Mr. Malfoy második esélye [BEFEJEZETT]

Újra a Roxfortban

Hermione izgatottan lépett ki a fürdőszobából. Egy pálcamozdulattal megszárította a haját, és olyat tett, amit hetek óta nem: rendes, utcára való ruhát öltött magára. Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott. Hét óra múlt. Ha szerencséje van... Ha jól következtet, akkor még eléri őket. Amennyiben nem, akkor felkeresi a minisztert az irodájában. Nem volt vesztegetni való ideje.

Leszáguldott a lépcsőn, cipőt és kabátot vett, és felnyalábolta a két könyvet. Megrázkódott, amikor kilépett az utcára. Jó ideje nem járt már az utcán, a friss, hideg, esti levegő pedig úgy áramlott a tüdejébe, mintha először lélegezne életében.

A kihalt térre hoppanált, és szélsebesen indult meg a tizenkettes számú ház felé, ami, ahogy a közelébe ért, ki is rajzolódott előtte. Végigsietett a sötét folyosón. A tárgyalóhelyiségből hangfoszlányokat hallott, és már tudta, biztosan tudta, hogy jó helyen jár.

Benyitott az ajtón, mire minden fej felé fordult. Láthatóan nem számítottak több érkezőre. A hosszú asztal körül foghíjasnak tűnt a létszám. Csak a Weasley család, Harry, Neville, Luna, Tonks, Lupin és Kingsley tartózkodtak a helyiségben. Végigpillantott a jelenlévőkön. Lucius is ott volt. A férfi döbbenten nézett vissza rá, de ő elkapta a tekintetét, és a miniszterhez fordult.

Nem törődött Harry és Ron örömével, sem a többiekkel. Túlságosan is lefoglalta a felismerés, amit mindenképpen meg akart osztani, amilyen hamar csak lehetséges.

- Hermione! – állt fel Kingsley. – Micsoda meglepetés! Nem is tudod, mennyire örülünk...

- Azt hiszem, tudom, hol van a másik horcrux – vágott rekedten a miniszter szavába. Látta, ahogy a többiek felhördülnek. Kivéve Luciust. Ő nem szólt, csak merően nézte Hermionét.

Hermione csak egy futó pillantásra méltatta őt, és az asztalhoz lépett, Kingsley mellé, hogy letegye elé a magával hozott vaskos kötetet és a térképatlaszt.

- Az egész elképesztően egyszerű. Nem is értem, hogyan nem juthatott eddig az eszembe, hiszen már hetek óta az információ birtokában vagyok. De... elsiklottam felette. Mr. Malfoy akkoriban megtudta, hogy Voldemort alig egy évvel a roxforti csata előtt készített horcruxot a pohárból. Charity Burbage professzor meggyilkolásával – pillantott a többiekre. – A gyilkosságot Voldemort Mr. Malfoy jelenlétében hajtotta végre, ezért módomban állt elmerülni az emlékeiben, illetve a gondolataiban. A horcrux készítése előtt Voldemort Hugrabug Helgáról elmélkedett, ami nyilvánvalóan nem meglepő. Arra gondolt, olyan helyre rejti a horcruxot, amire soha nem gondolna senki. És volt még egy gondolatfoszlánya... Hugrabug Helga, kies völgyek lánya... Én pedig láttam ma valamit, és eszembe jutott... Emlékeztek a versre, amit elsőéves korunkban mondott a Teszlek Süveg? – nézett a három fiúra, egykori osztálytársaira.

Ron és Neville a fejüket rázták, Harry viszont elgondolkodva nézett maga elé.

- Újkoromban eltelt már vagy ezer év azóta, Élt e földön négy nagy mágus; róluk szól e nóta. Hősi lelkű Griffendél, kit tágas sík nevelt... Fogalmam sincs, hogyan, de valamiért megjegyeztem – rázta a fejét értetlenkedve. Láthatóan ő maga is meglepődött a saját szavain.

- Őrület – rázta a fejét Ron. – És én még évekig abban a hitben éltem, hogy hármunk közül csak Hermione a stréber. Úgy örülök, hogy itt vagy, én...

