Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Végjáték, másképpen

35. fejezet: Végjáték, másképpen

A Grimmauld tér 12-ben felszabadult hangulat uralkodott. Fred és George nem hazudtolták meg magukat: egy láda csillagszóróval, mini-tűzijátékkal, valamint több rekesz vajsörrel, mézborral és Ogden-féle lángnyelv whiskey-vel várták a társaságot a főhadiszálláson. A rendtagok szakaszosan érkeztek: Harry, Ron, Hermione és Ginny Kingsley után mentek a Minisztériumba, hogy beszámoljanak először neki, majd a Próféta munkatársának minden publikus részletről.

Mire a négy jó barát Lupin, Tonks és Mr. Weasley-vel egyetemben odaért a főhadiszállásra – Kingsley-nek még elintéznivalója akadt –, a hangulat már a tetőfokára hágott, Mrs. Weasley és az időközben csatlakozó Andromeda tálcaszám készítették a szendvicseket, egy ízben pedig Sipor és a roxforti házimanók is megjelentek, süteményekkel, sült húsokkal megrakott kosarakkal, és a vén manó vezetésével Harry győzelmét kántálták sípoló hangon.

Amint meglátták a belépőket, egy pillanatra elnémultak, majd egyszerre indultak meg Harry felé, hogy hálásan megöleljék, megveregessék a vállát, vagy csak koccintsanak vele. Elmeséltették vele az ő szemszögéből a történteket, közben pedig mindenki más is hozzátehette a maga részét.

Hermione igyekezett jól érezni magát, ám rendszeresen azon kapta magát, hogy a bejárati ajtó felé tekintget, és ahányszor belépett valaki, megdobbant a szíve. Lucius azonban nem volt az érkezők között.

Hajnali három körül megérkezett Kingsley, és fáradtan ugyan, de büszkén közölte, hogy sikerült mindent elsimítania: Voldemort és Umbridge teste ideiglenesen a Misztériumügyi Főosztályra került, további bűbájok közé zárva, az azkabani rabokat pedig visszavitték a börtönbe. A Reggeli Próféta – újságolta – címlapon közli majd a történteket, így végre az egész varázsvilág fellélegezhet.

A miniszter az általános figyelem középpontjában állt, ám Hermionénak sikerült elcsípnie egy olyan pillanatot, amikor éppen Lupinnal beszélgetett.

- El kell mondanom valamit – lépett oda hozzájuk Hermione. – Azt hiszem, illetve tudom, hogy óriási hibát követtem el.

Kingsley kérdőn nézett rá.

- Kötve hiszem, hogy jelenleg bármi olyat tudnál mondani, amit hibaként róhatnánk fel neked – rázta a fejét mosolyogva Lupin. – Pihenj, Hermione, ünnepelj! Most biztosan te is nagyon fáradt lehetsz...

A lány azonban egy intéssel beléfojtotta a szót.

- Valami mégiscsak akad... Az eltűntek névsoráról van szó, amit minden nap megküldtél nekem, Kingsley. – Hermione az ajkába harapott, és érezte, hogy a szégyentől elvörösödik. – Ott volt közöttük Umbridge testvére. Orpheus Cracknell, hatvanhárom éves férfi, Cornwallból tűnt el. Emlékszem rá. Már akkor rájöttem, amikor a csata alatt Umbridge elmondta. Olyan ritka név ez, és hirtelen beugrott... De amikor néhány hete átnéztem frissen a jelentéseket... Nos, elkalandoztam, és... Ha hamarabb rájövök, hogy ez a férfi tulajdonképpen közülünk való, akkor Umbridge ténykedésére is időben fény derül, és talán több életet megmenthettünk volna.

Biztos volt benne, hogy a szavai nem maradnak hatás nélkül, ám Kingsley és Lupin csak egy feszült pillantást váltottak, majd előbbi megcsóválta a fejét.

- Nem tudhattad, Hermione... – mondta megnyugtatónak szánt hangon a miniszter. – Ginny mindent elmesélt. Tudom, miket mondott Umbridge nektek, és ezek alapján az éjjel utánanéztünk az állításai valódiságának. Igazat beszélt. Orpheus Cracknell tényleg a testvére volt, de az anyjuk nevével élt tovább, miután a mugli asszonnyal visszatértek a varázstalan emberek világába. Umbridge ekkor tizenhárom éves volt, és soha nem kereste meg őket. Mélységesen szégyellte, hogy ilyen családtagjai vannak. Felnőtt életében is rendszeresen hangoztatta azt a hazugságot, miszerint aranyvérű családból származik.

