töltött, majd leült az asztalfőre. – Viszont nem áll szándékomban távozni. Egyelőre nem.

- Itt te nem parancsolgatsz, nem döntesz, és nem ülsz le, ha nem kínállak hellyel!

- Mégis megtettem – jelentette ki színlelt meglepettséggel az egykori mardekáros. – Talán te is foglalj helyet – intett az egyik szék felé.

Hermionét elképesztette egykori iskolatársa arcátlansága. Nem voltak illúziói Draco Malfoyt illetően, sejtette, hogy ha úgy alakul, a férfi majd kihasználja az alkalmat, hogy a fejére olvashassa a vélt vagy valós hibáit, de azt álmában sem gondolta volna, hogy Malfoy külön helyzetet teremt erre.

- Mit képzelsz te magadról? – Hermione már szinte hisztérikusan sikított. – Semmi közünk egymáshoz, és ez így van jól. Az, hogy egy oldalon állunk, nem jelenti azt, hogy valaha is szívesen látnálak az otthonomban. Elég bajom származott már abból, hogy közöm volt a Malfoyokhoz. Menj el innen!

Draco szánakozva nézett végig a fiatal nőn. Hermione köntösben és papucsban állt előtte, a haja csimbókokban lógott, az arca pedig sápadt volt. Éppen úgy festett, mint az ő apja, ez a felismerés pedig meghökkentette az egykori mardekárost.

- Elmegyek. Nemsokára. Előtte azonban meghallgatsz. Sajnálom a fájdalmadat.

- Sajnálod – nevetett fel szárazon a lány.

- Nem kedvellek túlzottan, ezt nem is tagadom – biccentett a férfi. – De már felnőtt ember vagyok, és van némi beleérző képességem.

- Beleérző képességed! – kapott a szón Hermione, és megragadta az előtte álló szék támláját. – Az van, Malfoy, az mindig volt. Akkor is, amikor sárvérűnek neveztél, Ron pedig megátkozott téged, de visszafelé sült el a varázslat. Akkor is volt beleérző képességed, amikor Csikócsőr kivégzésén humorizáltál, és akkor is, amikor Harry akaratán kívül Trimágus-bajnok lett, nekem pedig félméteres agyarak nőttek ki a számból, a te jó voltadból. Akkor is megcsillogtattad eme tulajdonságodat, amikor Cedric Diggory holtan került elő a labirintusból, és akkor is, amikor a tébolyult nagynénéd a szemed láttára kínzott engem. Egy pondró vagy, Malfoy, aki most, a nyomorom közepette a megváltó szerepében tetszeleg. A színházat hagyd meg a feleségednek és az apádnak, engem pedig hagyj békén! Azért jöttél, hogy elmondd, mennyire ócska ember vagyok, mert miattam halt meg a gyermekem? Mert felelőtlen és ostoba voltam... Lucius Malfoy téged küldött, hogy a fejemre olvasd a bűneimet? Tudtam, hogy gátlástalanok vagytok, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire! – Hermione kifulladt a szóáradattól. Jó ideje nem beszélt egyhuzamban ennyire sokat, a harag, amit érzett pedig egyre csak nőtt benne.

Draco azonban nem rettent meg tőle, továbbra is úgy ült ott előtte, mintha egy joviális csevegést folytatnának a várható időjárásról és a kviddicsről.

- Az apám – kezdte lassan – azt sem tudja, hogy itt vagyok. Békén hagylak, Granger, de előbb hallgasd végig, amit mondani akarok. És talán igyál egyet. Segítene kicsit megnyugodni.

- Nem iszom – horkantott fel megvetően Hermione. – Eszem ágában sincs ilyen ócska módon tompítani a fájdalmat.

- Akkor ebben különbözöl apámtól – biccentett a férfi, és elégedetten konstatálta, hogy Hermione már nem kiabál. – Nagyon szenved.

- Persze, hogy szenved. Hiszen nem az történt, amit ő akart. Luciust csak a büszkesége és az önhittsége irányítja.

- Ezt kétlem. Nyilván – fojtotta a lányba a szót – az általad említettek is közrejátszanak, de úgy érzem, a fájdalmában inkább a veszteség és a csalódottság dominál. Eljöttem, mert azt akarom, hogy jobban legyen. És meggyőződésem, hogy ebben te tudsz segíteni. Ő pedig talán neked okozhatna megnyugvást.

- Rajtam senki nem segíthet. Esetleg saját magam, de legkevésbé sem a te apád.

- Hidd el, nekem sem öröm, de fel kellett keresnem téged. Ha racionálisan átgondolnád...

- Jelenleg nem tudok racionálisan gondolkodni. Egyedül akarok lenni – közölte Hermione. – Most nyugodtan és udvariasan kérlek, hogy menj el. Nem akarok beszélni senkivel, a legkevésbé pedig veled. Komolyan kérlek, hogy menj el – mondta a kijárat felé mutatva.

Draco felszusszant. Látta a lányon, hogy képtelen a normális beszélgetésre, ő pedig nem próbálta tovább győzködni az ellenkezőjéről. Felállt, és egy pálcaintéssel magához hívta a köpenyét és a kesztyűjét.

- Rendben, elmegyek. Amit akartam, úgyis elmondtam neked. Hiányzol neki, Granger. Most már tudod. Az információval pedig azt kezdesz, amit akarsz. Kívánom, hogy mihamarabb helyrejöjj. A régi Grangerrel élvezetesebb volt veszekedni – biccentett felé, majd elhagyta a házat.

Hermione úgy érezte, Draco távoztával még jobban rázúdult a nyomasztó magány. Hiányzol neki... Ugyan, mit számít ez? Lemondóan megrázta a fejét, és felment a hálószobájába. Úgy érezte, az emeleten bezárkózva még távolabb kerül az emberektől. Pontosan erre vágyott.