- Igen, Harry! – bólogatott felélénkülve Hermione, ügyet sem vetve Ronra vagy a többiekre. – Persze, hogy megjegyezted, az volt az első intenzív találkozásod a varázsvilággal. Ez egyszerű pszichológia. Folytasd! Szép Hollóhát ifjúsága...

-... zord hegyek közt telt; Szelíd szívű Hugrabug, kies völgyek lánya; S ravasz Mardekár hazája erdők ingoványa. Aztán a házakról kezdett beszélni, vagy nem tudom... Kell egy mágus-tanház vélte a hőskor négy bölcse... A Roxfort lett közös álmuk s munkájuk gyümölcse... Várj... Megint a Roxfort? De hát, tudtommal McGalagony professzorék alaposan átvizsgálták az iskolát! – Hermione türelmetlenül rázta a fejét, Harrynek pedig lassan leesett a tantusz. Elkerekedett szemmel nézett barátjára. – Kies völgyek lánya... Te jó ég! Tényleg?! De hogyan jöttél rá?

- Nem tudom. Csak gondolkodtam mindenfélén, és egyszer csak beugrott. Aztán elővettem a Roxfort történetét, és az minden feltételezésemet alátámasztotta – mondta izgatottan Hermione.

- Elnézést, de megmondanátok, hogy mi a fenére jöttetek rá, vagy megtartjátok magatoknak? – vágott közbe csípősen Ron.

Hermione a többiekre nézett, és látta, hogy ők sem értik, amiről Harryvel beszéltek. Meg kellett magyaráznia.

- Persze, persze – bólintott szórakozottan, és a könyvjelző mentén kinyitotta a könyvet. – A Roxfort története szerint Hugrabug Helga Walesben született, és ott is élt egészen a Roxfort megalapításáig. Az igazi otthonának azonban mindig azt a birtokot tekintette, ahol felnőtt. Erre persze a legjobb példa a roxforti tó, ami, mint bizonyára mindannyian tudjátok, egy mesterséges állóvíz, és Helga ötlete alapján került oda, ahova, emlékeztetve őt az otthoni birtokon levő tóra. – Hermione fontoskodva felnézett a többiekre, Harry és Ron pedig akaratlanul egymásra vigyorogtak. Rég látták ennyire elemében barátnőjüket, és most régi ismerősként üdvözölték a kioktató hangnemet. – De nem ez a lényeg. Mint említettem, Helga annyira szerette a walesi otthonát, hogy a Roxfort megalapítása után is rendszeresen visszajárt a jóval kisebb kastélyba. Amikor pedig meghalt, ott temették el.

- Tehát úgy gondolod, hogy... Merlinre, szerinted Voldemort Hugrabug sírjában rejtette el a horcruxot? – kérdezte elkerekedett szemmel Ron.

- Jaj, Ron, hát nem érted? – csettintett a nyelvével ingerülten Hermione, és kiterítette a térképet. – Minden egybevág! Nézd! A Roxfort története szerint valahol errefelé lehet Hugrabug kastélya – mutatott egy zöld területre a térkép közepén. A többiek felálltak és köré gyűltek.

- Ez elég nagy terület – csóválta a fejét Harry. – Hol van Hugrabug kastélya?

- Hát – harapta be az alsó ajkát Hermione –, azt nem tudom – ismerte be kelletlenül.

- A minisztériumban kell lennie valamiféle nyilvántartásnak, amiből megtudhatjuk – legyintett Harry, és Kingsley-hez fordult.

- Rögvest utánakérdezek – bólogatott Kingsley, és elismerően nézett Hermionéra. – Szép munka volt, minden elismerésem, Hermione! Azonban remélem, hogy az emlék azon az egyetlen egy alkalom során került a birtokodba, amikor használtátok a Phinomeus-bűbájt. Tisztán emlékszem ugyanis, hogy miniszteri minőségemben megtiltottam nektek a további kísérletezgetést – pillantott szúrósan rá és Luciusra.