- És ez az Orpheus... – kezdett bele Hermione, de Kingsley kitalálta a gondolatait.

- Kviblinek született. Ennek ellenére, talán épp, mert fiatalon visszavitte őt az anyja a saját világába, nem volt benne a nyilvántartásunkban. Mugliként nőtt fel. Umbridge pedig éppen ezért úgy hitte, sosem derül ki, mit tett a fivérével, hiszen Orpheus egyedül élt, nem volt senkije. Borzalmas történet – fejezte be a miniszter.

Hermionét teljesen letaglózták az elmondottak. Amióta megismerte, kegyetlen és gonosz asszonynak tartotta az egykori főinspektort, ám azt álmában sem gondolta volna, hogy a boszorkány beállna Voldemort szolgájának, azt pedig végképp nem, hogy képes volna megölni a saját családtagját. Erről még valami eszébe jutott.

- Ha Ginnyék mindent elmondtak... Akkor talán erre is tudod a választ. Umbridge szerint, Voldemort azt mondta neki, hogy ha az ő és Orpheus vérét használják a feltámadásához, akkor majdnem olyan erős lesz. Miért?

Jóllehet, a kérdését Kingsley-nek címezte, Lupin válaszolt helyette. A varázsló felszisszent, majd lassan megszólalt.

- Testvérgyilkosság... Az egyik legerősebb vérmágia. Azonban a fekete mágiának ez majdhogynem olyan sötét bugyra, mint a horcruxok. Aki ilyet tesz... Nos, mindent összevetve, Voldemort igazat mondhatott. Ha valaki megöli a testvérét, márpedig Umbridge, ha közvetve is, de ezt tette, akkor az ő vérével keveredve valóban erősebbé válik az, akinél alkalmazzák ezt az... áldozatot.

Hermionét teljesen letaglózták Remus szavai, ám, mielőtt bármit mondhatott volna, hallotta, hogy az ikrek idétlen ujjongásban törnek ki: megérkezett Draco és Astoria, ám Lucius nem volt velük.

Most Dracón volt a sor, hogy elmesélje az elmúlt hetekben vele történteket, a többiek legalábbis mind ezt követelték. Így az egykori mardekáros először kelletlenül, majd maga is egyre jobban élvezve a ráirányuló érdeklődést, beszámolt az eseményekről. Kiderült, hogy az elmúlt heteket régi örökségében, anyja szüleinek a kúriájában töltötte, hozzá képest meglehetősen puritán körülmények között, az eseménytelen napok miatt az őrület határán egyensúlyozva.

A Sötét Jegy előző délután izzott fel a karján, ő pedig gondolkodás nélkül a Nagyúrhoz sietett, aki Umbridge és Edgar Harvey, az Azkaban parancsnoka társaságában várta őt.

Ez – utólag beismerve – óriási hibának bizonyult, a Lestrange-kúriában ugyanis pillanatok alatt átláttak rajta, és fogollyá vált. A Crutiatus-átok hatására ösztönösen jelzett gyűrűjével a Rend számára, Voldemort azonban ezt észrevette, és utasította Harvey-t, hogy azonnal hoppanáljon a kúriába az azkabani halálfalókkal. Mire a rendtagok megérkeztek, Harvey is visszatért a kiszabadított halálfalókkal, Voldemort pedig az egyik emeleti toronyba húzódott vissza a túszként fogvatartott Dracóval.

Jóllehet – ismerte el a fiatal férfi –, így belesétált a Voldemort állította csapdába, de a terv végül is, működött: elvezette a Rend tagjait a sötét varázslóhoz.