- Hát, persze, Kingsley. Úgy van, ahogy mondtad – hazudta Hermione, gondosan kerülve Mr. Malfoy tekintetét. – Nagyobb probléma, hogy Hugrabug otthonáról egy homályos említésen kívül semmit nem találtam sem a Roxfort történetében, sem más könyvekben. A pontos lokáció fontos, de könnyen lehet, hogy a házat a Fidelius-bűbáj védi, vagy éppen bármilyen más álcázó varázslat. Tehát, mielőtt belevetjük magunkat az újabb sátorozásba, pontosabb információkkal kell rendelkeznünk.

- Nos, a Minisztériumban a Történeti Alosztály segíthet. Illetve nekem is van pár kötetem otthon, és úgy tudom, Lucius könyvtára is elég informatív – biccentett a férfi felé Kingsley.

- Nem, én jobb szeretném a roxforti könyvtárat használni – rázta a fejét Hermione. – Ott jobban kiismerem magam. Ráadásul ott van a Pufók Fráter és Bimba professzor is. Biztosan érzem, hogy sikerrel járok majd. Ha mégsem... Akkor majd folytatom az egyéb helyeken.

- Veled megyünk! – jelentette ki Ron. – Hárman többre megyünk. Most miért? – reagált sértődötten Ginny fintorára. – Majd megmondja nekünk, hogy mit keressünk. Régen is sokszor csináltunk már ilyet.

- Szólok Minervának, hogy számítson rátok – bólintott Kingsley, miközben megidézte hiúz alakú patrónusát, ami kivágtatott helyiségből.

- Remek. Nincs vesztegetni való időnk. Eleget toporogtunk már egy helyben – jelentette ki Hermione, és felnyalábolta a könyvet és a térképet. – Menjünk, fiúk. Amint megtudunk valamit, jelezzük – ígérte a miniszternek.

- Hermione! – szólt utána Kingsley, mire visszafordult az ajtóból. – Örülünk, hogy visszatértél közénk – mosolyodott el.

Hermione szívét melegség öntötte el, ahogy Kingsley-re és a többiekre nézett, akik döbbenetük és hirtelen berobbanása ellenére láthatóan osztották a miniszter örömét. A legnagyobb boldogságot mégis az okozta neki, amikor végignézve rajtuk látta, hogy Lucius szája is felfelé görbül, mindeközben pedig olyan elismerően nézett rá, mint még soha azelőtt. Megrázta a fejét, és barátai nyomában távozott a házból.

A Grimmauld térről a birtok kapujához hoppanáltak. Legnagyobb meglepetésükre a bejutással sem kellett sokáig bajlódniuk, mert McGalagony sietett feléjük, korát meghazudtoló fürgeséggel, egy lámpással a kezében.

- Granger, Weasley, Potter! – biccentett egyenként feléjük, miközben pálcájával kinyitotta előttük a kaput. – A miniszter mindent elmondott. Természetesen a rendelkezésükre bocsátom a könyvtárat, a kísérteteket, és bármit, amire szükségük van – jelentette ki, miközben a hóborította parkon át a kastély felé igyekeztek.

- Köszönjük, professzor! A Pufók Fráterrel mindenképpen beszélnünk kell – jelentette ki Hermione. – A Roxfort története szerint nagyjából egy időben született Hugrabug Helgával.

- Helyes következtetés! – dicsérte meg McGalagony, amitől Hermionét ennyi év után is olthatatlan büszkeség töltötte el. – Mindig sajnálni fogom, hogy tanítás helyett a minisztériumi munkát választotta, Miss Granger.

- Hát, igen. Pedig már el is felejtettem, milyen jó itt – szívott mélyet a friss, esti levegőből.

- Pontosan erre gondoltam én is. Gyakrabban kellene visszajárnunk – helyeselt Harry.

- Egyetértek – replikázott Ron. – Az elmúlt években sok helyen jártam, de a jó öreg Roxforthoz nincs hasonló. Apropó, el ne felejtsünk benézni Hagridhoz! – intett a vadőrkunyhó felé.

- Mindent a maga idejében – szaporázta meg a lépteit Hermione. Hetek óta nem érzett ilyen lelkesedést magában, ezért minél hamarabb bele akarta vetni magát a kutatásba.

A kastélyba lépve mindhármukat örömteli emlékek rohamozták meg. McGalagony nyomában sétálva egy pillanatra úgy érezték, mintha megint kisdiákok lennének. Az épületben néhány tanuló lézengett csupán; vacsoraidő volt.

- Kívánnak esetleg csatlakozni a vacsorához? – intett a Nagyterem felé McGalagony. – Örömmel látjuk magukat.

- Persz...

- Nem, inkább menjünk a könyvtárba – jelentette ki Harry, Ron szavába vágva. A vörös hajú még vetett egy vágyakozó pillantást az ajtó felé, ahonnan evőeszközök csörömpölése hallatszott, majd felsóhajtott és csalódottan követte a barátait.

A negyedik emeleti könyvtárban semmi nem változott. Madam Cvikker a polcok között sétálva ellenőrizte, hogy a helyiségben lézengő néhány diák rendeltetésszerűen használja-e a könyveket. Az ajtónyitódásra felkapta a fejét, és csodálkozva nézett végig McGalagony kíséretén.

- Jó estét, Irma! Vendégeink vannak – intett a három jó barát felé. – Granger, Weasley és Potter az engedélyemmel egész éjszaka használhatják a könyvtárat. Illetőleg, ha szükséges, akkor utána is.

- De Minerva! – ellenkezett felháborodottan az idős könyvtáros. – A könyvtár negyed óra múlva, tehát nyolc órakor zár. Különben is, ők már nem diákok...

- Pontosan, Irma. Nem diákok már, és azt hiszem, szükségtelen elkezdenem sorolnom a tetteiket, amelyekkel bizonyították, hogy megérdemlik a feltétlen bizalmunkat – jelentette ki türelmetlenül McGalagony. – Segítségre van szükségük, és itt meg is kapják azt. Figyelem! – kiáltott parancsolóan. – A könyvtár mára bezár. Hagyják el a helyiséget most!

Szavait követően lassan néhány értetlenkedő diák jelent meg előttük. Akadtak köztük, akik szó nélkül elhagyták a helyiséget, míg mások meglepetten nézték az Arany Triót. Egy szemüveges, meglepően vékony hollóhátas McGalagonyhoz lépett.

- Bocsánat, igazgató asszony, de még van tizenöt percünk zárásig, és nekem feltétlenül be kell fejeznem egy...

- Hallotta, amit McGalagony professzor mondott, Miss Compton! A könyvtár mára bezárt, induljon a hálókörletébe! – mutatott az ajtóra szigorúan Madam Cvikker.

A hollóhátas lány arca kétségbeesetten eltorzult, és elhagyta a helyiséget.

- Lám, lám, Hermione... Előtted az utódod? – viccelődött Ron, de Hermione egy pillantással elhallgattatta.

- Köszönjük, Madam Cvikker – biccentett a könyvtáros felé. – Minden könyvre szükségünk van, ami Hugrabug Helgáról szól, vagy a szülőhazájáról, Walesről. A nagy múltú varázslócsaládok otthonairól is kellene minden kötet, egy walesi szótár, és... egyelőre ez minden – fejezte be izgatottan.

Madam Cvikker egy pillanatig összehúzott szemmel nézett Hermionéra, majd megrázta a fejét és intett a három jó barátnak, hogy kövessék. Miközben McGalagony elhagyta a helyiséget azzal az ígérettel, hogy felkutatja a Pufók Frátert, Madam Cvikker a polcok közé vezette Harryéket, és innen-onnan is leemelt pálcájával egy-egy kötetet, amit hármuk felé reptetett.

Tíz perc elteltével már olyan tetemes mennyiségű könyv halom volt mindhármuk karjában, hogy kénytelenek voltak letenni azokat egy asztalra. Ezután Madam Cvikker még egy tucatnyi kötetet hívott magához, majd megállt a három jó barát előtt.

- Nincs evés! Nincs ivás! Szépen bántok a könyvekkel! Nem téptek ki belőle egyetlen lapot sem! Nem foltozzátok össze tintával! – sziszegte villámló tekintettel. Irma Cvikker nem szerette a meglepetéseket.

- Nincs is tintánk – ellenkezett a szemét forgatva Ron, de a szigorú boszorkány egy pillantással elhallgattatta.

- Ha megtudom, hogy bármi bajuk esett, megtalálom a módját, hogy megbüntesselek titeket, még ha már nem is vagytok diákok itt – emelte fel a mutatóujját Madam Cvikker.