Hajnalra így kezdett összeállni a kép, és lassan, de biztosan mindannyian megismerték a történet összes darabját. Ezt követően Dracót és Astoriát – fiai legnagyobb ámulatára – Molly vette a szárnyai alá, minduntalan szendvicsekkel és frissítővel kínálva őket, de olyan kedvesen, mintha soha életében nem táplált volna ellenérzéseket a Malfoy család irányába. Astoria örömmel, de Draco láthatóan zavartan fogadta mindezt: nem volt hozzászokva az ilyen anyáskodó törődéshez. Tonks ezt vigyorogva konstatálta, majd segítség ürügyén Mollyhoz sietett, hogy egy pillanattal később hangos csörömpöléssel a földre ejtse a pástétomos tálat.

Miközben az idősebb boszorkány sopánkodva tüntette el Astoria és a közelben álló Bimba professzor talárjáról a krémes maradványokat, Draco valami elintéznivalóról motyogott, és a jóval néptelenebb konyhába sietett.

Hermione ezt a kínálkozó pillanatot használta ki arra, hogy szóba elegyedjen egykori ellenségével. Dracót a konyhában érte utol, ahol rajtuk kívül csak Hagrid, Lumpsluck és Flitwick professzor tartózkodott. A vadőr és a bájitalmester brummogó hangon, mézbortól csukladozva énekelték a hős Odo balladáját, miközben Flitwick vezényelt nekik, pálcájával szép, aranyszínű csíkokat rajzolva a levegőbe.

Annyira belemerültek a borgőzös, ünnepi éneklésbe, hogy jóformán észre sem vették a két, egymás után belépő alakot.

- Minden rendben? – lépett oda Hermione a fiatal férfihoz, aki meglepve nézett rá. – Nagyon nagy dolog volt, amit tettél... tettetek. Harry ezzel örökre az adósoddá vált.

- Micsoda szerencse... – húzta el a száját, miközben töltött magának a lángnyelv-whiskey-ből. – Kérsz? Úgy látom, rád férne.

Hermione bólintott, és megvárta, míg Draco neki is tölt.

- Igyunk arra, hogy végre vége van ennek az őrületnek – emelte felé a poharát az egykori mardekáros. Hermione ugyanígy tett.

- Lucius hol van? – kérdezte mintegy mellesleg, és szinte oda sem figyelve Dracóra a konyha bejáratát mustrálta.

- Úgy döntött, otthon marad. Nincs oda az efféle megható helyzetekért. Potter őszinteségi rohamát sem viselte túlzottan jól, ezért azt mondta, jöjjünk nélküle – vonta meg a vállát.

- Oh... – Hermione csalódottan emelte vissza a tekintetét Dracóra. A szeme éppen olyan volt, mint Luciusé... Éppen csak ez a szürke szempár egészen másként nézett rá, mint az a másik. Draco nem simogatta őt a tekintetével, helyette hosszú, vesébe látó pillantással mérte végig Hermionét, és amikor a lány már elfordult volna, utána szólt.

- Várj, Granger... Beszélni szeretnék veled. De nem itt – intett a bömbölő Hagrid felé, aki Lumpsluckkal belekezdett egy újabb versszakba.

Hermione csalódottan és csodálkozva követte egykori iskolatársát, aki átvágott a tömegen, és mielőtt bárki megállíthatta volna, észrevétlenül kisurrant a házból. A ház előtti park felé sétáltak. Kint már pirkadt, ők pedig az egyik padon foglaltak helyet. Azon – emlékezett Hermione – ahol egykor, mintha egy élettel azelőtt lett volna, Luciusszal ült.

Egy kukásautó hajtott be az utcába. A munkások nagy zajt csapva ürítették ki házsor előtti szemeteseket. Draco egy nőt nézett szórakozottan, aki nem messze tőlük a kutyáját sétáltatta. Egyikük sem szólalt meg. Amikor csillapodott a hangzavar, az egykori mardekáros megtörte a közöttük feszülő csendet.

- Valami nincs rendben közted és apám között – állapította meg.

- Nincs olyan, hogy apád és én – vetette ellen Hermione, nem túl meggyőzően.

- Kérlek, Granger – emelte égnek a tekintetét a fiatal férfi. – Az imént fegyvereztem le többedmagammal a világ legsötétebb varázslóját. Legalább ne nézz teljesen hülyének, ha kérhetem. Egyébként is, Astoria megerősített a gyanúmban, miután apám közölte, hogy nem tart velünk ide – intett a Black-ház felé.

Hermione életében először neheztelést érzett Astoria iránt. Miért üti bele az orrát más dolgába?

- Még ha Astoria jót is akar, ezzel túllőtt a célon – mondta bosszúsan. – Nem tudhat semmit. Nincs miről tudnia – nyelt nagyot Hermione.

- Reméltem is, hogy miután távoztam, nem azzal töltötte a napjait, hogy leskelődjön a hálószobátok ablakánál – ironizált Draco. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha igaz lenne, amit az imént mondtál. De idefele jövet elmondta, hogy apám miként viselkedett veled a jelenlétében. Meglehetősen modortalanul, ami azt illeti. Te pedig ezután elköltöztél – vetett sokatmondó pillantást a lányra.

- Egyébként is elköltöztem volna! Az a ház túl kicsi volt nekünk, és magánéletre vágytam, meg arra, hogy Londonban lehessek – hadarta Hermione, de érezte, hogy elcsuklik a hangja.

- És erre éppen akkor jöttél rá. Nyilván – mordult fel lesújtóan. – Azt gondolod, hogy apám nem tart méltónak téged ahhoz, hogy... vállaljon a nyilvánosság előtt. Talán azért is tart ettől, mert te túlságosan szabadszellemű vagy, és nem olyan neveltetésben részesültél, amihez ő hozzászokott.

- Köszönöm a kedves szavakat, de nem egy ólban nevelkedtem – vágott vissza dühösen Hermione.

- Nem erre gondolok – emelte égnek a tekintetét Draco. – Az intelligenciádban és a műveltségedben nyilvánvalóan nem talál kivetnivalót, és a múltatok fényében gondolom, másban sem – fintorodott el. – De ezt inkább ne részletezzük. Meg kell őt értened. Ő egy másik világban nőtt fel, minden szempontból. Érthető, hogy tart attól, ami köztetek kialakult.

Hermione hosszú pillanatokig némán fürkészte Dracót. Egykori ellensége láthatóan nem sértegetni akarta őt, és nem is úgy tűnt, mintha rossz szándék vezérelné – ez utóbbi felismerés mélységesen megdöbbentette, főleg annak fényében, hogy Draco miként vélekedett korábban a köztük történtekről.

- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani – szólt végül.

- Merlin mentsen attól, hogy bátorítsalak! – mondta egy cseppnyi távolságtartással a hangjában. – De az éjjel történtek miatt most nincs kedvem gonoszkodni és megjegyzéseket tenni. A közös akcióink fényében egyébként sincs kedvem folytatni, amit gyerekként az iskolában elkezdtünk. Felnőttem. És azt hiszem, beszélned kéne vele. Keresd fel, ha itt kiszórakoztad magad – intett a ház felé. – Aztán – vonta meg a vállát – lesz, ami lesz.

Hermione úgy nézett Dracóra, mintha annak elment volna az esze. A fiatal férfi kétségtelenül megváltozott az elmúlt években, és ha nem is hajlott a barátkozás felé, a viselkedése egyértelműen rokonszenvesebbé vált. De megkeresni Luciust... Hogy ő fusson a férfi után... Ez, mindent összevetve óriási ostobaságnak tűnt, Hermione pedig nem akarta elveszíteni az utolsó csepp méltóságát is egy, a múltkori távozásához hasonló jelenetért.

- Tényleg kibuliztam magam, ezt jól látod. Viszont eszem ágában sincs felkeresni őt. Egészen nagy hülyeség, amit itt összehordtál.

- De azért ugye tudod, hogy ez nem is igaz? – vetett rá sokatmondó pillantást Draco.

- Az vagy nem az – állt fel a padról Hermione –, nekem most rengeteg dolgom van. Ki kell aludnom magam, és bepótolni a rengeteg munkát, amivel az elmúlt hónapokban elmaradtam. Ráadásul a szüleimet is fel kell keresnem, illetve... – Hermione további érvek után kutatott az elméjében, ám a fáradtságtól és a zavarodottságtól több nem jutott eszébe. – Szóval mennem kell. Érezzétek jól magatokat, üdvözlöm Astoriát. Viszlát, Draco! – búcsúzott, majd kisietett a parkból, és egy félreeső sikátorban dehoppanált.