- Vigyázni fogunk, ne aggódjon! – ígérte Hermione, bizonytalanul mosolyogva az asszonyra, aki dühösen fújtatott egyet, majd sarkon fordult, és távozott. Amikor már hallótávolságon kívül volt, Hermione kifújta a levegőt. – Huh, éppen olyan volt, mint régen. Jó tudni, hogy van, ami semmit nem változik. Gyertek, csoportosítsuk a könyveket! Amik Hugrabugról szólnak, azokat tegyük ide – mutatott egy üres helyre. – A nagy múltú varázslócsaládokét ide – intett eggyel arrébb. – A Walesről szólókat pedig ide.

- Jaj, Hermione, muszáj csoportosítani? Nem lehetne csak simán elkezdeni, és...

- Igen, Harry, muszáj! – csattant fel Hermione. – Ez itt legalább száz könyv. Rendszert kell vinnünk a keresésbe, különben könnyen lehet, hogy elsiklunk valami fontos felett.

Harry és Ron a fejüket csóválva eleget tettek az utasításnak. További húsz percükbe telt, míg elkészült a három könyv halom. Ekkor Hermione pennát és pergament bűvölt maguk elé, és a fiúkra nézett.

- Kezdjük – sóhajtott. – Minden, amiben utalást találtok Hugrabug otthonára, hasznos lehet. Jegyzeteljetek is, írjátok fel az oldalszámot és a könyv címét minden megjegyzés mellé!

Az elkövetkezendő két órában csak néhány közjáték törte meg a csendet: először Kingsley patrónusa, ami a miniszter hangján közölte, hogy a Minisztérium Varázstörténeti Intézetének még szüksége van néhány napra, mire kiderítik, vannak-e feljegyzések Hugrabug egykori lakhelyéről. Egy ponton Madam Cvikker is megjelent, hogy ellenőrző pillantást vethessen a három barátra, ám semmi kivetnivalót nem találhatott a ténykedésükben.

Este tizenegy körül már mindhármuk szeme elfáradt a gyertyafényben, és a tagjaik is elgémberedtek, ezért néha fel-felálltak, hogy kinyújtóztassák azokat. Az éjfél körül belebegő Pufók Fráter sem volt nagy segítségükre, jóllehet, a kedves kísérteten látszott, hogy mindenben örömmel állna a rendelkezésükre. Hugrabug Helga otthonáról azonban semmit nem tudott. Épp egy korabeli bálról szóló történettel szórakoztatta a fáradt barátokat, pontosabban inkább saját magát, amikor a dühödten közeledő Madam Cvikker közölte, hogy ha társalgásra kívánják használni a könyvtárat, akkor kívül tágasabb. A Fráter bocsánatkérően elmosolyodott, elbúcsúzott Harryéktől, majd távozott az egyik falon keresztül, ők pedig innentől kezdve újra az előttük tornyosuló könyvekbe merültek.

- Fú, Hermione! – szusszant fel fáradtan Ron, amikor már hajnalodott. – Szerintem meg kellene próbálnod megint bekukkantani Lucius Malfoy fejébe. Tudom, hogy veszélyes meg minden, de szerintem gyorsabban haladnánk, mint így.

- Arról szó sem lehet! – ellenkezett Harry. – Nem hagyom, hogy még egyszer ilyen veszélyes varázslatnak tegye ki magát egy barátom. Vagy... bárki más – fejezte be kelletlenül.

- Nem megyek bele többet Mr. Malfoy emlékeibe, Ron – rázta meg a fejét Hermione, fel sem pillantva a kezében tartott könyvből, amiből szorgosan jegyzetelt valamit egy pergamenre. – Ha persze muszáj lesz, akkor együtt dolgozom majd vele, de lehetőség szerint inkább próbálnám elkerülni az ilyen helyzeteket.

- Figyelj, Hermione, jól vagy? Nem is beszéltünk, amióta... – Ron nem fejezte be a mondatot.

Hermione egyelőre a legkevésbé sem vágyott erre a beszélgetésre. Nem most, nem ebben a helyzetben. Barátai aggodalmasan figyelték őt, és tudta, már nem mímelheti tovább, hogy elmerült az előtte heverő könyvben.

- Persze, Ron, jól vagyok. Majd megbeszéljük, jó? Később. Most koncentráljunk a feladatra. Hiszem, hogy van más megoldás, az pedig itt van valamelyik könyvben – jelentette ki, és újra olvasni kezdett.

Harry és Ron összenéztek. Már annak is roppantul örültek, hogy újra látják Hermionét, aki valamilyen hihetetlen módon láthatóan összeszedte magát. Nem akarták tovább feszíteni a húrt vagy azt, hogy barátjuk kiboruljon, ezért inkább követték a példáját.

Több, mint egy óra elteltével még mindig nem jutottak közelebb a megoldáshoz, és Harry, minden ellenérzése ellenére magában már osztotta Ron gondolatait, miszerint valóban könnyebb lenne a Phinomeus-bűbájt alkalmazni. Gondolataiból a könyvkupac mögött felhangzó sikkantás zökkentette ki.

- Ahogy mondtam, hiszem, hogy itt van a megoldás valamelyik könyvben – suttogta Hermione. – Például ebben – bámult elkerekedett szemmel a lapokra Hermione.

- Micsoda? – kiáltott fel felocsúdva Harry és Ron, mit sem törődve azzal, hogy Madam Cvikker esetleg a közelben ólálkodhat. Hermione mögé siettek, és olvasni kezdték az enciklopédiát.

- Ezt meg milyen nyelven írták?

- Walesiül. Azért szótárazom percek óta – intett a mellette heverő kisebb könyv felé türelmetlenül Hermione. – Várjatok egy kicsit, különben nem tudom befejezni!

Harry és Ron visszaültek a helyükre. Percekig nézték feszülten Hermionét, miközben a lány vadul lapozott a kisebbik könyvben, és szavakat írt fel egy pergamenre. Tíz perc is eltelt így, ami alatt Ron kétszer is közbe akart vágni, Harry azonban egy intéssel elnémította.

Végül Hermione félretette a könyveket, és előbányászta a halom aljáról a Roxfort történetét és a térképet, amit otthonról hozott magával.

Elgondolkodva nézte, majd pennájával bekarikázott egy részt rajta.

- Megvan. Igen, azt hiszem, megvan – motyogta, és a barátaira nézett. – Nem lett tökéletes a fordításom, de a tények számítanak. Brecknockshire megyében van, Llandoverytől nagyjából harminc mérföldre egy – feltételezhetően – lakatlan területen.

- Hermione, te csúcs vagy! – lelkendezett Ron, és hátba veregette Harryt. – Hallod, haver? Megint kihúzott minket a csávából!

- Ez tényleg elképesztő – rázta a fejét lenyűgözve Harry. – Mikor indulunk?

- Várjatok, ez nem ilyen egyszerű! Könnyen lehet, hogy a birtokot, amin a ház és a sír áll, olyan bűbájok védik, mint a Roxfortot. Azt sem tudhatjuk, hogy most lakja-e valaki az épületet. Ha igen, akkor nem törhetünk csak úgy be! Múltkor én és Luci... Mr. Malfoy felelőtlenek voltunk, most viszont be kell tartanunk a szabályokat. Beszélnünk kell Kingsley-vel, és az embereire is szükségünk lehet, ha valóban bűbájok védik az avatatlan szemektől a birtokot, azt ugyanis csakis a Minisztérium által felhatalmazottak hatástalaníthatják. Különben a végítélet napjáig kóborolhatunk feleslegesen.

- Rendben – bólintott kelletlenül Harry. – Ez esetben amondó vagyok, hogy menjünk haza, aludjunk pár órát, mert ez nem lesz egyszerű menet. Reggel pedig találkozzunk Kingsley irodájában. Kilenckor.


Nos, ez történt. Talán túl gyorsnak tartjátok a megoldást, de Hermione szerintem elég okos ehhez. Mi a véleményetek?:) Emellett a Dramione rajongók figyelmébe ajánlanám régi-új leporolt történetemet, ami a Bérmenyasszony, kellékfeleség címet viseli, és ha van rá igény, feltöltöm, illetve folytatom azt a történetet is. ;)